Nem digitális napló 6. rész – Tanulás 4D-ben
Kedves Naplóm!
Már megint mi történt, ezt hallgasd!
Adva van egy közepesen nagy tanterem és hatszor ötven perc, ahol és amennyi idő alatt hat csoportban összesen közel nyolcvan, a Rendészettudományi Karon oktató kolléga fordul meg afféle vetésforgóban. A kilencven bejelentkezetthez képest egészen jó a részvételi arány. Ez megtisztelő, gondolhatod.
A résztvevők alig tíz százaléka tudja pontosan, hogy miről fog szólni a szakmai műhely, amelyre beregisztráltak annak az oktatás-módszertani továbbképzésnek a keretében, amelyet 2022. február 3–4-ére karunkon előírtak számukra. Többedik alkalom már ez. Tapasztalatom szerint tulajdonképpen a legtöbben közülük inkább kedvelik a műfajt, mint nem. Legalább így lehetőségük van bizonyos didaktikai témák mentén, egy-egy tréner moderálásával, mégis informálisan, kellemesen beszélgetni hétköznapi ügyes-bajos dolgaikról. Jó feloldódni valamelyest abban a közös tudatban, hogy szervezetileg mindannyian ugyanoda tartozunk, a gondjaink és nehézségeink nagyon hasonlóak, és ha ezekről legalább diskurálhatunk, azzal mindenki kicsit előrébb lehet. És így – talán – a megoldásokat is megtalálhatjuk.
Mert sok a válaszra váró kérdés mindenkiben. Én legalábbis ezt tapasztalom. De az is lehet, hogy ez a vágy csak belőlem fakad. Kiindulva abból, hogy ha bajban vagyok, szeretem megosztani dilemmáimat másokkal, hátha együtt okosabbak vagyunk, hátha hallok valami tanácsot, ötletet, ami elindít a megfejtés felé. Beregisztrálnak tehát, mert kötelező, aztán jönnek, egész sokan, és egyre többen visszajelzik: mégis csak jó, hogy vannak ezek a fórumok. Szerintem is.
De vissza a címre: az bizony enigmatikus. A talány a szokásos, formális félévnyitó értekezletek sorozata után talán még üdítően is hat a társaságra. Annak is szánom, s többségében veszik az adást. Engem ismerve azért sejtik, hogy az elég hatékony tanulásról lesz itt szó, s annak is egy igencsak kihívásokkal teli korszakáról: a digitális oktatás során átélt nehézségekről. Illetve a nehézségek leküzdése után abban rejlő örömökről. Bizony ám! S nem kis művészet, hogy ezt a kettőt egyensúlyban tartsuk. De talán sikerült. Az én ítéletecském szerint legalábbis. Mégpedig eléggé sokszínűen.
A legfeszítőbb kérdés – teszem hozzá, most is –, hogy mi fér bele ötven percbe? Egy hagyományos frontális prezentáció biztosan. Csakhogy ilyenből volt elég az elmúlt két nap során. De egy műhelyben, tizenegynéhány emberrel mást is lehet. Például játszani. Találós kérdéseset is akár. Bemutatkoznom szinte már nem kell, így hát in medias res elhangozhat a kérdés: A műhely címéből és egy nemrégiben megjelent könyv kivetített címlapjából mire asszociálnak a jelenlévők? Aki tudja a választ, vagyis a műhelytitkot, az ne nyilatkozzon, csak figyeljen, és a könyv szerzőjével-szerkesztőjével együtt hagyja meglepni magát.
Ha láttad volna! A kis asztaltársaságok összedugták a fejüket, és bőszen próbálták megfejteni a négy egymás mellé helyezett, ’d’ betűvel kezdődő idegen szó mélyebb jelentéseit. Diskurzus a digitális didaktikai diverzitásról… 4D. Mi ez? És mit akar jelenteni a beszélgetőkönyv? Némelyek arcán tanácstalanság, egyesekén huncut mosoly, másokén csalódottság: mit szórakoznak itt vele, hiszen ő éppen azért jött, hogy megtudja, nem azért, hogy őt kérdezzék! Aztán elindul az ötletelés, segítik egymást, súgnak is – itt azt is lehet. Az idegen szavak (online) szótárában keresgélnek, próbálják érteni a szavakat. És nem is annyira külön-külön, hanem hogy így együtt mit jelenthetnek. És mik ezek a dimenziók? Még hogy beszélget a könyv? Micsoda képzavar!
Aztán sorolják szépen a megfejtéseket, és láss csodát – vagy mégsem? ilyen kiszámítható vagyok? vagy mégis csak beszédes a cím? –, a találati arány szinte tökéletes. Feltárul a szándék, a tartalom, és jutalmul a jó válaszokért, innentől kezdve ők kérdezhetnek. És a láthatóan boldog ötletgazda-naplótulajdonos csak mondja, mondja, mesél, visszakérdez, felkonferál, megszólít, dicsér, fecseg. Kiderül, mit rejt és mutat meg a beszélgetőkönyv, hogyan tud hét és fél hónap alatt összejönni hatvankét szerzőtárs, és hogy milyen csellel lehet őket közös gondolkodásra, beszélgetésre és főleg írásra bírni. És hogy mi végre ez az egész. Hogy itten komoly és hiteles, szubjektív narratívákban testet öltő kordokumentum született, CoviDiary, ami egy elkeseredett, mert tanterméből az online térbe taszított szegény tanárnő panaszaiból csoportterápiává nőtte ki magát.
És a kedves kollégák összességében minden lényeges kérdést feltesznek: Kik írtak, és miért éppen ők? Miről? Mennyit? Mi volt több: a panasz vagy az öröm? Tényleg keresztbe küldtük egymásnak a szövegeket, és a vendégszerzők nem olvasták a felkonferálásukat? Van-e valami általános konklúzió? Mi volt benne a legjobb? Nem volt-e nehéz egybefonni a szerteágazó szálakat? Mikor látszott, hogy ebből sorozat lesz, majd kézbe vehető könyv? És mióta van Dunakeszin kiadó? Hol lehet elolvasni a szövegeket? Ki az a James Bond? Miért maradtak ki a tűzoltók és a smasszerek? Lesz-e folytatás?
Annyira jó, hogy a kollégák megkérdezték mindezeket, és én mesélhettem kedvemre arról a csodáról, amiben az az egyébként áldatlan digitális oktatási időszak eltelt. És nagyon jó volt képviselni és reklámozni azt a hatvanegy játszótársat, akik mindezt aktívan végigcsinálták velem.
Ők már csaknem mindannyian megkapták a nyomtatott példányaikat. Aki még nem, az hamarosan meg fogja. Volt, aki már a karácsonyfa alá tehette, szándékom szerint, volt, akinek csak januárban szerezhettem vele örömet. Éppen elég lett a száz nyomtatott kötet.
Akinek nem jutott, de érdekli, miről is áradozok itt – talán érthető módon elfogultan, hiszen ez a legkedvesebb, mert legutolsó szöveggyerek –, nos, azzal ezúton tudatom: a 4D című beszélgetőkönyv elektronikusan az alábbi linken elérhető.
Használati utasítás: Illendő a szakmai lektori ajánlással kezdeni, mert arra kifejezetten büszke vagyok. A szerzői-szerkesztői előszóból megtudható – ennél az írásnál kevésbé talányosan – az egész gyönyörű keletkezéstörténet. Majd pedig az egyes napló-, vendégnapló-bejegyzések, valamint hallgatói és kollegiális kommentárok fogyaszthatók csemegének, akár egy forró tea vagy habos kávé mellett. Ha ügyesen beosztja a nem túl falánk olvasó, a szemeszter végéig is kitart. És talán kirajzolódik belőle az az út, amit együtt jártunk be az online oktatás alatt.
Ha valakinek tetszenék, a szerkesztőség szívesen fogad magánvéleményt vagy nyilvánosat.
Sőt, a Nem digitális napló- és vendégnapló-sorozat várja a csatlakozni vágyó vendégszerzőket is!
