Nem digitális vendégnaplók 23. rész – Lendületes tanévkezdés: két oktatásmódszertani műhely
Elillant a nyár, mindjárt indul a 2023/24-es tanév, amire már egy hete elkezdtünk ráhangolódni. Az egyetemen ez szokásosan – hosszas értekezleteken és izgalmas oktatásmódszertani műhelyek keretében – szervezetten is zajlik. Előbbiek nehezen viselhető passzivitását harmadik éve váltja fel utóbbiaknak az oktatótársak sokféleségét és kapacitásait gazdagon megmutató pezsgése. Legalábbis én sokadjára is ezt tapasztalom. Végre vegyülünk, ismerkedünk egymással, a különböző szakmák, tantárgyak, oktatói attitűdök és személyiségek kavalkádjában másképp – érdekesen és aktívan, vagyis értelmesen – fáradunk el. Ez a fajta közös gondolkodás és munka energetizál, lendületet és inspirációt ad. Kell ez így év elején.
Idén két műhelyt is vállaltam, ám most mindkettőt játszótársakkal. És de jól tettem: fele munkával dupla öröm és haszon – így kell ezt csinálni. Lacit és Mártit nem kellett unszolni, jöttek, láttunk, győztük a tempót. A kollégák pedig visszaigazolták: jó volt együtt, megint. És de jó, hogy új témákat vetettünk föl! Mondom is legott, mik voltak ezek, de aztán beszéljenek a trénertársak, mert persze hogy a vendégnapló oldalainak szaporítására is megkértem őket.
Suba Lacival épp egy éve, 2022. szeptember 2-án ünnepeltük doktori disszertációjának sikeres megvédését. Már akkor tudtuk, hogy közös alkotómunkánknak ezzel nincs vége, de kicsit jólesett pihenni. Idén tavasszal jött is egy felkérés (szerző)páros keringőre, s mi megint azon kaptuk magunkat, hogy ötletelünk. Nyár elején meg is született a tanulmányunk, amely hamarosan megjelenik, s akkor részletesen is ajánlani fogom. Itt most legyen elég annyi, hogy ennek elkészülte éppen egybeesett azzal, amikor az idei tanév elején esedékes oktatásmódszertani felkészítésre lehetett ajánlani műhelytémákat. Felvetettem a kérdést Lacinak, nincs-e kedve megfuttatni a tanulmányunkban körüljárt témát a kollégák között. Persze hogy volt kedve. 2023. augusztus 24-én két, igencsak vegyes összetételű társaságnak 50-50 percben neki is szegeztük a kérdést: Mit tapasztalnak, s ez alapján hogyan vélekednek a tanár–diák közötti megszólításmódok sajátosságairól a rendészeti felsőoktatásban? Örültünk, mert a téma huszonnyolc kolléga érdeklődését keltette fel, és igen aktív beszélgetésre sarkallta őket. Nyugvópontra – egységes megoldásra – ugyan nem jutottunk, de a sokféle vélemény közelítésére a végkövetkeztetés talán mégis alkalmasnak bizonyult. Nagyon élveztem a saját tapasztalatokon alapuló történeteket, a nagy vallomásokat, az élénk önreflexiót, a problémafelvetéseket, és azt hiszem, a kollégák is örültek, hogy végre nyilvánosan beszélgethettünk azokról a kérdésekről, amelyek mindegyikőnket foglalkoztatnak, időnként feszítenek.
A másik téma pedig ez volt: Mitől gyakorlati a gyakorlati képzés? Ezt Fekete Mártival 2023. szeptember 25-én délelőtt celebráltuk közösen. A felsőoktatásban régóta elkülönülnek az ún. elméleti és gyakorlati tanóratípusok. Utóbbin sok mindent értenek az oktatók, és azt tapasztaltuk, hogy az értelmezések némelyike meglehetősen távol áll a gyakorlatiasság követelményeitől. A műhelyben azt a kérdést jártuk körbe, hogy mi teszi valóban gyakorlatiassá a gyakorlati képzést. A rendelkezésre álló 4 x 50 percnyi időben a résztvevőknek alkalmuk nyílt arra, hogy kiscsoportos formában megtapasztalhassák és tudatosíthassák a valóban gyakorlati tanulás és az inkább csak annak nevezett tanóra közötti különbségeket. Továbbá ötleteket kínáltunk a tanterem falai közötti gyakorlatias tanulás megvalósítására. Az utóbbi mondatok a műhely előzetes ajánlójának szövegéből származnak. Ezzel csalogattuk a résztvevőket, akik jöttek is, tizenketten. Ideális csoportlétszám, ami alkalmasnak kínálkozott arra, hogy mindenki szóhoz és szerephez jusson. Mert teljes mértékben bevonódtak a közös tanulásba, s jóleső érzéssel állapították meg, hogy ez a műhely – a tanterem négy fala ide vagy oda – bizony nagyon is gyakorlatiasra sikeredett. Egy kis moderálás, a tanulási folyamat megtervezése és rugalmas kezelése, a résztvevők szelíd-ravasz és ettől ellenállhatatlan munkára-cselekvésre bírása – tulajdonképpen ennyi a recept. Na meg persze szándék, bátorság s néhány kellék a pedagógia módszertanának bűvészdobozából. Azt remélem, tanévindító kedvcsinálónak ez a délelőtt mindannyiunknak jólesett!
És akkor lássuk Laci és Márti vendéggondolatait!
***
Suba László: Fokozott érdeklődés
Kedves Napló!
Tudod, ami kötelező, az nem szokott vonzó lenni. Így van ez a „kötelezően-szabadon” választható tanfolyamokkal, kurzusokkal, workshopokkal is, mint amilyen augusztus végén az oktatói módszertani továbbképzés volt a Rendészettudományi Karon.
Gazdáddal, Katával mi is konstatáltuk, hogy igen, jelentkeztek vagy tizenöten-tizenöten az általunk meghirdetett ötvenperces eszmecserére – a „továbbképzés” azért itt túl komoly és nagyképű kifejezés lenne –, és egyszer csak azt vettük észre, hogy még mindig csak jönnek, jönnek olyan kollégák is, akik már nem fértek bele a regisztráció idő- és létszámbeli keretébe. Sejtettük, hogy sokakat érdekel majd, vajon hogyan viszonyul egymáshoz a megszólításra, tegezésre, magázásra vonatkozó általános társadalmi illem, a rendészeti (jellegű) szervezetek alaki, szolgálati szabályzata, illetve az ÉLET…
Azt viszont álmunkban sem gondoltuk, hogy alig férünk el a teremben. Nem is akárkik érdeklődtek a témánk iránt, még professor emerita is volt közöttük, ez különösen megtisztelő volt számunkra. Mint ahogyan az is, hogy Kata felkérésére, hogy mindenki két-három mondatban mutatkozzon be és mondja el, miért érdekli a téma, a kollégák meg sem álltak tíz mondatig, és már ontották is tapasztalataikat, véleményüket, kérdéseiket – szóval belecsaptunk a közepébe. Aztán már vége is lett… igen, ilyen hirtelen.
És hogy mire jutottunk? Azt nem árulom el. Aki kíváncsi, jöjjön el legközelebb, mert azt már akkor megállapítottuk, amikor az utolsó kolléga is kitette a lábát az ajtón, hogy lesz folytatás. Egy tanulmány keretében, a Vám- és Pénzügyőri Tanszék hamarosan megjelenő tanulmánykötetében, és minden bizonnyal személyes formában is. Hiszen a beszélgetést nem fejeztük be, még csak most kezdtük.
***
Fekete Márta: Komfortzónák és kapcsolódások
Kedves Naplóm!
Nem tudom, hogy hivatalosan mikortól tekinthető valami hagyománynak, de azt hiszem, hogy az egyetemünkön minden tanév elejére szervezett oktatásmódszertani továbbképzést talán már annak nevezhetjük, hiszen évek óta az életünk része. Szerintem azon túl, amit a neve is sugall – módszertani trükkök, tippek megosztása – a képzés két-három napja másra is jó: eszmecserére, a kollégákat foglalkoztató gondolatok, kételyek megismerésére (akár szekundálására és megoldására is), kapcsolódásra. Ez utóbbira pedig, valljuk be, a tanévek sűrűjében mindig kevesebb idő jut, holott alapjaiban határozhatja meg a munkahelyen eltöltött idő minőségét.
Most, hogy ezeket az összefoglaló gondolatokat írom, szinte pátoszos hangulat tölt el az oktatásmódszertani napokkal kapcsolatban, de nem volt ez mindig így. Az első évben, amikor elindult, a vezetői kérdésre, hogy szeretnék-e tréninget tartani a kollégáimnak, kategorikus nem volt a válaszom. Nem éreztem úgy, hogy erre én lennék a(z egyik) legjobb ember, és igazán azt sem éreztem, hogy még fél lábbal a nyárban a munkán szeretnék gondolkodni. A második felkérés alkalmával a kötelességtudatom hangosabb volt, így nem mondtam nemet, viszont továbbra is nagy fejtörést okozott a megvalósítás (hasznos, érdekes téma) és annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vagyok-e olyan karakter, aki képes összehozni, közös nevezőre állítani egy olyan csoportot, amely hozzám hasonló, hosszabb-rövidebb oktatói tapasztalattal rendelkező szakemberekből áll? Ráadásul kevésbé ideális körülmények között zajlottak ekkor még a tréningek, hiszen 50 perces találkozásokból álltak az egyes foglalkozások, és aki tartott már valaha bármilyen órát, az tudja, hogy 50 perc pont arra elég, hogy a résztvevők megérkezzenek, bemelegedjenek, nem bárminek a kifuttatására. Nem is maradt meg olyan jó élményként ez az első próbálkozásom, így azóta többnyire csak résztvevőként gazdagítottam az oktatásmódszertani napok programjait.
Egészen idáig. Történt ugyanis, és ez viszont már túlmutat a módszertani képzésen, hogy a 2022/2023-as tanévben Katival közösen tartottunk órát, az első évfolyamos mesterek két kurzusát. Számomra ez ugyan inkább betekintés volt, mint aktív óratartás, de ezen keresztül is megélhettem a közös óratervezés momentumait, az órákat követő értékelő beszélgetések során pedig nemcsak reflektálhattunk a történtekre, de – talán mondhatom – kicsit közelebb is kerültünk egymáshoz kolléganőmmel. Milyen érdekes, hogy talán 10 éve is annak, hogy közvetlen közelségben dolgozunk, ilyen mély (szakmai) beszélgetéseink mégsem voltak idáig (ennyit a kapcsolódások szükségességéről). Aki ismeri Kati lelkesíteni képességét, talán már sejti is ennek alapján, hogy az idei módszertani felkérőlevél-sorozatban milyen ötlettel állt elém. Tartsunk együtt tréninget. Igen, tudja, hogy mi az álláspontom, tudja, hogy részben kudarcként tekintek az első próbálkozásomra, tudja, hogy nem komfortos, de talán mégis próbáljuk meg együtt, higgyem el, hogy ez egy jó műfaj, működhet. Én pedig rábólintottam.
Kati egy barbatrükkel rögtön el is intézte, hogy ne rövidke 50 percben, hanem 4×45 percben foglalkozhassunk a hozzánk jelentkezőkkel, azért ez máris kényelmesebb mozgástér. Rövid és fókuszált stratégiai egyeztetésen – szinte ugyanarra járt az agyunk az érintendő témákat illetően – kitaláltuk a tréningünk keretét, célját, lényegét: ha már kreatív tanítás, beszéljünk arról, milyen a (jó) gyakorlati oktatás, mert tapasztalatunk szerint e téren sok a félreértés.
Nem izgultam a tréningnapon, mert együtt mindig könnyebb, és hittem is azt, hogy egy tényleg jó, sokféle igényre reagáló forgatókönyvet raktunk össze. A visszajelzések szerint pedig nem hiába hittem ebben. Az egyik legszebb ezek közül az volt, amikor a soron következő feladat kiadásakor az egyik résztvevő megjegyezte, mennyire örül a témának, hiszen nagyon szerette volna megosztani arról a saját véleményét, megismerni a kollégákét; és lám, nem maradt a kimondatlan kívánsága válasz nélkül. És ezzel a hévvel vágott bele a feladat megoldásába, nagyon inspiráló gondolatokat osztva meg velünk annak befejeztével, ami aztán még több inspiráló gondolatot szült a többiekben.
Azt nem tudom, hogy végül megtaláltuk-e a jó gyakorlati óra „bölcsekkövét”. De azt tudom, hogy a gondolatébresztő majdnem 4 óra közben sokszor elhangzott a komfortzóna szócska. És itt nemcsak egyéni komfortzónáról van szó, amelynek tágítása – autonóm egyének lévén – saját döntésünk eredménye, hanem szervezeti egységi/vezetői, kari, intézményi komfortzónáról is, amelyek alá az egyéni betagozódik, és szoros kapcsolatban-függésben van vele. Az biztos, hogy ezek közt vannak könnyebben és nehezebben változtathatók, vagy akár megváltoztathatatlanok is. Viszont feszegetni a határokat mindig érdemes, gyönyörködni az újdonsült szárnyakban, magasba emelkedni, erőt nyerni általuk, de persze – ha semmi sem működik – az elfogadás-elengedés képessége is erény azért az út végén.
Az én komfortzónám ott biztosan tágult, amikor „mertem” magam újra próbára tenni trénerként az oktatásmódszertani napokon (igaz, könnyített pályán). A karé ott, amikor engedett a szigorú 50 perces órákból. a vezetőnké talán ott, ahol ezt a felmerült igényt kommunikálta a szervezők felé. Az biztos, hogy próbálkozás, az igény azonosítása és jelzése, egymás kézen fogása, kapcsolódás nélkül egyik sem jött volna létre, és számomra, kedves Naplóm, talán ez az elmúlt hét legszebb útravalója.
