Olvasósarok – Tripla öröm, ráadás szomorúság
A minap kaptam kézhez (vagyis került szemem elé a képernyőn) a Magyar Rendészet 2020/4. száma, s benne az, amit már régóta vártam. Sőt, több, egyszerre tripla öröm. Mondom is sorban, csak előbb egy kis nosztalgia…
Magam a kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig jó tíz éven át szerkesztettem a Rendőrtiszti Főiskola első tudományos folyóiratát, történetesen éppen azt, amelyiknek a Magyar Rendészet az utódja. Főiskolai Figyelőnek hívták, főszerkesztője Szakács Gábor volt. Ottani munkámnak köszönhetően ismertem meg sok kedves kollégát, az elsők között két Társadalomtudományi Tanszéken dolgozó történészt, Kozáry Andreát és Krémer Ferit.
Ma is gondozom nyelvi lektorként sok-sok szerző szövegét a tördelőhöz kerülés előtt. A szerkesztés, a lektorálás is szép, de nehéz munka, köszönet ritkán van benne. Hacsak nem az afölött érzett öröm, hogy a gondos szemek és szorgos kezek nyomán egy-egy írás csinosabb, jobb lesz kívül-belül. Stílusra, igényességre, érthetőségre egyaránt ráfér – ahogyan mostanában szeretem hívni – a kisebb-nagyobb megfésülés. Aki ismeri ezt a munkát, annak nem kell magyaráznom, de aki nem vagy nem tartja sokra, annak üzenem: egyszer vegyen kezébe egy átlagos kéziratot, és tegye mellé azt a változatot, ami aztán abból nyomtatásban megjelenik. A különbség jól látható. Az már kevésbé, mennyi nyomdafesték és izzadtság folyik le sajtón és homlokon, míg végső formát ölt a tartalom. A lelkiismeretes szerzők jó része tudja ezt, mert ők is beleteszik művük megírásába az energiát, és örülnek, ha munkájuk eredménye mások keze nyomán méltó köntöst is kap.
A kulisszák mögötti folyamatokat ismerve, sejtem, mennyi apró illesztgetés kell ahhoz is, míg összeáll egy lapszám. Koncepció, sorrend, prioritások, aktualitás – hogy minden mindennel passzoljon, és minden szerző elégedett legyen. Na és az olvasó! Sok a szerző, a várólisták, úgy gondolom, ma hosszabbak, mint huszonöt év előtt. Van dolga a szerkesztőségnek rendesen. De friss erővel belevetve magukat, megújult formába öltöztetve és komoly tudománymetriai ambíciókkal telve dolgoznak a Magyar Rendészet munkatársai. Jó ezt látni.
És most a tripla örömről, illetve a ráadás szomorúságról. Az azért ritkán adatik, hogy egy tudományos folyóirat hasábjain az ember egyszerre legyen recenzens és recenzált, márpedig velem most ez történt. Legutóbbi, nem túlzottan könnyen születő, de kedves könyvemet Uricska Erna szúrta ki magának, és pár hónapja egyszer csak azzal rukkolt elő, hogy mit szólnék hozzá, ha friss doktoranduszként recenzióírási gyakorlata tárgyául azt választaná. Mit is? Örülnék, bizony. És erre tessék – már meg is jelent. Túl azon, hogy személyesen is jóleső az ajánlása, szakmailag is megtisztelő, hogy éppen olyas valaki tartja meghatározó műnek a Rendészeti kommunikáció – a média tükrében című könyvemet, aki a rendőrség közösségi médiabeli megjelenítését kutatja.
Krémer Ferenc barátom és kollégám, pályatársam tavaly júniusban megjelent Az élhető társadalom és a rendőrség válsága című remek könyvét a keletkezéstől a remélt hatásig keresztbe-kasba ismerem. Ihletve-vitatkozva segítettem világra jönni, amire büszke vagyok. És arra is, hogy mint egy fogadatlan könyvügynök, sokakat biztattam az elolvasására, mert fontos kordokumentum lesz, abban biztos vagyok.
Szakács Gábor ismertetője ugyane műről szorosan követi az enyémet. Ő érthetően másként elfogult és méltató. A rendőrség válságáról és az élhető társadalomról szóló monográfiát – és szándékosan cserélem fel a címbeli sorrendet, mert hiszem, hogy rendőrségünk reformjával lehet társadalmunk is élhetőbb, és mi megélhetjük azt – lehet szeretni vagy nem szeretni, de ahhoz, hogy ezt bárki eldöntse, el kell olvasnia. Megkerülhetetlenül fontos könyv ugyanis, és örülök, hogy e folyóirat befogadta a róla szóló két, egymást kiegészítő recenziót.
És annak is örülök – bár az apropó önmagában végtelenül szomorú –, hogy a Magyar Rendészet a tavalyi utolsó lapszámának elején helyet adott Korinek László Kozáry Andreáról szóló szép és a tanárnő emlékéhez méltó nekrológjának. Andreával mindhárman – Feri, Gábor és én – szoros emberi és kollegiális viszonyban voltunk, és jól ismertük egymás írásait. Andrea még megérte Feri könyvének megjelenését, de az élhetőbb élet már nem adatott meg neki. Pedig ő sokat tudott róla – társadalomtudományilag is. Most még egyszer, utószor egy lapba kerülhettünk legalább ilyen módon, hogy róla és rólunk és mi magunk is oda-vissza írnak, írhatunk. Szép ez így egyben, sőt, szinte túl szép, hogy véletlen legyen. Én nem csodálnám, ha az égi szerkesztőség intézte volna. De a földiektől is épp elég bravúr…
A teljes lapszám letölthető itt.
