Digitális vendégnaplók 17.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
A cukrászból lett rendőrből lett oktató
A rendészeti pályaorientáció – amint az talán a vendégnapló legutóbbi három szerzője kapcsán kiderült – régi mániám. Volt is és lesz is még szó róla itt, ebben biztos vagyok.
De most jöjjön egy olyan szakterület, amelyik egyenesen következik a pályára orientálásból. Ugyanis ha a Julikák, Zekik és Andik (lásd a Digitális vendégnaplók 14., 15. és 16. részét) elég jól teszik a dolgukat, akkor a tanítványaik érettségi után jelentkeznek– a 2020-ban újra átkeresztelt – rendvédelmi technikumok valamelyikébe. Mára a valahai hat rendészeti szakközépiskolából (Budapest, Adyliget, Szeged, Csopak, Körmend, Miskolc) ugyan már csak a két utóbbi működik, és ebben a kettőben van összesen annyi hallgató, amennyi egy évtizeddel ezelőtt külön-külön egy-egy ilyen intézmény egy-egy évfolyamába járt.
A végsőkig kitartó ottani tanár kollégák némelyikét jól ismerem, s akad köztük tanítvány is. A mostani vendégszerző épp ilyen. Császár Erzsébetet 2019 őszén ismertem meg, történetesen egy miskolci kihelyezett képzésemen. A szünetben átszaladt hozzám megismerkedni, mert valamiért engem szemelt ki szakdolgozata konzulenseként. Én meg, gondoltam, ha már Miskolcon járok, javaslom neki, találkozzunk személyesen. Első látásra szimpátia volt köztünk, különösen hogy kiderült, kolléga a javából: lelkes, motivált, tanulni vágyó tanárnő. Dolgozatát is a tanításról írta, jól is sikerült. Mondjuk kissé kalandos út vezetett a katedráig, hiszen cukrászként kezdte. Hogy abból hogy lett éppen rendőr, azt nem tudom, de hogy rendőrből hogy lett oktató, azt már igen.
Nemrégiben beszélgettünk, és mondta, hogy olvassa a Digitális naplót, s hogy bizony neki is volna mit mondania arról, hogy bár megvannak a maga nehézségei, de szerencsére néhanap örömét is leli ebben a különös digitális oktatásban. „Nem volna kedved megírni ezeket, Böbém?” – kérdeztem, s a válasz nem lepett meg: „De még mennyire, hogy van!”
Császár Erzsébet: Naplóvágyakozás
Kedves Vendégnapló-író Társak!
Hol is kezdjem? Folyamatosan ez az egy mondat járt a fejemben, attól a pillanattól fogva, hogy Katanyám (mert én már csak így szólítom, bár korban inkább testvér lenne, de mindegy is) megjutalmazott azzal a lehetőséggel, hogy a digitális naplójába én is kapok egy-két Kb-nyi helyet, hogy a rendészeti alapképzéssel kapcsolatos gondolataimat megoszthassam veletek.
Tudom, közhelynek hangzik, de egy vallomással tartozom. Én ezt bevonzottam! Eddigi életem során már sokszor bebizonyosodott, hogy a személyünkkel kapcsolatos történésekben nem véletlen, hogy mi miért alakul úgy, ahogy. A legutolsó ilyen bizonyosság ez a blogbejegyzés lehetőség. Katanyámról tudom, már a megismerkedésünk napja óta, hogy amit csinál, abban mindig a tökéletességre törekszik, és mindezt 200%-osan teszi. Egy energiabomba, és egy hihetetlenül optimista ember, aki mindenben a jót látja, és mindenből azt is hozza ki. És persze, ha digitális oktatás, akkor digitális napló, és naplóbejegyzések! Megint bebizonyosodott!
Elkezdtem olvasni ezeket a bejegyzéseket, és hatalmába kerített egy érzés: Milyen jó lenne, ha én is írhatnék bele! Az, hogy mikor és mit, igazán nem tudatosult, csak az, hogy ez egészen a lelkem legmélyebb bugyrába hatolt. Három napon belül már írt is Kata ebből az apropóból. Mi ez, ha nem vonzás? Ezek után nem is tudom, hogy ki akarta?
Ahogy említettem, a rendészeti alapképzésben zajló digitális oktatás a bejegyzésem fő csapásiránya, mivel Miskolcon, az ország egyik olyan tanintézetében dolgozom, ahol ilyen képzés zajlik. A kialakult vírushelyzet miatt nekünk is át kellett állni az online oktatásra. Nem volt egyszerű. Azon fáradozunk, hogy a rendőr szakma precíz elvégzéséhez elengedhetetlenül szükséges, egyébként sem egyszerű elméleti tananyagot olyan módon tudjuk átadni, hogy az ne szenvedje meg a digitális oktatás okozta minőségi romlást. Mert akár bevalljuk, akár nem, biztos, hogy most még nem tudja pótolni a régi, jól bevált jelenléti képzést.
Talán kőkorszakinak tűnhet, de ezt támasztja alá, egy, a tavalyi évben az iskolában tanuló diákok körében készített felmérés eredménye is. Kiderült: a tanulók szinte kivétel nélkül a hagyományos oktatást preferálják. Kell a kontakt, kell, hogy a tanár ne csak lássa, hanem érezze is, hogy milyen egy osztályterembe belépve az ott lévő diákok által generált légkör. Érezni lehet a felszabadult hangulatot, az unalmat, az érdeklődést, az örömöt. Lehet látni, mikor éhesek, és már csak azon jár az eszük, hogy mikor szólal meg a csengő, vagy éppen ebéd után vannak, és beüt náluk a „kajakóma”. Sok-sok érzelem és érzet az online térben nem jelenik meg. Míg a kontaktórák során akár csak az említettek figyelembevételével alakítható a tanóra, csiszolódik össze a diák, a tanár és a tantárgy, most ezek nélkülözésével telnek el az olykor egyirányú órák. Már ennek hiánya is nehezítő körülmény, és ha ezzel kézen fogva jár a látszatfigyelem, látszattanulás, akkor az még inkább le tudja húzni a tanárt.
De ezeket az akadályokat meg kell ugrani. Alakulunk, alakítjuk óráink menetét. Megbarátkozunk magunkkal, az arcunkkal, a hangunkkal. Túllendülünk azon, hogy a diák vagy éppen a hozzátartozója hallja, amint a két fiam hangos veszekedésbe kezd, és goromba szavakat vágnak egymás fejéhez. Alkalmazkodunk ahhoz, hogy bepillantást adunk otthonunkba, és belátunk sok-sok tanuló magánéletébe. Megszokjuk, hogy nem mindig válaszolnak a kérdésekre, és amíg kontaktórákon az ilyen magatartás nem elfogadott, és legalább annyit kell mondani, hogy „Jelentem, nem tudom!” (ezzel is erősítve a hivatalos érintkezés szabályait), addig a digitális térben úgymond tehetetlennek érzi magát az ember. Ha például az a válasz, hogy kidobott a Teams, vagy nem jó a mikrofon, elment a net, akkor a technika ördögét mégsem vonhatom felelősségre!
De rájöttem arra is, hogy az online oktatásnak előnyei is vannak. Az egyik az, hogy hamarabb kiszűrhetők azok a tanulók, akikre igazi gyöngyszemként lehet tekinteni. Ők azok, akik minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megtanulják a tananyagot. Valóban részesei az órának, motivációjuk nem hanyatlik, érezhetően elvárásaik vannak saját magukkal szemben, hiszen tudják, ha ők nem akarják, akkor nem fog sikerülni. Ők azok, akikre mindig lehet számítani, és soha nem fogjuk úgy érezni, hogy saját magunkkal beszélünk. Ők azok, akik végrehajtják a kiadott feladatot, sőt még elkészítenek egy másik bemutatót is, mert érdekli őket a téma. Ők a legfényesebbek a gyöngyök között, és érezhetjük, hogy igazán miattuk érdemes csinálni. De ahogy írtam, a gyöngyök között. Mert tulajdonképpen mindegyik diák az, még ha nem is tökéletesek. Javukra írható, hogy ezek a tökéletlen gyöngyök tudják igazán formálni a tanár tanítási stílusát. Ha az a cél, hogy valamit mindenkinek meg akarunk tanítani, aki hajlandóságot mutat rá, akkor azt a valamit kell testre szabni, nem pedig a testet formálni át azért, hogy a sablon mindenkire jó legyen.
Kihívás ez tanárnak és diáknak egyaránt. De mindannyian tanulunk. Igaz, kedves Vendégszerző Társaim?
