Roma Police Café – Monor, Pest vármegye
Pest megye felettébb ismerős terep a számomra. Ám az a helyzet, hogy én úgy üljek végig egy Police Cafét, hogy csak vendég vagyok, újdonság. Márpedig ez történt. Sejtettem, hogy ez jó lesz, de hogy ennyire élvezem minden egyes pillanatát, azt nem gondoltam. Az írásból kiderül, miért. Fantasztikus élmény volt.
***
Először is elfogultságot jelentek be a mostani tudósítás helyszíne kapcsán, mert magam is Pest megyei vagyok. Nem sorolom azokat a településeket, amelyekhez közelebbről közöm volt, van és lesz, de maradjunk annyiban, hogy a tanulmányaimat leszámítva mindig is ebben a megyében éltem. Vagyis ismerni vélem azokat a jelenségeket, problémákat, amelyekről a 2023. november 22-i monori Roma Police Caféban szó esett.
Másodszor: elfogult vagyok a szervezőkkel, különösen dr. Horváth Farkas Klára r. őrnaggyal, akinek gondoskodó keze nyomát viselte az egész rendezvény. A legcsodálatosabb, hogy semmi közöm nem volt ahhoz, hogy ő kapta meg a feladatot, ám amikor megtudtam, meg is nyugodtam, mert akármilyen nagy munkával jár is az előkészítés, biztos voltam benne, hogy örülni fog neki. Én ugyanis tudtam, hogy egy sokéves álma valósul meg ezzel a Police Caféval. Hogy honnan, azt fedje jótékony homály. De azt, hogy kedves tanítvány, egyáltalán nem titkolom. De hangozzék el Tucsányi István r. alezredesnek, a Pest Vármegyei Rendőr-főkapitányság Közrendvédelmi és Határrendészeti Osztály vezetőjének neve is, hiszen ő mint a Területi Kisebbségi Kapcsolattartási Munkacsoport vezetője, szintén sokat segédkezett a szervezésben.
Az már igazán csak hab a kávén, hogy Klári férje, Horváth Péter, aki szeptember óta tagozatparancsnok nálunk az egyetemen, azonnal segítségemre sietett annak a tervnek a kivitelezésében, amely már hetekkel ezelőtt megszületett a fejemben. Ő ugyanis azoknak az első évfolyamos hallgatóimnak a parancsnoka is, akikkel éppen ezen a napon lett volna tanórám. Ám mivel a Pest megyeiek meghívtak – hangsúlyozom: vendégnek! – a monori Rendőrkávéházba, hamar jött az ötlet, hogy elviszem őket oda tanulmányi kirándulásra. Így is történt. Péter szerzett ehhez kisbuszt, és maga is elkísérte őket. Az a tíz rendőr tiszthelyettes hallgató, akiket elhoztunk ide, nagyon is jót tett a rendezvénynek. Saját tapasztalataik mind a terepről – ráadásul az ország más megyéiből – és az egyetemi képzésről hasznosak voltak a többiek számára. És nekik is tetszett a (rendőr)kávéházi hangulat. Ám itt és most erről nem fecsegek ki többet, mert ennek a ténynek még szánok teret a közeljövőben.
Mindenesetre velük együtt huszonöt rendőrt számláltam a teremben ülő negyven résztvevő között. Közülük tizennyolc volt vagy jelenlegi hallgatóm. És ez megint szívmelengető. Csoda-e, hogy én már ettől is elég jól éreztem magam. De volt még itt egyéb is!
Más Roma Police Cafékhoz hasonlóan most is teret kapott a művészet, ráadásul két formában is. A rendezvény elején egy tehetséges roma fiatal csellójátékát hallgathattuk, aki ugyanannak a Máltai Szimfónia nevű programnak a támogatottja, amellyel már Tatabányán megismerkedhettünk. A falakon pedig roma festők képeiben gyönyörködhettünk. Ez aztán a kreativitásra ösztönző környezet.
A vármegyei rendészeti főkapitány-helyettes, dr. Gyetvai Tibor r. ezredes köszöntő szavai nemcsak kedvesek és szakmailag adekvátak voltak, de retorikából mindjárt egy nagy jelest adtam neki képzeletben. De utána a szemébe is mondtam, hogy szeretnék sok olyan rendőri vezetőt, aki a nyilvánosság előtti spontán beszédben ennyire természetes.
A Café technikával zajló kollektív alkotás ereje ezúttal is hatott. Imádtam – ezúttal szinte kívülállóként – nézni, hogyan dolgoznak a témagazdák, és hogyan szövik egymásba a szokásos négy asztaltémát. Akiket ezúttal a dicséret illeti: Lakatos György, a Budaörsi Tanoda vezetője, egyben a Romano Glaszo – Emberi Hang művészeti csoport művészeti vezetője; Kovács Richárd r. százados, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója; Gulyás István r. főtörzsőrmester, a Monori Rendőrkapitányság vizsgálója és Kiss Gábor r. alezredes, a Monor Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályának vezetője voltak.
Azért elárulom, hogy nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett kontrollálnom az időt, terelgetnem a szünetben kószáló résztvevőket, figyelnem-vigyáznom az egész folyamatot, mert azért moderátorként ez mégis csak nagy felelősség. A bevezető módszertani ismertető és az összegzés és zárás arányait sem kellett mérlegelnem. Egyszerűen hátra dőltem és élveztem, hogy más dolgozik. Tudtam én, hogy jó kezekben lesz a moderálás is, de hogy ennyire, az minden képzeletemet fölülmúlta. A kreatív tündért, aki mindezt művelte, Takács Annának hívják, és rendőr százados. Nem is tudom, mióta ismerjük egymást, hiszen többször dolgoztunk már együtt különféle bűnmegelőzési programokon. Legutóbb a sorozatra felkészítő képzésen választottam témagazdának. Most pedig a szervezők őt kérték fel moderátornak, és mondhatom, ez a lehető legjobb választás volt. Boldogan figyeltem a kellemes megjelenéshez társuló professzionális retorikát. Megkapó volt, ahogyan a maga által eljátszott rögtönzött jelenetekkel és a felolvasott, illetve az asztalokon kis kártyákra elhelyezett irodalmi idézetekkel pár perc alatt kávéházi hangulatot varázsolta közénk. Legszívesebben eltanulnám tőle, de persze nem lehet és nem is cél utánozni senki, hiszen pont attól jó minden Café, hogy egyedi. És ez érvényes a vendégekre és a szakmai közreműködőkre egyaránt. A moderátor a lelke a folyamatnak, az ő jelenléte és ténykedése meghatározó. Anna remekül tudja ezt. Olyan mikrovilágot teremt maga körül, amely felszabadítja az alkotó energiákat. Gratulálok neki, és remélem, hogy sokat fogunk még együtt alkotni. És nagyon büszke is vagyok rá, mert – már megint a véletlenek! – pár évvel ezelőtt nálam hospitált, amikor a tréneri mesterséget tanulta. Izgult is, hogy mit szól a mester mindahhoz, amit csinál, de mondtam neki, hogy fogja föl úgy ezt az alkalmat, hogy most „visszahospitálok”. És valóban: rengeteget tanultam tőle, és ezt köszönöm. A végén pedig elmondtam mindenki előtt, hogy amikor az ember tanít, és azt kívánja, hogy tanítványai a tanultakat vigyék tovább, akkor azt pont ilyennek képzeli.
Az egyik témagazda – a saját személyes történetén keresztül mélyről jövő élményeivel is illusztrálta a témáját. Prezentációja végén ezt mondta: „Elnézést, hogy egy kicsit elvittek az érzelmeim…” Mivel ezek az érzelmek sem negatívak, sem szélsőségesek nem voltak, ellenben nagyon is pozitívak, sőt, meghatóak, nekünk volt megtiszteltetés, hogy megosztotta velünk.
Sok roma származású rendőr számol be arról, hogy amikor elhatározta, hogy rendőr lesz, a családja nemcsak, hogy nem örült neki, de kifejezetten ellenezte. Némelyikük emiatt még el is hagyta a családját vagy kiközösítették az övéi. Így tulajdonképpen jó ideig a két csoport közé szorulva élte az életét, és nehezen talált rá arra az útra, amely pedig, ha elég jól kövezzük ki, járható. A cél, hogy a két csoport – világ – közé hidakat építsünk.
Miközben a szervezőkkel pakolásztunk, néhány vendég még szóba elegyedett velünk, foglalkoztatta őket a sok-sok elhangzó gondolat és a módszer is. Többükben megfogalmazódott az, amit tulajdonképpen a Police Cafék – kiváltképpen a Roma Police Cafék – egy fajta ars poeticájának is lehetne tekinteni: „Az volna a szép, hogy ha már nem kellene ilyen rendezvényeket szervezni, mert nem lenne miről beszélni. Rendőrök és emberek lennének, és kész. És mindegy lenne, hogy milyen neműek, színűek vagy származásúak. A rendőrök legyenek profik, és az emberek emberek, az a legfontosabb.”
Amíg viszont idáig eljutunk, addig nagyon sok Rendőrkávéházat kell még nyitnunk. És nyitunk is, remélhetőleg. De hátha még megélem, hogy az utolsót – ünnepélyesen – magam zárhatom be, mert betöltötte a szerepét, és teljesen természetes lesz, hogy rendőrök és nem rendőrök – mindegy, hogy ki lányai-fiai – spontán, minden szervezés és „felhajtás” nélkül leülnek megbeszélni közös dolgaikat. Ezzel kapcsolatban is az egyik vendég szavait idézem: „Jó lenne, ha többet beszélgetnénk. Jó lenne, ha többet beszélgetnénk a problémákról. A valós problémákról. Mi, cigányok és rendőrök is. Mert ritka, hogy egy egész népcsoport társadalmi megítélése ennyire függ a rendőrség tevékenységétől. Márpedig a magyarországi cigánysággal ez a helyzet.”
(Fotók: Pest Vármegyei Rendőr-főkapitányság)
