Tanulmányajánló XIV. – Mi harminc? Szerzőtársas játék
„Egyetlen valódi luxus adatik meg életünkben,
a boldog emberi kapcsolatok.”
(Antoine de Saint-Exupéry)
Szeretem ezt az Saint-Exupéry-gondolatot. Nagyon jó, ha megadatik az embernek a kapcsolódás öröme. Egy-egy olyan esemény révén, amilyenben ma is részem lehetett, újra és újra rájövök: én valódi luxusban élek.
Kedves invitálást kaptam a Vám- és Pénzügyőri Tanszék immár tizenegyedik éve alapított Lónyay Menyhért tanulmányi díjának átadására. Nem szeretem a formális ünnepségeket, de ez más volt. Pont olyan, amilyen a végzős nappali tagozatos hallgatókhoz – pár napon belül tisztté avatandó pályakezdő szakemberekhez – méltó. Az esemény dramaturgiai csúcspontja persze a díj átadása, de ahogyan eddig eljutottunk, az aztán rendesen meg volt komponálva. A díj történetének elmesélésétől a korábbi évek néhány díjazottjának bemutatásán és a mostani négy jelöltnek a hallgatótársaik általi – mint kommunikációs tanárnőjük hozzáteszem: rendkívül színvonalasan előadott – méltatásán keresztül egészen a nyertes nevének bejelentéséig remekül felépített út vezetett. Nem tűnt hosszúnak sem a mögöttünk lévő nehéz tanév tanszékvezetői értékelése, sem a hallgatói búcsúbeszéd, sem a meghívott szakmai elöljáró tartalmas, figyelemfelkeltő, sőt: szórakoztató ünnepi beszéde. A tradíciót is tisztelő, mégsem merev, önmagáért való ünnepélyes keretbe kiválóan illett a személyesebb, már-már családias hangvétel, a kifejezetten jó hangulatú, humoros, lazább retorika és a végén a mosolyt és könnyeket egyforma arányban előcsalogató zenés fotómontázs, amely a búcsúzó évfolyam elmúlt négy évét elevenítette fel.
Szóval igazi ünnep volt ez, és nagyon örülök, hogy részese lehettem. Gratulálok a kedves kis tanszéknek, és ezúton is biztatom őket, hogy soha ne engedjenek abból a jó szokásukból, hogy így köszönjenek el végzős hallgatóiktól.
De miért írok minderről? Jó okom van rá, természetesen. Mivel ez az írás – bár csak most térek rá a fő tárgyára – tanulmányajánló volna, azt is elárulom, hogy az ünnepség arra is alkalmat adott, hogy a jól időzítve megjelent szokásos évi tanszéki tanulmánykötetet is bemutassa annak méltán büszke szerkesztője. És persze hogy ehhez is kötődik a mottóul választott idézet.
Legutóbbi bejegyzésem vége eléggé sejtelmes volt, és aki ismer, tudja, hogy nem véletlenül úgy zártam, pontosabban hagytam nyitva, ahogy. Szándékosan fogalmaztam szerzői többes szám első személyben, amikor jeleztem, jön még az őszi-téli konferenciaszezon is, hiszen két újabb rendezvényre ismét társszerzővel nevezek. Ugyanis régóta vallom, mert tapasztalom, hogy szerzőpárosan szép az élet!
Úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha a fent leírt rendezvényen bemutatott tanszéki tanulmánykötetben megjelent írásom Előhangját idézem:
„Írásom egyik apropóját az adta, hogy megint – ki tudja, hányadszor – össze kellett számlálgatni, mit és mennyit írtam tudományosan. Lassan már nem is éves, féléves periódusokban, hanem heti rendszerességgel kell számot adni a publikált sorokról. Sokan morgunk emiatt, persze csak halkan. Már várom az idejét annak, amikor munkaidő végén, pontban 16.00-kor egy chipkártya-leolvasó közli: nincs meg a mai penzum, menj vissza a szöveggyárba, és írj még négy sort! Még egy Pilinszky is bajban lenne ettől az ukáztól, pedig… Külső utasításra nem lehet írni. Legalábbis úgy biztosan nem, ahogy belső indíttatásból. Talán mindez költői (írói) túlzásnak hangzik. De nem. Efelé tartunk. Pedig én nagyon szeretek írni.
De az író embernek, ahelyett, hogy írná az épp aktuálisan a fantáziáját foglalkoztató újabb művét (csak ami nekem ebben a pillanatban tervbe van véve, azt is sokáig tudnám sorolni!), értékes órái, napjai telnek el azzal, hogy elszámoljon a megjelent műveivel. Az erre létrehozott bonyolult felületeken – sorolom csak azokat, amelyeket én ismerek: Magyar Tudományos Művek Tára, Doktori.hu, ResearchGate, Google Scholar – a tudománymetriai adatokat rendszeresen frissíteni kell. Ezekből két kattintással – hozzáteszem: nyilvánosan, bárki által! – lehívhatók az információk.
De ez kevés. Időről időre bonyolult táblázatokba fel kell vezetni a publikációs adatokat, változó időtartamokra vetítve. Ám én nem számolni és (ön)adminisztrálni szeretek, hanem írni. Különben statisztikusnak vagy könyvelőnek mentem volna. Ez nemcsak bosszantó, több ennél: már-már megalázó, hogy számokkal bizonygassam egy hűvös Excel tábla oszlopaiban, hogy dolgozom. Hogy eleget írok. Hogy teljesítem a penzumot. Mindezt papír alapon!
Mit volt mit tenni, kitöltögettem és leadtam az ominózus táblázatot. De egy adat különösen szembeszökő volt. Eddigi publikációim 1997 óta tartó történetében összesen huszonkilenc szerzőtárssal – azaz, csak hogy a szám szép kerek legyen: velem együtt harmincan – írtunk huszonkilenc közös tanulmányt. Azért nem harmincat, mert egy mű, bár már elkészült, még megjelenőben van. És ha már számmisztika, annyit még megjegyeznék, hogy idén egy híján éppen harminc éve, hogy rendészeti szakemberek közt dolgozom.
Annyi haszna volt tehát a számvetésnek, hogy a nosztalgiázás jegyében azon is elgondolkodtam, miért is jó ez a közösködés. Hátha mások, akiknek ilyesmi eddig eszükbe sem jutott, szintén kedvet kapnak hozzá. Mert a szerzőtársas játék különösen kellemes műfaj. Elhatározni, nekiveselkedni, felkérni, meggyőzni a másikat, hogy ez neki is jó lesz, aztán felosztani a munkát, egyeztetni, összeilleszteni a részeket, közös nevezőre jutni persze hosszú és fáradságos út. De amikor megszületik és megjelenik a közös mű, az mindig közös öröm is, és mint ilyen, épp annyiszor több, ahány szerzőtárs osztozik benne. Az áttekintés révén újraélhetem ezt az örömöt, és sorra veszem, mikor kivel és mi hozott össze, és mi volt benne a legjobb.”
Ezek a tanulmány bevezető gondolatai. Majd jönnek az egyes szerzőkkel átélt alkotói periódusokba rendezett emlékek, az alábbi fejezetcímekkel:
Lehet, hogy minden kezdet nehéz, de ez nem volt az
Az első hallgatói szerzőtárs
A tanszéken kívül is van élet
A főiskola falain túl – első pécsi, majd szegedi terepélményeim lenyomatai
Ha már stratégia…
Külön fejezet – Feri
A legfiatalabb szerzőtárs
És újra Pécs – Rendőrkávéházat nyitunk!
Egy fontos Csomó(s)-pont
Vissza az egyetemre – Egy kis integritás
Tanszéki közösködés – Alkalmi szerzőhatos
Nyelvészek (nemcsak) egymás között
Pályaorientációs játszótársaim
Tanítványokkal közös(ségi) utakon
Újabb hatos fogat – ezúttal egyenruhá(so)k között
A végén az Utóhatások pedig így szólnak:
„Ezzel az írással kettős célom volt. Nyilván egy fajta leltárként hasznos visszatekintés lehet az elmúlt tizennyolc évre, amióta szerzőtársakkal dolgozom. Másrészt ily módon is szeretnék köszönetet mondani nekik, hogy ezeket a szellemi kalandokat végigélhettem velük, és közben rengeteget tanulhattam tőlük.
Mint a visszatekintésből kiderül, a közös publikációk megszületéséig vezető út annyiféle, ahány szerzői tinta egybefolyik. A papírra kerülő szövegek ezért is sokszínűek, érdekesek. Talán soha nem írna az ember olyasmiről, amire szerzőtársa személye, szakértelme nem inspirálná. Arról nem is beszélve, hogy szükségszerűen különböző kompetenciáik a közös munka során összeadódhatnak, így az adott kérdés, jelenség, probléma bemutatása is sokrétűbb lehet. Ennek pedig talán az olvasó is több hasznát veszi.
Nem beszélve – azaz hogy nagyon is beszélve – arról a sok örömről, ahogyan az ember az órákon, napokon, heteken át tartó gondolkodás és írás közben szellemileg és lelkileg is összekapcsolódik a másik emberrel. Egyetértek Exupéry-vel: ez az igazi luxus, és örülök, hogy ennyiszer megadatott. És kell-e mondanom: már megvannak a következő – ennyit elárulhatok: nem csak papíron alkotó – »áldozatok«…”
A tanulmány kéziratát a márciusi lezárásakor szokás szerint csak páran olvashatták, de mintha bejött volna a kedvcsinálás. Az előző blogban már jeleztem három szerzőtársat, akikkel konferenciaszereplésünket közös tanulmányírás követi, s bár még nem nevesítve, de másik kettőről is szóltam, akikkel ugyanerre készülünk. Ám közben emeltem a tétet: immár elkészült az utolsó Digitális naplómban jelzett beszélgetőkönyv kézirata is. Ebben összesen 61 vendégszerző-társ szegődött mellém! Ez azért nem kis szám. Sosem a mennyiségre „hajtok”, bár meg kell jegyezni: ez annak a 30 embernek, akikkel az elmúlt 18 évben közösködtem, éppen a duplája. Mindez öt hónap alatt! Ha így nézem a számokat, azért ez még engem is meglep, pedig minden egyes vendégírásnak és kommentárnak én voltam a katalizátora.
És most szépen elősorolom a most ajánlott tanulmányban – pontosabban a szerzőtársas játékban – szereplőket, de nem névsorban, hanem időrendben, évszámok szerint. Így előfordul, hogy egyes nevek többször ismétlődnek majd. Esetükben a név mögé zárójelbe azt is odaírom, hogy az adott említés hányadik közös munkánkat jelenti.
2003: Valcsicsák Imre (1., 2.); 2004: Amberg Erzsébet; 2005: Farkas Csaba, Cserép Attila (1.)
2006: Sövényházy Edit; 2010: Cserép Attila (2.), Krémer Ferenc (1., 2.); 2010: Krémer Ferenc (3.) – Szakács Gábor – Valcsicsák Imre (3.); 2011: Krémer Ferenc (4.); 2012: Varga Júlia; 2013: Gaál Gyula (1.), Csomós István (1.); 2014: Gaál Gyula (2.); 2015: Gaál Gyula (3., 4., 5.), Gáspár Miklós, Hegedűs Judit – Farkas Johanna – Fekete Márta – Ivaskevics Krisztián – Sipos Szandra; 2016: Csomós István (2.); 2017: Gaál Gyula (6.); 2018: Uricska Erna (1.), Belényesi Emese – Budaváriné Béres Erzsébet (1.) – Pallai Éva – Stréhli-Klotz Georgina (1.); 2019: Uricska Erna (2.), Budaváriné Béres Erzsébet (2.) – Stréhli-Klotz Georgina (2.), Tamási Zsolt, Rompos Éva; 2020: Erdős Ákos – Magasvári Adrienn – Pócsi Anikó – Szabó Andrea – Vas Adrienn, Suba László
Büszke vagyok rá, hogy melléjük szegődhettem, vagy fordítva: köszönöm, hogy hagyták rábeszélni magukat a közös munkára. Ez a leltár most ennyit mutat, de akár őket, akár másokat is biztatok: folytassuk csak! Mert ez, úgy-e, jó mulatság?
***
Molnár Katalin: Mi harminc? Tudománymetria helyett – Szerzőtársas játék. In: Csaba, Zágon – Zsámbokiné Ficskovszky Ágnes (szerk.): “Tehetség, szorgalom, hivatás” Magyar Rendészettudományi Társaság Vám- és Pénzügyőri Tagozat, Budapest, 2021., 87–102. old.
A tanulmány szövege elérhető itt.
