Uborkaszezon helyett
Épp ma egy hónapja, hogy nem írtam blogot. Mondhatnám, hogy azért, mert uborkaszezon van, de nem mondom. Mert nekem nincs.
Egyrészt a kísérletképpen mintegy három hónappal az ideálisnál később ültetett uborkám úgy tíz centiméternél megállt a növésben, és a legkisebb jelét sem mutatja a további fejlődésnek – lehet, hogy önszabályozó ikebana lesz belőle?
Másrészt meg hiába van nyári szünet – és a gyakorlottabb kertészeknek talán valóban uborkaszezon is –, én nem tétlenkedek. Mondjuk ez minden nyáron így szokott lenni, mert folyton akad valami dolog. Ha magától nem, hát keresek. De mire való a vakáció, ha nem arra, hogy a tanárember ilyenkor csináljon meg olyasmit, amit tanév közben nem lehetséges.
Például egy lakást kipakolni munka mellett – én legalábbis – biztosan nem lennék képes. Ha úgy jönne ki a lépés – de nem úgy jön ki, mert így időzítettem, nyilván szerencsésen – persze meg tudnám oldani, de nem egyedül és nem ilyen – bár határidőre, mégis – viszonylag kényelmes tempóban, jól átgondoltan, precízen, aprólékosan. Mondhatnám, játszva.
Amikor hetekig már képzeletben elkezdesz dobozolni, listákat készíteni – agyrém! – a háromfelé diszlokálandó tárgyaidról, rájössz: pontosan egyharmaduk is elég lenne, mert körülbelül annyit használsz közülük a mindennapokban. De az is lehet, hogy még annyit se. Nem, nem dobod ki őket, legalábbis ezzel a lendülettel még nem, majd beköltözéskor, hiszen hátha jók lesznek valamire. És a lelked mélyén pontosan tudod, hogy egy nagy csomó kacatra sohasem lesz szükséged. Fogadkozol, hogy majd a következő hurcolkodásnál selejtezel. Aztán jó eséllyel tényleg. Különben meg persze, hogy ragaszkodsz hozzájuk, hiszen az életed egy részét jelentik, különösebb értékük senki más számára nincs, tipikus „filléres emlékek”. Aztán némelyiknél veszel egy nagy levegőt, és mielőtt még meggondolnád magad, szaladsz vele a szemetes, jobb esetben a szelektív hulladékgyűjtő udvar felé. És érzed, ahogy megkönnyebbülsz, és hogy igen, a legtöbbel ugyanezt kellene tenned…
Minden költözés egy kis halál is, és van ebben valami. Lezárul egy korszak – ez esetben megint tizenöt év, hiszen véletlenül épp ennyi telt el az előző ingatlanváltásaim között is –, ami szomorúnak tűnik. Ám kezdődik egy új, ami viszont jó. Nem könnyű, mint ahogy egyetlen kezdet sem, mégis reményteli, mert más, ismeretlen, vonzó. És tele az út problémával, nehézséggel, amit jó, ha az ember inkább kihívásnak fog fel, különben nem tudja végigcsinálni. Ha tudja előre, mi jön, bele se kezd, de szerencsére nem tudja. Egyet tehet: tudatosan eldöntheti, inkább kalandnak, játéknak tekinti ezt az egészet és eljátszik vele.
Mert mi lehetne más, mint játék, hogy pakolás közben egyszer csak rátalálok egy zacskóra, amiben másfél évtizede összegabalyodva lapulnak és egyre csak szaporodnak a különböző konferenciákon szokásos repiajándékok közül a leghaszontalanabbnak tűnők: a nyakba akasztható névjegyek, kártyatokok. Jó erős, minőségi anyagból készült szalagokon lógnak ezek, amelyeken a felirat, mivel a szakmámhoz kötődő rendezvényeken osztogatják, így vagy úgy, de többnyire rendőri tematikájú. A padlón összekötözésre várnak a nehéz, vastag fapolcok, rájuk nézek, aztán a szalagokra, és igen: értelmet nyer a fölöslegesnek tűnő szalag! Az ötlet remek, a megoldás a gyakorlati szakítópróbát (cipekedést) is jól bírja, és már készül is a fotó, küldöm a segédeknek, akik közül persze kettő is kolléga, az alábbi találós kérdéssel: „Mi a poén a képen?” És érkeznek a jobbnál jobb képfeliratok: „A rendőrség tartást ad” „Összetartás”; „Átfogó rendőri jelenlét”.
De az sem esik éppen rosszul, amikor egyikük, aki meglehetősen nagy tapasztalatra tett szert egy korábbi életében, amikor is költöztetőként dolgozott, ezért erős karú-vállú, nagydarab ember, pakolni segítő barát a befóliázott matracok, hadrendbe sorakoztatott műanyag kenyeresládák, haptákban álló bútorok, ruhászsákok képe láttán kijelenti: „Ez a költözés fáklyás menet lesz, delikát.” Mert látott ő már karón varjút, de ez… könyörtelen profizmus”. Mivel tanítvány, már csak az hiányzott, hogy megkérdezze: „Maga még költözködni is úgy költözködik, ahogy tanít?” Szerencse, hogy öreganyjának nem szólított, és nem is kérdezte meg, mert szerénytelennek kellett volna lennem, miközben hamiskás mosollyal válaszolok: igen.
És jó kaland, hogy megtanulok elektromos fúróval csavart kihajtani, és még akkor is büszkeséget érzek, ha tizenkét csavart kitekerni háromszor annyi időbe telik, mint egy férfikéznek. De mit tegyen az ember lánya, ha az már épp nincs a közelben, mert a polcok és bútorok javát már szétszedte, de ez az egy darab itt árválkodik?
És aztán jön a szállítóautó, és az erős emberek is megörülnek a rendszerezett holmiknak, könnyen mozgatható kosaraknak, és két kisebb furgonba egy-egy óra alatt játszi könnyedséggel – legalábbis kívülről annak tűnik – bestokizzák a fél életemet. Még nézni is tereh.
Az egyik jó humorú kollégáról készül egy lesifotó, amint egy talicskát tol – talán először és utoljára életében, mert nem kifejezetten a fizikai munka az erénye. A másikról is, amint a padlón térdelve keresi a hűtőszekrény fali csatlakozóját a konyhaszekrény mögött, szemben én guggolok, és vigyorogva kérem, ne fényképezzenek, mert nem szeretem. Bár, egye fene, belemosolygok a kamerába. A gép kattan, a kép egész jól sikerül, vállalható. Röhögünk. Képfelirat utólag születik, miután tovább küldöm az érintettnek: „Padlón van a rendőrségi kommunikáció” Kész.
És amikor már azt hisszük, hogy nem lehet fokozni, még hátra van egy személyautóval teljesítendő fuvar. Talicska, létra, miegymás be a lehajtott hátsó ülések helyére. A létra teteje belóg az anyósülésre, elfoglalja annak kétharmadát. A 190 magas barát nagy nehezen behajtogatja magát a kocsiba, a létra a jobb vállán, ő mint valami invalidus, enyhén balra dőlve, ráadásul a létrába kapaszkodva, nehogy a nyakába csússzon, teszi meg a célig tartó mintegy tíz kilométert. Visítva röhögünk.
És akkor még hirtelen szükség lesz egy vízvezeték-szerelőre, mert a mosógép kikötésekor kiderül, hogy a csatlakozó csap eltört, és mégse illendő így átadni a vevőnek. Szerencsére a birtokbaadásig még van két nap. Váratlan nehézségek esetére feltétlenül ajánlok ennyi rátartást kiköltözéskor, mert Murphy ilyenkor se alszik. És ha már sikerült kifognom egy jó szerelőt, még kívánhatok tőle hármat: a mosogató és a mosdó lefolyójának gyors kitisztítása és a víztisztító berendezés kiszerelése. All inclusive.
Apropó alvás. Tegnap este még azt gondoltam, az lesz itt az utolsó éjszakám. El is köszöntem a kis lakástól illendőn, szépen, csendesen. De nem telt el tizenkét óra, és kedves barátnőm hív: „Nem búcsúztatjuk el együtt a lakásodat?” Mondom, hát, a kedvedért kempingezhetünk, idén úgyse jutok el nyaralni. És tényleg. Két paplan, párna vissza az albérletből, a hűtőtáskában épp elfér a kávéhoz való tej, a madárlátta szendvics reggelről, a behűtött sárgadinnye és egy üveg bor. Isteni finom, ütős, száraz rozé. Épp egy pót-búcsúestre való.
Azt hiszem, itt kell abbahagyni. A cuccok elszállítva, a lakás kitakarítva, kezdődhet egy új korszak. A következő jelentősebb állomásról meg majd akkor, ha odaérünk. Ja, a kedves költöztető baráti brigádnak óriási köszönet! És nem fenyegetésnek szánom, de még találkozunk…
