Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 11.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Egy nyelvtanár, két egyetem, két szaknyelv
A rendészeti szaknyelvet oktatók sorában harmadikként Kovács Éva következik.
Ő is elég intenzíven vetette bele magát a kísérletezésbe, sőt, nemcsak nálunk a Rendészettudományi Karon tanít rendészeti szaknyelvet, hanem az Óbudai Egyetemen is, biztonságtechnikait. Vagyis neki kétféle hallgatói célközönségről is vannak tapasztalatai. Talán remélhetünk tőle valamiféle összehasonlítást, ami mindig érdekes.
A doktori disszertációját az Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskolájába írja. Kutatási témája pedig meglehetősen komolyan és bonyolultan hangzik, de talán érthető: Az angol biztonságtechnikai szaknyelv hatása a biztonságtechnikai hallgatók szakfogalmi kompetenciáira. Ha netán így elsőre nem feltétlenül magától értetődő, akkor bízzunk abban, hogy (vendég)naplója néhány lapjába betekintést nyerve megtudunk egyet és mást arról, mi is foglalkoztatja Évát.
Kovács Éva: Félig digitális, félig analóg
Kedves Digitális Napló!
Nagy megtiszteltetés nekem hozzád szólni annyi kiváló egyetemi munkatárs írása után. Furcsa is ez a helyzet, hiszen Facebook posztokat, blogbejegyzéseket – az arra érdemeseket – olvasgatni szoktam inkább, mint írni. Sőt, manapság rákaptam néhány ’youtube influencer’ követésére, főként amiatt, mert segítenek kimozdulni a forgószékből és megmozgattatják gép előtt elgémberedő tagjaimat. De most – Kata hívására – átcsaphatok a túloldalra. J
Arról írnék szívesen egy kicsit, miként kúszott be a technológia-technika a tanulási-tanítási folyamatainkba, az oktatásszervezésünkbe, valamint saját életembe. Fokozatosan, egyre gyorsuló ütemben, és nagyon is fülön csíphető módon.
Amikor az egyetemen végeztem 20+ évvel ezelőtt sem volt még benne a levegőben, hogy mára ennyire digitálisak leszünk. Ennek ellenére, bizonyos dolgok szinte egyik pillanatról a másikra szűntek meg az életemben a technika jóvoltából. Az ezredforduló évében írtam meg utolsó kézírással készült és postára feladott leveleimet, hiszen néhány barátommal és szüleimmel az Újvilág földjéről így tartottam a kapcsolatot. A tőlük kapott válaszokat mind a mai napig őrizgetem. Azóta csak a különböző szolgáltatók tiszteltek meg papír alapú küldeményeikkel, ám már ők is az online felületeken küldik a számlákat és intézik az egyéb kapcsolattartást. Ezért is tartom manapság anakronisztikusnak, bosszantóan nevetségesnek egyes nyelvvizsgatípusok fogalmazási feladatait: „Írjon levelet külföldi barátjának a következőről… A levél formai elemeit – dátum, megszólítás, üdvözlő formula, aláírás – tartsa be!” Ugyan általános problémának érzem, hogy a hallgatók nem tudnak vagy nem mernek e-mailekben bevált megszólításokat használni – egyesek minden szó nélkül csak a házi feladatot csatolják és küldik el –, azért ennyire mégsem kellene a múltban ragadni. Ha a vizsgafeladat nem életszerű, az nem fogja népszerűsíteni a hozzá elvezető utat sem. Miért is kellene a vizsgázónak papír alapú levelet írnia?! Miért nem lehet egy hozzá közelebb álló műfajban, például egy blogbejegyzésben megmutatni aktív írásbeli kommunikációs készségeit? A vizsgafeladatokat időről időre újra el kell fogadtatni az akkreditációs folyamat során. A vizsgát összeállítók tudják a legjobban, hogy az nem 20 évente van… A pandémia aztán jelentős változtatásokat idézett elő a nyelvvizsgák lebonyolításának módjában. A technikai környezet a szóbeli és írásbeli vizsgákat is eluralta, főleg a lockdown idején. Két vizsgaközpontban is akkreditált vizsgáztató lévén, magam is kaptam képzést online szóbeli vizsgák lefolytatásához. A fenti példából is látható azonban, hogy a tartalom sok esetben nem tart lépést a formával.
Egyetemistaként első beadandó dolgozataimat még elektromos Olivetti írógépen pötyögtem, az ötödik év végén pedig asztali számítógépen születtek a diplomamunkáim. Tanulmányaim ideje alatt házhoz vagy cégekhez jártam oktatni, és ha gondja volt a hallgatómnak a megbeszélt időponttal, akkor a kollégium egyetlen vonalas telefonját hívta, amelyet a portás bácsi kezelt. Majd bemondta a hangosbemondóba, hogy Kovács Évának a 307-es szobából telefonja van, és én vágtáztam le a lépcsőkön ilyenkor, mint a többi társam. S mivel előfordult, hogy nem ért el hozzám időben az óralemondás üzenete, ennek elkerülésére megvettem első, akkor még ’bunkófonnak’ becézett kék előlapos, antennás rádiótelefonomat, a saját kis oktatásom szervezése pedig nagy lendületet kapott.
Az angoltanítást szabadúszóként már komoly technikával felvértezve végeztem: a fiatal tanárnő begurult a kis Suzukijával cégekhez, vitte a notebookját, s onnan játszotta le a hanganyagot. Mert már akkor is könnyebb volt az ötkilós laptopot, táskát és ahhoz USB-n csatlakozó saját hangfalat cipelni, mint kazettákkal, böhöm lejátszókkal idétlenkedni. Ehhez a technikához az évek alatt csapódott még minden olyan oktatási tevékenység, amelyet a számítástechnika és az Internet segítségével meg lehetett oldani. Az, hogy a helyi wifi hálózatra egy gombnyomással rákapcsolódva videotartalmakat, netes keresések eredményét, autentikus online folyóiratok, újságok tartalmát feldolgoztuk a tanóra keretében, mindennapos volt. Ehhez természetesen a cég vagy a nyelviskola biztosított technikai hátteret: fehértáblát, kivetítőt, Internet-kapcsolatot, fénymásolási és nyomtatási lehetőséget. Azért jellemző módon még a nyelviskolában is saját laptopot vittem be az óráimra, odáig ugyanis nem terjedt a technikai támogatás, hogy a tantermekben a tanórákra rendszeresített számítógép várjon. És ez sok nyelviskola esetén még mindig nem gyakorlat. Havi rendszeres vizsgáztatásaim sűrű helyszínei ugyanis középiskolák, nyelviskolák. Ilyenkor van módom kicsit szemlélődni is, amit pedig látok, azt láthattam volna 20 évvel ezelőtt is. Csak halkan jegyzem meg: ha a nyelviskolák nem biztosítják a modern hátteret a helyszíneiken folytatott, csoportos óráikhoz, a még személyes környezethez továbbra is hűen ragaszkodó lelkes nyelvtanulók is a digitális órákat fogják választani, pusztán a kényelmi tényezők miatt.
Az Interneten végrehajtható órákhoz akkor kaptam hatalmas kedvet, amikor több mint tíz éve egy nyelvvizsgáztatással és pilotolással összefüggő munkafolyamatban vettem részt. Néhány találkozó a Pécsi Tudományegyetemen kapott helyett, de a többségük a Skype felületén. Meetingek, megbeszélések, egyeztetések, üzenetek – hirtelen megcsapott a valós idejű, sokféle kommunikáció szele. És akkor beindítottam. Annyi hallgatóm kezdett érdeklődni, amennyire nem is számítottam. Antiszociális munkarendű tűzoltók, hivatásos rendőrök, akiknek egy nyelvtanfolyam nem megoldás, és még egyéb, érdekes élethelyzetű tanulók. Volt olyan, hogy mindössze tőlem két utcával arrébb dolgozott a hallgatóm, viszont a reggeli utazgatás, a munkahelyi teendők miatt a Skype-os óra tűnt számára a legjobb megoldásnak. Egy XVI. kerületi tanítványom Norvégiában, majd Irakban is tudott tanulni velem, én pedig, mi tagadás, élveztem a furcsa helyzetet. Számos neten oktatott tanítványommal a való életben egyszer sem találkoztam, és ez sem zavarta a tanár-tanítvány közötti kapcsolatot. Akkor, abban a helyzetben közvetlennek éreztem, és örülök utólag is, hogy a sikeres nyelvvizsgájukban nekem is volt szerepem.
Az online folyó oktatás egy meghatározó életeseményen is zökkenő nélkül átsegített. A gyermekem születése előtt két nappal búcsúztam el a jelenléti módon oktatott felsőfokú csoportomtól. A kisfiam 10 napos korában pedig már ott ültem a Skype kinyitott ablaka előtt. Rengeteget köszönetek ennek az alkalmazásnak. S most, hogy annyi egyéb kommunikációs platform is rendelkezésre áll, a Skype-on zajló tevékenységeket megtartottam. Már csak érzelmi okokból is.
Alig több mint egy éve, hogy a világjárvány és annak messze ható következményei igazgatják a mindennapjainkat. Csak ami az oktatást érinti, hatalmasat változtunk. Sokan a téma szakértői közül, pedagógiával foglalkozók hangoztatják szakmai fórumokon: döntő részben csupán a tanítás színtere tevődött át, a begyöpösödött, poros módszereink jöttek velünk. Szeretem tudni, hogy esetemben, valamint a kollégáim gyakorlatában nem erről van szó. A szaknyelvoktatás témáinak változatossága, a hallgatóink fogadókészsége szinte kikényszeríti a folyamatos megújulást módszertanilag is. Teljesen mindegy, hogy milyen platformon vagyunk, a szolgáltatott interaktív felület csak a keret. Megkockáztatom, nagyjából-egészéből ma már ugyanazokat az oktatáshoz szükséges funkciókat tudja nyújtani a Zoom, a Skype, a BigBlueButton (BBB) és az MS Teams. Tudunk a hallgatókkal valós időben foglalkozni, azonnali üzeneteket küldeni, dokumentumokat megosztani, prezentálni, csapatszobákat alkotni. A Moodle összehangoltan üzemel a Neptun adminisztrációs feladataival. Rajtunk múlik, pedagógusokon, tanárokon, oktatókon, előadókon, hogy milyen tartalommal töltjük ki az időt és a digitális teret. Hogy mennyire tudjuk megmozgatni a tárgyunkra kíváncsi hallgatóinkat.
Nagyon örültem, amikor nemrég az egyetemünkön hivatalosan alkalmazott MS Teams is lehetővé tette a csapatszobák létrehozását, a hallgatók csoportos munkáját elősegítendő. A BBB-n munkálkodó Bánki-s hallgatóimnak minden alkalommal kiadok csapatfeladatot. A szemeszter első óráján pedig hallom a meglepett és csodálkozó hangokat: „Tanárnő, hát ez nagyon jó, még nem is ismertem ezt a lehetőséget.” „Hogyhogy nem – kérdezem, hiszen a többi óráik is ugyanezen a fórumon zajlanak, ugye?” Igen, de ők többnyire előadásokat hallgatnak rajta, PowerPoint diákkal kiegészítve. Ismét szerencsésnek érzem magam szaknyelvoktatóként. A gyakorlati foglalkozásokat nagyon feldobja a csoportmunka, szerintem mindegy, milyen tárgyról van szó, online környezetben is élni kell vele, hiszen a lehetőség adott. Az egyéb tanulás-tanítást támogató digitális oldalakról nem is beszélve. Kollégáimmal együtt rendszeresen bevonjuk óráink menetébe a Kahoot, Quizlet, Learningapps, Mentimeter stb. tartalmait, amelyeket mi magunk töltünk fel. A programok végzik a dolgukat és dolgoztatják a hallgatókat kvízek, játékos feladatok alakjában. Mi pedig élvezhetjük azt a pillanatnyi jó érzést, amit egy jól sikerült óra tud okozni.
Nem lehet szó nélkül hagyni a távolsági tanítás során felmerülő nehézségeket sem. Minden órán előfordul valamelyik hallgatóval, hogy a mikrofonja nem működik. Az is megesik, hogy el kell vinni a laptopot a szervizbe. Olyan is van, hogy két hallgató egy számítógépről jelentkezik be, mert a hiányzó eszköz miatt nem akarják az órát elmulasztani. Megtörtént: a hallgató e-mailben tájékoztatott, hogy az utcájukban az áramszolgáltatás szünetel, az erről szóló hivatalos SMS képernyőfotóját pedig csatolta. Óra közben mobilnetes kapcsolatra vált, mert a kábeles Internetkapcsolat sávszélessége nem elegendő ahhoz, hogy egyszerre futtassa az MS Teams programot és a Kahoot alkalmazást. Sorolhatnám még, a lényeg: természetesen minden ilyen okot el kell fogadni. Az országos digitális oktatás jelenlétit felváltó használata kényszerhelyzet, ebből fakadóan nem róható fel a hallgatónak, ha akár az eszköze, akár egy rajta kívülálló ok hátráltatja a törekvését, hogy részt vegyen az órán.
Végül, néhány gondolkodóba ejtő hallgatói szokást osztok meg veled, kedves Digitális Napló. A félév elstartolása után egy kicsivel, készülve erre az írásra, egy mini-közvéleménykutatást folytattam első- és másodéves nappalis hallgatóim körében. Kíváncsi voltam, hogy adott pillanatban, amikor a kérdésemet megkapják, az MS Teams program mellett milyen tartalmak vannak megnyitva számítógépeiken. 34 fő közül 3 hallgató gépén több mint 5 ablak volt nyitva. Bizonyára ezek a hallgatók egyéb ’multitasking’ jellegű feladatot is könnyedén kezelnek. A nagy többség, 24 fő 5-nél kevesebb ablakot hagyott nyitva, 4-en pedig egyet sem. Érdekelt továbbá, hogy a megnyitott ablakok milyen tartalmúak. 3 helyen híroldal, 8 ablakon közösségi oldal, 9 ablakon levelezés, 4 helyen pedig valamilyen médiaalkalmazás futott a háttérben. A hallgatók az egymás közötti kapcsolattartást alig intézik e-mailen, a két évfolyamból csak 3-an. Döntő többségük, 25 fő, valamilyen üzenetküldő applikációt vesz igénybe erre. Az MS Teams felületet is használják erre néhányan.
Tudod, Napló, nincs technika, ami pótolhatja a személyes jelenlétet, a gesztusokat, egy tanóra légkörét. A ’technology gap’ fogalmát hírből sem ismerő, folyton a telefont tapogató fiatal generáció most hirtelen visszavágyik a hagyományos keretek közé, és szeretne az iskolába bejárni. Ezt megerősítik széles körben végzett felmérések is. Azonban az Interneten keresztüli óratartás folytonossága teszi lehetővé, hogy hamarosan ismét kijelenthessük: ’business as usual’. Visszatérünk, méghozzá, a technikának hála, egy sor hasznos, új készséggel felvértezve. Lapjaidra véstem be félig analóg, félig digitális oktatói múltam epizódjait – bizonyítékul.
