Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 10.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
A digitális mentor
Íme a második rendészeti szaknyelvoktató, Uricska Erna. A vele való szakmai és emberi összekapcsolódásunk lassan már itt sem igényel bemutatást, hiszen gyakorta emlegetem őt írásaimban. Sokat tudnék mesélni barátságunkról, de annak annyi szakmai epizódja is van, hogy azt felsorolni szinte egy külön írást kitenne. Különleges öröm számomra, hogy ismét elfogadta a meghívásomat a vendégszerzőként való szereplésre. Először közös publikációnk megjelenésekor kértem a megszólalásra, most pedig a Digitális vendégnaplóba hívogattam.
Kíváncsi voltam arra, hogy ő, akit félig viccesen digitális mentoromnak hívok, hogyan élte meg az online oktatást. Nyelvtanárként az interaktivitás az ő tanóráinak is ugyanannyira szerves része, mint az anyanyelvi kommunikációs készségek fejlesztésével foglalkozó trénernek.
Ráadásul a karantén alatt a tudomány terén sem tétlenkedett. Elvégezte az első félévet a Corvinus Egyetem doktori iskolájában, tanulmányokat írt és jelentetett meg, szerzőtársával, az eggyel ezelőtti vendégnaplóban már bemutatott Barnucz Nórával közösen készített pályaművével első díjat nyert, és COVIDictionary címmel angol egynyelvű karanténszótárt adott ki. Az érdeklődés a kis szótár iránt megérdemelten óriási. Mint elfogult szerkesztő, nyilván csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és persze írni is róla. De ez talán bocsánatos.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy Erna online oktatásról szóló vendégnapló-bejegyzése valahogyan az érzések körül forog, mert igen intenzív időszakon van (vagyunk) túl. Alig várom, hogy kiderüljön, jók-e a sejtéseim…
Uricska Erna: Fogason hagyott emlékeim
Kedves Vendégnapló!
2021 februárja van, és hellyel-közzel egy éve távoktatunk. Nem mondom, hogy ennyi idő után már kiugrom a bőrömből, annyira örülnék neki. Kimondottan van, ami és aki hiányzik.
Elég sokat forgolódom gazdád körül, mellett, mögött, és ha nincs is dokumentálva minden pillanatunk naplóban vagy noteszben, akkor is nyomon követhetőek a közös vagy akár a külön-külön élményeink.
Több előző vendégtől eltérően, sokáig írtalak, de más vagy, mint a korábbi naplóim. Hiszen tinikoromban, aztán fiatal felnőtt koromban csak négyszemközt voltunk, veled beszéltem meg életem búját-baját, összegeztem és rendszereztem napjaimat. Persze, a fókusz és a témák sokat változtak az évek során. Emlékszem, amikor még a színházbelépőket is elrejtettem a lapjaid közé, vagy konzerválni próbáltam a Balaton-parti nyári emlékeket, érzéseket és talán még az illatokat is télre vagy a következő évre.
A családom már annyit ugratott a rendszeres és mániákus naplóírásom miatt, hogy az Apukám, ha bármi újat vett, odaadta a címkét vagy a blokkot, hogy azt is rakjam be a lapok közé. Annyit nevettem vele, miatta és rajta is. Napra pontosan ma két éve halt meg…
És ezek az emlékek – naplóval vagy anélkül – bennem élnek. Hasonlóan az is, ami a tanításról, a hallgatókról jut eszembe.
Tényleg, hogy lehetne leírni vagy akár jellemezni neked érzéseket? Hogy van az digitálisan, hogy „elnézést tanárnő, a fogason felejtettem az usankámat, pilotkámat, kabátomat”? És a sor tetszőlegesen folytatható, mert a hallgatók egészen különleges dolgokat tudnak ott felejteni a teremben, aztán persze visszajönni értük. Abban a teremben, ahol néha még én is hajlamos voltam azt hinni, hogy csak oktatás zajlik. Persze, ennyi idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem így van.
Van-e ezeknek a pillanatoknak megfelelőjük az online térben? És a „tanárnő, ehetek”, „tanárnő, még ihatok” kérdéseknek? Persze, hogy nincs. Ez nem fordítható le digitális nyelvre, így nem is nagyon tudja ezeket a pillanatokat pótolni semmi.
Túl sok bekezdést nem írok a kötelező platformokról, megtették többen, korábban, helyettem. A Moodle és Teams a hétköznapjaink részévé váltak. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen már tavasszal így felvételiztem, és a tanulmányaim miatt ismerem ezeket a platformokat, egyébként nagy bajban lettem volna. Amit akkor nehézségnek hittem, abból fakadt egyfajta előny. Így kissé nyugodtabban hoztam létre a linkeket az órákra, osztottam meg bármit, és tudtam, hogy a tanítás technikai részével nem lesz gond. Ami számomra furcsább és meglepőbb, hogy az első alkalmak után kiderült, hogy pár hallgatóm se tudja jobban kezelni a felületet. Így hát jelen pillanatban nem csak angoltanár vagyok, hanem sok esetben avanzsáltam informatikai mentorrá, aki felváltva segít hallgatónak, kollégának és barátnak az új felületek megismerésében.
Mi mit helyettesít a digitális térben? Van-e megfelelője? Kérdések. Magamnak. Amellett, hogy ezeket valóságosan magam is átélem, tudományosan is kutatom. A digitális kommunikációt, a verbálisat és a vizuálisat. Tudja-e a pótolni az online az offline-t? Képes vagyok-e rá személyesen? Én, akinek hét évvel ezelőtt még okostelefonja sem volt. Nem akartam. És ide aztán nem írhatok valótlant, hiszen gazdádnak és nekem sok közös ismerősünk van. Lebuktathatnának, ha már akkor IT zseni lettem volna. De nem voltam.
Aztán az egyre erősödő hallgatói nyomásra és igényre lett okostelefonom, mint ahogy minden más is. Vezeték nélküli egér, digitális platformokon való jelenlét, és ezzel a rögeszmémmel odáig merészkedtem, hogy ez lett a kutatási területem. Rájöttem, hogy tetszik vagy sem, ez a jövő. És nem hobbi szintre állítottam be magam, mert ha időközben felvettek egy Szociológia és Kommunikációtudományi Doktori Iskolába, akkor valószínűsíthető, hogy ezen a területen megerősödtem.
Azt veszem észre magamon, hogy szépen lassan alkalmazkodom a helyzethez. Míg az első hónapjaim értetlenségben vagy félelemben teltek, mára lassan átrendeződtek életem eseményei. Már nem edzőterembe járok, hanem futni, sétálni a barátnőmmel, és élvezem, hogy fúj a szél és süt a nap, repülnek a madarak, és lassan tavasz lesz. Csupa olyan dolog, amit évek óta, ha észre is vettem, nem tudatosult bennem. Kicsit visszakerültem a természetbe. De nem csak én „tisztultam le”, hanem az emberi kapcsolataim is. Van, aki jött, van, aki ment. A legfontosabbakkal minden korlátozó intézkedés mellett tartom a személyes kapcsolatot. Hiszek a személyes beszélgetések erejében, és szánok rá időt. Érdekel a másik ember közvetlen arca, hangja és tekintete.
És ebben a szükségszerű hátralépésben egyre inkább tisztulnak a kötelező körök, kötelességek. Rájöttem, hogy emberileg is hiányoznak a hallgatók, a tanítás. A szokásos hétfő reggeli órák, a hétvégén frissen mosott és vasalt egyenruhák illata. A verbális kommunikáció mellett az arc-, kéz- és testmozdulatok, amitől sokkal, de sokkal egyértelműbb és talán mondhatom: emberibb minden. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy jól ötvözve a jelenléti és online elemeket nem lehetne akár reményteli megoldás a hibrid oktatás, de ez így már kissé hosszúnak tűnik.
Búcsúzóul, tudod mit, Napló? Tanítok neked egy szót. Csak azért, mert a nehézségek ellenére is legtöbbször azért próbálok mosolyogni. A szó: to smize. Azt jelenti, hogy szemmel mosolyogni, miközben az ember maszkot visel. Ehhez tartom magam.
