Vendégoldal – Még éppen májusi légyott
Az van, hogy mióta kitaláltam ezt a vendégoldalt, vadászom az ide illő, számításba jöhető írásokat. Azaz: szólok néhány kedves emberemnek, hogy ha olyanjuk van, írjanak, s ha olyat írnak, adják csak ide ebbe a rovatba. Örülnek, megtisztelőnek tartják, meg is ígérik, néha már majdnem megszületik a szöveg, vagy éppenséggel már megszületett, el is olvasom, fáj is rá a fogam, mégis máshova kerül. Tartogatják komolyabb fórumokra, jobb időkre, másnak – érthető. Én meg természetesen nem erőltetem. Továbbra is fenntartom azonban az ajánlatomat: rovatom nyitva áll azok előtt, akik… de ezt már mondtam.
Persze a válogatás jogát is fenntartom, hiszen egyelőre afféle egyszemélyes manufaktúra volnék. Majd ha nagy leszek! – nevetek fel néha önironikusan egy-egy baráti beszélgetésben. – Majd akkor bezzeg mindenki nálam akar megjelenni! Úgy legyen – mondják erre, visszatükrözve szarkazmusomat. Én azonban nem adom föl, nagyjából sose. Ítéljen a bármilyen kis számú közönség ezúttal is: érdemes-e kitartóan kutatnom szövegek után.
Most ugyanis egy irodalmi alkotás következik, ilyenként, a maga nemében, új színfolt a rovatban. Ez nem egy másik műről szóló írás, hanem maga a mű. Kedves itteni, immár kétszöveges vendégszerzőm társának tolla hegyén csusszant ki még 2009-ben, és azóta fiókban hever. Vagy másfél hónapja valakit egy irodalmi pályázaton való indulásra sarkalltam, s erről beszélgettem Edittel. Azt mondta, milyen véletlen, ő is éppen férje urát biztatja, rövidítené le a megszabott karakterszámra az amúgy is kurtácska opuszt, s adná be a pályázatra. Így került szemem elé az a szöveg. Ám a csonkítást a szerző nem vállalta – teszem hozzá, joggal, sőt, szerencsémre. A minap eszembe jutott, vajon mi lett a művecske sorsa, s megtudtam, hogy maradt talonban. Nem voltam rest, megkérdeztem, megkaphatnám-e… azaz megkaphatná-e az a néhány olvasó, aki lassan talán elcsábítható a Vendégoldalamra. Íme tehát a legfrissebb darabocska.
***
Romhányi László: Légyott
Beköszöntött az ősz. A természet utolsó ajándékaként mosolyog ránk a vénasszonyok nyara. Mielőtt lerázzák magukról megsárgult terhüket a fák és hosszú álomba merülnek, még egy utolsó, elnyújtott örömtáncba kezd az élet. Ez a végső erőkifejtés sok gyümölcsöt érlel, amelyek talán mind között a legédesebbek.
A költők a tavaszt tartják a szerelmesek évszakának, de engem az ősz ihlet meg. Egy utolsó fellángolás, eszeveszett hajsza az elmúlás előtt. Ilyenkor érzek késztetést arra, hogy mindent megéljek, ami eddig kimaradt az életemből, habzsoljam az élményeket, ameddig lehet. Szerelmes vagyok. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kiválasztott lény közelségében élhetem le az életem. Folyamatosan csodálhatom, szinte egész nap körülötte legyeskedem. Ő mindebből nem sokat vesz észre, mert amennyire lehet, diszkréten élem ki szenvedélyemet. Ez persze óriási önuralmat igényel tőlem, de nem szeretném, ha egy elhibázott lépésem miatt kapcsolatunk egy csapásra véget érne.
Mindig ott szeretek lenni, ahol ő van. Érezni bőrének illatát, finom babaszagát. Nézni, ahogy átsüt a hajszálai között a nap, amikor kiül a teraszra. Hallgatni gurgulázó nevetését, balzsamos beszédét.
Figyelem, ahogy főz, de már az ételek sem érdekelnek, pedig bőséges ellátást kapok. Minden érdekel, ami vele történik. Amikor olvas, vagy a számítógép előtt ül, mögé settenkedem, és bele-belepillantok az olvasmányaiba. Tudom, hogy legutóbb a Lear királyt forgatta, és azt is, milyen zenét szeret hallgatni.
Szerelmem tárgyát nem szívesen osztom meg másokkal, borzasztó féltékeny vagyok rá. Nem tudom elviselni, amikor mással foglalkozik, ilyenkor nem győzöm elhessegetni sok vetélytársamat.
Most éppen pihenek. Miközben napfürdőt veszek, és igyekszem feltöltődni, azon gondolkodom, mivel tudnám felhívni magamra a figyelmét, hogy jobban észrevegyen, hatalmas ütést érzek, amitől azonnal a földre esem. Fájdalomtól eltompult fejjel utoljára hallom édes hangját. Megvagy végre, te rohadék! – mondja, miközben zsebkendőbe fogja remegő testemet, és összenyomja két ujja közt.
*A kép Molnár József: Légyott című 1879-es olajfestményét ábrázolja.
