Vendégoldal – Új rovatot indítok…

Vendégoldal

Új rovatot indítok…

Ki tudja ma már, mit jelent a vendégoldal? Aki tudja, örüljön, aki nem, figyeljen. Amikor  a szénát még szekérrel hordták, és már nem fért rá több, akkor két oldalról megtoldották egy-egy rúddal, hogy szélesebb legyen.

Valahogy így kezdek lenni ezzel a blogolással. Nem győzöm írni az élményeket, elkél hát a „segítség”. Azaz jól jönnének azok a kedves szerzőtársak, akik szintén személyesen és szenvedélyesen írnak erről-arról, ám ehhez nem rendelkeznek megjelenési felülettel. Ami nem csoda: manapság aggasztóan visszaszorulóban vannak az igényes írásműveket publikáló hivatalos orgánumok. Hogy mennyire így van, ahhoz a következő adalékkal szolgált a közelmúlt.

Pár hete, mivel az immár egykori Kritika című kulturális folyóirat volt szerkesztője négyszer segített hozzá egy kis publicitáshoz – amiért utólag is jó szívvel gondolok rá –, levélben újra felkerestem őt. Nem tudván, hogy mostanában van-e még befolyása kultúráról szóló szövegek bármilyen fórumon való megjelentetésére, úgy gondoltam, megkérdezem. Régi – és már nem annyira titkos – vágyam, hogy kritikai írásaim, vagy talán az egész blog rovat nyomtatásban is megjelenjen. De válasza elkeserítő volt. S nem is annyira konkrétan rám vagy szövegeim sorsára, hanem általában az írástudókra nézve. Ezt írta:

„Kedves Kata! Ahogy ígértem, írok. Megnéztem a honlapokat, igényesek, érdekesek. El is olvastam a Susotázsról szóló sorokat, mert a minap volt a filmkritikusok szavazása, és rövidfilm kategóriában az egyik jelölt volt – értelemszerűen. Az a helyzet, mint nyilván tudja, hogy ma a kulturális orgánumok egyre-másra szűnnek meg (a Kritika sem működik már két éve), tehát nagyon kevés fórum maradt. Legalábbis a hagyományosak közül, mert az újabb nemzedékek dolgait futólag nézem – de az már más világ. A tradicionális kritika is megszűnőben van, amit online látok, elég felületi műfaj. Végül is a legjobb  ötlet az, amit maga kezdett el, önálló publikációk – ennél jobbat én sem tudok tanácsolni. Minden jót kívánva üdvözli: …”

Miközben jólesett a biztatás, egyszerre szomorú is lettem. Nem akarom elhinni, hogy lassan senkit nem érdekel a minőségi írás. Kesereghetnék itt a gyorséttermekhez hasonló rapid online műfajok terjedésén. Parti Nagy Lajos mondta a minap, hogy egyre inkább csak az olyan terjedelmű szövegeknek van esélyük arra, hogy végigolvassák őket, amelyek egy képernyőnyi méretben tárulnak a potenciális olvasó szeme elé. Ha tovább kell tekernie, arra már nem hajlandó. De hiába tiltakozik ez ellen lelkem-szellemem, ez van. Egyelőre nem vagyok képes és hajlandó felvenni ezt a ritmust. Itt azt írok és úgy, amit és ahogy nekem tetszik. S ha vannak néhányan, akik így sem pártolnak el tőlem, örülök. Nem tudok nem írni, és kész, nekem az írás létszükséglet. Mint ahogy táplálék nélkül sincs meg az ember. Egyébként jelzem: van egy mozgalom, aminek a neve Slow Food. Már magyar honlapja is van…

De ezek szerint mások is vannak így ezzel. Nem sokat vacakoltam hát a döntéssel, hogy Vendégoldalt nyissak. Jött az ötlet, megmozdult a szándék és hozzá adódott a lehetőség. Romhányi Edit Dalíról szóló szövegét akkor még az Egyéb írások rovatba tettem, és afféle próbának szántam. De a lépés nemcsak nekem, neki is bejött. Ezt abból gondolom, hogy pár nap múlva küldte is a következő, régebben írt szövegét. Persze „csak” nekem, így: „Kedves Kata! Ne vedd tolakodó tukmálásnak, hogy elküldöm neked ezt a cikket, már nem mai gyerek, 2011-ben írtam. A blogomba nem igazán illik, de a téma tényleg érdekes, és te is zenerajongó vagy. Hátha picit elszórakoztatlak vele.”

Nem egyszerűen elszórakoztam, de csodáltam. Az alaposságát, az amatőrsége ellenére benne rejlő profizmusát. Nem kicsit tetszett, ismét, hanem nagyon.

Így hát, amikor tegnap megírta, hogy ő meg olvasta az én blogomat Philippe Jaroussky, Baráth Emőke és az Ensemble Artaserse 2018. szeptember 13-án a Művészetek Palotájában látott műsoráról, akkor megint nekiszegeztem a kérdést: megengedné-e, ha azt a 2011-es írást megosztanám az immár megnyitott Vendégoldal című rovatomba? Azt hiszem, nem igazán volt kétségem, hogy megint igent mond majd. Annyira illeszkedik egymáshoz a két szöveg, hogy hihetetlen. Edit 2011-es írását Philippe Jarousskynak, korunk legnagyobb kontratenor énekesének méltatásával zárta, én pedig éppen vele kezdtem 2018-as zenei szezonomat.

Úgyhogy következzen az új rovat második darabja.

Akinek kedve és apokrif írása van, szóljon bátran. A „szerkesztőség” várja az írástudó csatlakozókat…

Romhányi Edit: Castrati – egy kis zenetörténeti metszet

A mai kor elkényeztetett operarajongóiként aligha tudjuk elképzelni, milyen hatást kelthetett a XVII–XVIII. században a kasztrált szopránok színre lépése.
Senki előtt nem titok, hogy a fiúk gyermeki, csengő hangjának átalakulásáért, éréséért egy tesztoszteron nevű hormon felelős, ami a herékben termelődik. A nemi érés során a gégét öblössé, a hangszalagokat hosszabbá, ezért az énekhangot először elcsuklóvá, majd mélyebbé teszi. Ha a nemi érés elmarad, és az énekes továbbra is kitartóan képzi magát, megmarad az énekhang hajlékonysága. A mellkas fejlődésével lehetővé válik a magas hangokat koloratúrákkal, trillákkal díszítve akár 60–80  másodpercig is kitartani, ami igazán emberfeletti teljesítmény. A kasztrált énekesek alkalmazása ekkoriban persze egyáltalán nem számított újdonságnak Európa-szerte, de nem volt gyakori, mert ezt amolyan keleti szokásnak tekintették. A lavinát a zenerajongó VIII. Kelemen pápa indította el, aki 1599-ben engedélyezte két kasztrált szoprán felvételét a Sixtus-kápolna kórusába. Mivel nők nem énekelhettek a templomokban, a zeneileg képzett, hihetetlen tüdőkapacitással rendelkező castratok megjelenése egészen új minőséget és tekintélyt adott az egyházi kórusoknak, és rövidesen a világi zene legújabb kedvencének, az operának is.

Ennek a hihetetlen sikernek köszönhető, hogy hamarosan csupán Nápolyban évente 4000 kisfiút kasztráltak a jobb élet reményében. A megcsonkított gyermekeket a szüleik konzervatóriumokba adták. Ezek olyan, szerzetesrendek által létrehozott árvaházak voltak, ahol a neveltek magas színvonalú zenei képzést kaptak. A leghíresebb konzervatórium a Santa Maria di Loreto volt, ahol Nicola Porpora tanítványaként kelhettek szárnyra a kor legnevezetesebb kasztrált énekesei. A mesteri énektechnika mellett zeneszerzést is tanultak, ennek köszönhető, hogy több kasztrált énekes a zeneirodalomban komponistaként is jegyzett.
Ezt a hagyományt egy korábbi előfutár, Gregorio Allegri teremtette meg, akinek a nevéhez a Sixtus-kápolna Nagyheti Miseréje fűződik. Ez a mű akkora kincsnek számított, hogy kottáit bizalmasan kezelték és évente csak egyszer adhatták elő.
Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, hogy éppen az egyház adjon táptalajt ennek az új divatnak, ne feledjük, hogy az ellenreformáció korában járunk, amikor az egyházi tekintély visszaállításához minden eszköz megengedett. A vallási vezetők olyasmi felett is szemet hunytak (sőt hallgatólagosan támogattak is), amit korábban csak halálbüntetés terhe mellett mert volna bárki megtenni. A világi karrier ezek után magától értetődik.
Csak számunkra tűnik kézenfekvőnek a női énekesek alkalmazása, a barokk eszköztárában korántsem a természetes megoldások dominálnak: sokkal inkább az illúziókeltéssel nyűgözi le a halandót.
Ettől eltekintve is kevés női énekes lett volna valaha is képes azokra a bravúrokra, amiket csak bizonyos tüdőkapacitással lehetett véghezvinni. Ezt a szellemet már nem lehetett volna csak úgy visszagyömöszölni a palackba.
Négyezer új tehetség évente egyetlen városban gyilkos versengéshez vezetett, csak a legtehetségesebbek és a legszerencsésebbek részesülhettek a közönség és az uralkodók kegyeiben. Ez a verseny termelte ki a legérdekesebb énekes egyéniségeket.
Baldassare Ferri (1610–1680), akinek I. Lipót császár a „Ré di Musici” címet adományozta, és aki Varsó, Stockholm és Bécs mellett London zenekedvelőit is meghódította, a beszámolók szerint két oktávon keresztül végigénekelte a skálát félhangonként, díszítésekkel, egyetlen levegővel.
A hősszerelmes Siface (Giovanni Francesco Grossi, 1653–1697) Velencében, Párizsban és Londonban aratott sikereket, Henry Purcell is komponált a számára. Mikor a modenai herceg szolgálatában állt, beleszeretett egy grófnőbe, aki viszont szerette. A grófnő családja nem nézte jó szemmel a kapcsolatot, és miután hasztalan próbálták szétválasztani a szerelmeseket, Sifacét Bologna felé menet álarcos férfiakkal megölették.
Giusto Ferdinando Tenducci (kb.1736–1800) londoni énekesről tudjuk, hogy egy dublini vendégszereplése során beleszeretett egy tehetős limericki lányba, megszöktette, protestáns rítus szerint feleségül vette. A lány családja persze nem hagyta annyiban az esetet: több hónapi üldözés után elfogták és börtönbe vetették Tenduccit, aki az elkövetkezendő éveket hol börtönben, hol szökésben töltötte, utóbb már nem csak a törvény, hanem hitelezői elől is menekülhetett. Barátai segítségével végül megegyezett hitelezőivel, és megbecsült zenetanárként élhetett Londonban, ahol három operáját is bemutatták.
Kihagyhatatlan a sorból Senesio (Francesco Bernardi, 1680–1758), a sienai születésű mezzoszoprán. Porpora és Händel vetekedtek a kegyért, hogy műveiket bemutassa. Utóbb Händelnek sikerült 7000 tallérért bevásárolni magát a kegyeibe. Hangja kortársai szerint Farinelliével vetekedett.
Antonio Mario Bernacchi (1685–1756) hasonlóan sikeres volt: Velence, Bécs, Bologna és London tárt karokkal fogadta. Szaftos történetekkel nem, de újító jellegű énektechnikájával sikerült magát halhatatlanná tennie: ugyanis hozzá köthető az a hangképzés, amit a szakzsargon „mellhangnak” nevez, s amely áradó, intenzív, nagy volumenű, erős énekhangot eredményez. A másik énektechnika, amivel a magasabb regiszterű hangokat képezték, a falzett-technika volt. A falzett a természetes énekregiszter után következő hang, s a szájüreg felső padlásához ütődve érvényesül, hangfenékül a fej szolgál. Ezek a hangok nőknél is előfordulhatnak, azonban csak a férfihanggal szemben nevezhető falzettnek. Ettől kezdve a kasztrált énekesek az ún. „kevert légzést” alkalmazták, ami lehetővé tette, hogy a magasabb regiszterű hangokat is megfelelő teltséggel és dinamikával énekeljék.
Farinelli Carlo Broschiként látta meg a napvilágot 1705-ben. Természetesen ő is Porpora tanítványaként bontogatta a szárnyait, és hamarosan messze kiemelkedett vetélytársai közül. Bár a róla készült film nem egy tárgyi tévedést tartalmaz, némi fogalmat mégis nyerhetünk a kasztrált énekeseket körülvevő rajongásról és Farinelli fantasztikus énektechnikájáról. Európa egy emberként skandálta: „Csak egy Isten van és egy Farinelli!” A filmben arról nem esik szó, hogy dúsgazdag emberként, európai sikerei után a mély depresszióban szenvedő V. Fülöp spanyol királyt huszonöt éven keresztül szolgálta. A fennmaradt történet szerint Farinelli énekén keresztül sikerült rábírni az uralkodót, hogy ágyából felkeljen, megtisztálkodjon és aláírásával szentesítse a legfontosabb okmányokat. Az énekes aztán befolyásos kegyencként töltötte el azt a negyedszázadot, ami V. Fülöp életéből még hátravolt. A király halála után bolognai villájában élt intenzív társadalmi életet 1782. szeptember 16-án bekövetkezett haláláig.
Az énekesek és hangszeresek közötti versengés újabb és újabb bravúrokra ösztökélte a zenészeket. Deblanc ezeket a szavakat adja Heréltek című kisregényében Farinelli szájába:
„A természet és a gyakorlat adománya folytán mellkasom oly öblös, akár Aelous barlangja, s így művészi képességeim végső határáig menve egyetlen szótagot díszítettem trillákkal és koloratúrával, mígnem a zenekar fejét vesztette: egy fuvolás repedtre fújta hangszerét, s a francia kürtös kifulladt és köhögőrohamban vergődött, a karmester pedig felugrott a csemballó mellől és a földhöz vágta parókáját… Persze jobbat amúgy sem  érdemeltek ezek a mészárosok, s én végül is teljesen kifulladva álltam ott, hat perc koloratúra után, melynél csodásabbat még nem hallott olasz operai közönség… Utoljára egy háromvonalas D-t énekeltem, melytől megcsendültek a kristálycsillárok, és kis híján porba roskadt az egész rozoga putri, mint Jerikó falai.”
A kasztrált énekesek fénykorának a felvilágosodás és a humanista szemlélet vetett véget, ami elítélte a gyermekek megcsonkítását. Az új korszellem a glucki operareformnak kedvezett, ami a zene szöveg mellé rendelésével, a drámai előadásnak a virtuozitás fölé emelésével új utat mutatott a zenekedvelők számára.
Az operaszerzők és rendezők felfedezték maguknak a női szereplőket, ezzel nemcsak törvényesen tiltották meg, de érdeklődés hiányában sem volt többé szükség felesleges áldozatokra a zeneművészet oltárán. Ettől fogva már csak elvétve fordultak elő hasonló esetek.
A YouTube-on meghallgatható Alessandro Moreschi, a Sixtus-kápolna utolsó kasztrált énekesének hangfelvétele, amint az Ave Mariát énekli 1902-ben.
Mi marad nekünk, a XXI. század zenerajongóinak? Nem is olyan kevés. Az egykori virtuózok emlékét a ma sztárjai elevenítik fel finomra csiszolt énektechnikával: az elegáns Philippe Jaroussky (Carestini 2007), Andreas Scholl (Arias for Senesio 2005) és az utánozhatatlan Cecilia Bartoli, aki 2009-ben megjelent Sacrificium című lemezén állít emléket a kasztrált szopránoknak. Éljünk vele!

Forrás: 2011. december; www.audioland.hu