Alkotás
Rövidecske írás egy hosszabbacska folyamatról
Megesik – s ezt talán sokan tudják –, hogy az ember alkotói válságba kerül. Ilyenkor az ihlet könnyű szárnyú pillangója elrepül a válláról, és helyére a leadási határidő mázsányi múzsája ül. S bár kevéssé kellemesen és könnyeden, mégis képes írásra ösztökélni, ha másért nem, hát hogy szabaduljunk a nyomás alól. Ha már nem szaladhat olyan könnyen a toll, legalább kerüljön mielőbb pont a történet végére. Aztán engedjük, hadd menjen a maga útján.
Hogy az így, kissé nehezen, izzadsággal születő szöveggel mennyire lehetnek elégedettek írója és olvasói, majd eldől, már ha utóbbiaknak egyáltalán a kezükbe kerül. Mert a határidőre leadandó penzumoknak néha bizony az a sorsuk, hogy asztalfiókba kerülnek, s ott is maradnak, ki tudja, meddig. Leadták, jaj de jó, kész – és ezzel kész. Ráadásul, ha a gyanútlan szerzőt, aki nemigen válogathat a kendermagban, olyan szerződéssel kínálják, amely a szerzői jogokat határozatlan időre a megrendelőhöz köti, megeshet, hogy ő ugyan megkönnyebbül, de rajta kívül senki más nem látja művét. Tán jobb is így, hiszen amúgy se lenne sok köszönet a kapkodó munkában. Kiderül ez is, persze ha megjelenik. Csak ekkor lehet örülni vagy kritizálni. Ha nem lát napvilágot a mű, akkor a szerző szomorkodhat, a nem létező olvasó viszont azt se tudja meg, hogy lemaradt-e valamiről. Ami nem derül ki, azt fedje homály. Csak legalább legyen jótékony.
Mostanság errefelé, különösen ebben a januári ködös télben, nincsen ebben semmi meglepő. Szerintem még kevésbé edzett olvasóim is értik, hogy egyelőre a leleplezés elmarad. Az edzettek meg úgyis tudják, hogy előbb-utóbb sok mindenre fény derül.
Írtam is, nem is, be is számoltam valamiről, meg nem is. Jut is, marad is. Így megy ez, ha az ember lánya igyekszik okos lány lenni. És maradni. Hogy aztán ezzel mire lehet jutni?
