Augusztus 20.

Augusztus 20.

„Szakterületén nyújtott kiemelkedő tevékenysége elismeréséül, állami ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából dr. Molnár Katalin közalkalmazottat pénzjutalomban részesítem. Budapest, 2020. augusztus 19. Dr. Balogh János rendőr altábornagy, rendőrségi főtanácsos, országos rendőrfőkapitány” – ez az egyszerű közlés olvasható egy mélykék színű, bársony borítású kis mappában elhelyezett oklevélen.

„Tanszékünk oktatója, dr. Molnár Katalin Tanárnő augusztus 20. alkalmából az ORFK elismerésében részesült. Szívből gratulálunk és további sok sikert és örömöt kívánunk oktatói és tréneri munkájához” – ez pedig az egyetem Rendészeti Magatartástudományi Tanszékének Facebook-oldalán.

Utóbbi közlés néhány óra eltéréssel az előbbi okán keletkezett. A jutalmazott közvetlen munkahelyi vezetője kürtölte világgá gratulációját ily módon, ugyanabban a pillanatban rövidke magánlevélben is jelezve „tettét”: „Bocsánat, de nem tudtam magamban tartani a hírt, mert én tényleg nagyon örülök ennek. Meg te úgyse tennéd közzé…”

Igaza van, tán ismeri valamelyest a tanárnőt. Az internet nyújtotta nyilvánosság korában azt is külön meg kellett szoknia, hogy olyasmivel „dicsekedjen”, amit maga tesz. Bár ezt inkább híradásnak szánja szakmáról, viselt dolgairól, kávé- és egyéb szenvedélyeiről – tanárság, rendőrség, művészetek –, amelyek jó része ráadásul nagyon is a „közre” tartozik.

Ám az, hogy egyszer csak, váratlanul, országos rendőr-főkapitányi jutalmat kap, végképp nem rajta múlik. Csendes örömmel megköszöni ott és akkor, jólesőn fogadja a jelenlévők gratulációját, otthon esetleg koccint rá az övéivel, alszik rá egyet, aztán megy minden tovább a maga útján. Persze, némi rá jellemző pikírtséggel magában konstatálja, hogy ni csak, talán mégis észrevették, hogy teszi a dolgát, amint tudja és lehet. Mert ahhoz, hogy erre „magasabb szintről” is visszajelzés érkezzen, ráadásul nyilvánosan – bár ezt a lelke mélyén, mint minden dolgozó ember, ő is vágyja –, nemigen szokott hozzá.

Ami viszont a Facebook-poszt után következett, az hasonlatos a csodához. Legalábbis számára, aki nem digitális bennszülött. Vagyis életét próbálja a „valóságban” élni, s csak keveset lenni online állapotban. A kommenteknek ez a mennyisége és minősége túl van az általa elképzelhetőn. Még akkor is, ha egyszer, nem is oly rég volt már hasonló élményben része. Az is meghatotta, s meg is köszönte illendőn.

Még a Facebook-etikettet sem ismeri, mert nem bújja állandóan a közösségi oldalt, bár most úgy érzi, a nap 24 órája sem lenne elég, hogy minden hozzászólásra, lájkra és emojira reagáljon. Nem tudhat mindenkinek külön köszönetet mondani a gratulációkhoz, a kedves, elismerő, dicsérő szavakhoz. Nézzék el neki.

Inkább így üzeni meg mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek.

Azt, hogy nem szokása kifejezetten ünnepek kapcsán blogot írni, kiváltképpen nem állami ünnepeken. Azt, hogy az ünnep neki nem egészen a szokásos értelemben az. Magánjellegű inkább, afféle meghitt, közös öröm, talán csak pillanatokra, az „övéi” körében, bármilyen kicsiség apropóján. Biztosan sokan tudják, mik lehetnek ezek, és talán sokan érzik hasonlóképpen. Az ünnep nem kötődik a naptárban piros betűs napokhoz, hiszen sokszor a leghétköznapibb és legegyszerűbb módon válhat széppé és ünneplésre méltóvá bármi. Mert rajtunk múlik, mit és hogyan teszünk azzá.

Azt, hogy mennyire nehéz szívvel nézi, hogy az állami ünnepeket a modern társadalmakban olyan mértékben sajátította ki a hatalom, hogy lassan, de biztosan kiüresedtek. Megosztóvá vált „központilag” ünnepelni a körülményesen ceremoniális díszletek, a valódi eleganciát már réges-rég nélkülöző kosztümök és mozdulatok, a korszerűtlen koreográfiai elemek és a közhelyszerűen csengő szavak között. Esetlenül is mozog az ember minden ilyen alkalomkor, és kerüli, aki csak teheti. Az igazi ünnep nem kívül „zajlik”. A belső csendben lelhető meg inkább.

Így hát a szóban forgó tanárnőt most sem az állami ünnep vagy az éppen ez alkalomból kapott szakmai elismerés hatotta meg önmagában. Hanem az a gratuláció-cunami, amit a világháló is alig győzött felfogni, nem még ő.

Sokat gondolkodik, beszél, ír a motivációról és a motiválásról. A tanári mesterség lényege, hogy másokat szelíden és ellenállhatatlanul rávegyünk valami fontosra, tudniillik a kíváncsiság megőrzésére, a tudás szüntelen gyarapítására. Finoman szólva se könnyű. Márpedig ez anélkül, hogy aki minderre hivatott, maga is erősen motivált lenne, biztosan nem sikerülhet. Ám azt is tudni kell, hogy ez a belső hajtóerő, ha sok van is belőle, mégis fogyóeszköz, és mint ilyen, rendszeres utánpótlásra, kisegítésre szorul, aminek igenis kívülről is kell jönnie. A legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb módja ennek a visszajelzés. Nem kell nagy dolgokra gondolni: érdeklődő tekintetek, elismerő gesztusok, vállveregetés, biztató mosolyok, jól irányzott szavak. Modernebbül: kommentek, lájkok, emojik.

Nos, tegnap este óta ezek jönnek, csőstül, és számára éppen a legjobbkor – egyesek szerint nem véletlenül. Kellenek nagyon, főleg így tanév előtt, az utolsó pillanatban…

Köszönet érte mindenkinek.