Kis nyári zenei csokor
Karantén után – és remélhetőleg nem két karantén között – végre begyűjthettem valamennyi zenei élményt is a napsütés mellé. Az ezekről szóló benyomásaimból kötök most egy laza kis augusztusi bokrétát. Ezzel lassan ki is fut a nyári szünet – jöhet a tanév.
1. Ferenczi György és a Rackajam – 2020. augusztus 1., FONÓ Budai Zeneház
Ferenczi György pontosan akkor kezdte zenei pályáját, amikor én a tanárit. Ránézésre egyidősnek gondoltam magunkat, és ez így is van. Bár fél évvel beelőzött, ez semmit nem számít: érzem benne annak a bizonyos nagy generációnak az energiáját, amit semmilyen más korosztályéval nem lehet összetéveszteni. Mint ahogyan azt az egyedi hangzásvilágot sem, amelyet egyrészt szájharmonikájával, másrészt, sőt, sokkal inkább angyali mosolyával teremt maga körül.
Egyszer vagy húsz évvel ezelőtt láttam őt egészen közelről egy szentendrei kocsmában játszani és énekelni. Akkor karnyújtásnyira ültem tőle, és imádtam nézni, ahogy minden porcikájával valósággal „csinálja” a zenét. Az ember nem tudja levenni a szemét erről a két lábon járó boldogságról. Én legalábbis ilyennek látom. Az az önfeledt játék, amit Ferenczi György produkál, annyira magával ragadó, hogy ő maga szinte kortalannak, örök gyereknek tűnik. Hihetetlen is, hogy felnőtt lánya van, aki szintén énekes. Gyönyörű hangjával ki is tesz magáért. Méltó utód – az alma meg a fája tipikus esete. Elképzelem, milyen lehet egy ilyen apa mellett felnőni, és egy színpadon állni vele. Minimum irigylésre méltó. Szerintem maga a boldogság. Legalábbis így tűnik, hiszen Ferenczi Gyuri mindig mosolyog.
Mosolyog, nyilván, amikor szép lányára néz. Mosolyog, amikor elmélyülten muzsikál és énekel. Mosolyog, amikor mesél. Mosolyog, amikor zenésztársaival hangszer-párbajozik. És mosolyog, bárkire téved is a tekintete. És visszamosolyog rá mindenki, aki csak a bűvkörébe kerül.
1992-től 2003-ig a Herfli Davidson, 2000-től 2002-ig a Dioptrió, majd 2004-től egészen napjainkig a Rackajam zenekarok fémjelzik művészetét. Társai szintén kiváló muzsikusok, és ez nem egyszerűen a hangszeres tudásukban merül ki. Afféle szenvedélyes örömzenét játszanak, amitől az embernek jár keze-lába. Nem csoda, hiszen olyan elemi érzéseket mozgatnak meg a közönségben, hogy egyetlen koncertjüket sem lehet mozdulatlanul kibírni. Tapasztalatból mondom.
Persze csak az hallgassa őket, aki kifejezetten szereti a zenei műfajok keveredését. És bár Koncz Gergely, a magyarpalatkai zenére specializálódott prímás vendégként most nem csillogtathatta meg virtuozitását, diszkrét zenei alázatával és üdítő lényével kellemesen végigmuzsikálta a koncertet.
A Fonó Budai Zeneház ajánlójában ezt olvasni: „Ferenczi György és zenekara műsorában összeolvad a magyar kultúra és a rock and roll forradalom szeretete. Így fér össze a kalotaszegi hajnali Petőfi és Gérecz verseivel, illetve Hendrix zenéjével. A rendkívül energikus produkció mosolya bearanyozza a velük töltött tartalmas, információban és humorban gazdag estét. Számos ponton utal a rock and roll forradalom, az amerikai zenei kultúra és a zenekar elképzelésének kapcsolatára.”
Végezetül álljon itt a zenekar tagjainak névsora:
Ferenczi György – ének, szájharmonika, hegedű
Apáti Ádám – ének, basszusgitár, tangóharmonika
Bizják Gábor – ének, kürt
Jankó Miklós – ének, cajon
Pintér Zsolt – ének, mandolin
Vendég: Koncz Gergely és Ferenczi Bori
***
2. Csík János és a Mezzo együttes – 2020. augusztus 7., Badacsonyi kikötő
A nyár nem telhet el Balaton nélkül. Különösen igaz ez idén, amikor a külföldi utazás nem volt tanácsos. Így hát elúszott az adriai feltöltődésem, és maradtam a magyar tenger északi partján. Még szerencse, hogy annyira szeretem azt a vidéket is. Most Balatonrendesen volt a bázis. Baráti nyaralóban kis költségvetéssel, ám annál nagyobb harmóniában eltöltött kellemes napok jutottak a pihenésre. Kellett már nagyon.
Egyik este a balatoni borhétvégék keretében Badacsonyra vitt az utunk. Alkonyati kilátás a tóra az Ábrahám-hegyi kilátóból, séta a mólón fagylalttal a kézben, majd egy borozgatós (sofőröknek – mint amilyen én vagyok a társaságban évek óta – kéknyelűszőlő levét szürcsölgetős) beszélgetős este a badacsonyi szabadtéri színpad előtti borpavilonok ölelésében. Nem rossz. A nedű, akárhogy is, de finom. A derűre okot ad a vidám hattagú társaságunk, a borúra viszont a borok ára. A Balaton-felvidéket az utóbbi évtizedben elárasztó újkori bor-, gasztro- és sznobturizmus nem ismer határokat. Nem lehet nem észre venni a csaknem az egész környék régi parasztházait egymás után felvásárló és felújító erőt. Persze, látványosan szépül és épül minden, de azért lehet tudni, hogy ez az életérzés nem sokaknak adatik. Félő, hogy a tó és környéke egyre kevesebbek örömét szolgálja.
Na de nem erről akartam én írni, hanem Csík János és a Mezzo cross over produkciójáról. A jó nevű prímás nem rég dolgozik együtt a népzenei alapokon építkező zenekarral, számomra kellemes egyvelegét létrehozva a népi dallamokkal fűszerezett dzsessznek és szalonzenének. Persze ez is ízlés dolga, mint a bor. Van, aki a szárazat, van, aki az édeset, a fehéret, a vöröset vagy a rozét szereti. Én könnyű nyár esti szabadtéri koncerten majdnem mindenevő, azaz ivó tudok lenni. Ezt bizonyította a következő napi előadó is. Szintén Balaton, szintén zenész…
3. Müller Péter Sziámi AndFriends – 2020. augusztus 8., Szentbékkálla, Pegazus fogadó
Sziámi nem épp a kedvencem, de azért egy egyestés zenei kalandot megér. Az én fiatal koromnak már nem ő volt a nagy ikonja, a nálam jó tíz-tizenöt évvel idősebbeknek annál inkább. Az idestova hetvenéves író, dalszerző és énekes korát meghazudtoló lendülettel mozog a színpadon, és teljes erővel adja ugyanazt a lázadó figurát, mint amiről hajdanán, az 1981 és 1983 között működő Kontroll Csoport botrányzenekar tagjaként híres volt. A régi szövegek ma is ütősek és aktuálisak, és a néhány újabb dal is illik a sorba. A mondanivaló pedig jól rímel a környezetre. Meglehetősen ambivalens ez a múltból itt maradt zenei lenyomat és az imént jellemzett kulturális környezetet alkotó szép új világ. Mert a Pegazus fogadó is ezek közé tartozik.
Az ételek és italok ára itt sem az én pénztárcámnak való. Hiába énekli Sziámi, hogy „jó, de nem elég, nem elég hangos”, nekem a kis kerthelyiséghez mérten mégis az a zene. És nekem sok a pár hónapos csecsemővel a hátán még este tízkor is az első sorban ugrándozó modern apuka látványa is. Ahogy mondják, ízlések és pofonok.
Az viszont százból nem egyszer, hanem százszor is jó, hogy a megérkezéstől számítva öt percen belül botlok ismerősbe: tavaly végzett kedves mesterhallgatóm toppan elibém és köszönt széles mosollyal. Ő azon szerencsések közé tartozik, akik itt vannak otthon: a szomszédos települések egyikéről gyakorta átugranak szórakozni a családdal. A zenéről s művelőjéről gyors gondolatot váltunk – nem meglepő az ízlésbeli rokonságunk –, és küldjük az ellen-szelfit a szintén zenész-, akarom mondani hallgatótársnak Pécsre, akivel három hete ugyancsak véletlen találkozásunk emlékképét osztottuk meg a most felbukkanó baráttal. Már megint összeérnek a szálak, s jól van ez így. De hát ha egyszer kicsi ez az ország, és sok benne a tanítvány! Nem csodálkozom, örülök neki.
A rövidke balatoni kiruccanásnak másnap vége, ám mielőtt még hazafelé venném az irányt, három másik, tanítványból már baráttá előlépett kedves ember meglátogatása is belefér. Egy szigligeti szőlődombon és szép Zalában az őzektől körbeugrált zalacsányi csoda kertecskében időzök kicsikét, hogy aztán a vasárnap esti autópályán araszolgatva elérjem otthonomat.
Mindent összevetve és főleg az egyéb élményeket – fürdés, napozás, nagy beszélgetések, főzőcskézés és születésnapi köszöntés – is hozzáadva, igen jó volt ez a három zenés este egy hét leforgása alatt. Soha rosszabbat!
