Vendégségben a blogger 1.
Az önfeláldozás csapdájában…
Vendégoldalamra eddig én hívtam meg vendégszerzőket, ám most fordult a kocka. A Kompetenciák a sürgősségi ellátásban nevű honlap lelkes működtetőjét, Gresz Ágnest egy 2019. október 12-én tartott konferencia kapcsán ismertem meg, akkor épp azt szervezte bőszen. De mindent csinál, ami fontos: ő az egészségügynek kötelezte el magát. A téma most különösen aktuális, ezért éreztem késztetést, hogy kifejezzem aggodalmamat a segítő szakmák gyakorlói közül a legnagyobb kihívással szembenézőkért…
***
Nagyon érzékeny téma, és talán sokakban, akik a segítő szakmákban dolgoznak, nem is tudatosul, hogy nagyon keskeny a mezsgye az önfeláldozás ösztönösen működő mechanizmusai által vezérelt cselekvés és a racionális én-védő mechanizmus között. Arról van szó, hogy amikor az ember bajban lévő embertársán segít, vajon tud-e figyelni saját biztonságára – legyen szó a segítő beavatkozás bármilyen területéről. Nyilvánvaló, hogy hosszú távon nem csupán a segítőnek, de az egész közösségnek is érdeke a segítő saját biztonsága, mert ha ő egészséges marad, akkor még több embernek tud segíteni.
A kérdés most, járvány idején, égetően aktuális, és bevallom, engem meglehetősen aggaszt. Nem szakmabeli lévén általában is csodálkozom azon, hogy az ápoló, a nővér, az orvos, aki nap mint nap betegek közt dolgozik, maga hogyan nem betegszik meg. Persze, fokozottan figyelnek a fertőtlenítésre (ezt most nem részletezem, hallani róla, pontosabban a hiányáról eleget), de ezen kívül mi védi meg őket? Eljátszhatnék a gondolattal, hogy az egészségügyi dolgozók védőszentje, de hirtelenjében azt sem tudom, van-e ilyen, és ha van, ki az. Talán Lellisi Szent Kamill vagy Szent Rókus (most néztem utána a neten, természetesen). Bezzeg a rendőrökét (Szent György) és a tűzoltókét (Szent Flórián) azonnal tudom. De nem akarom a kérdést elbagatellizálni. Az ima is biztosan sokat segít, amennyiben lelki erőt ad a fohászkodónak, de valljuk be, a szakmai alapon működő elővigyázatossághoz vajmi kevés köze van.
Nyilván nehéz nem belemenni más szempontok sorra vételébe, de próbáljuk meg csupán a szakmaiság felől nézni a kérdést.
Az a tapasztalat, hogy a megfelelési kényszer, a segítő (esetünkben most közelebbről az egészségügyi) szakmákat képviselők úgynevezett „mártír” attitűdje olyan szituációkba kényszeríti bele az ellátókat, amelyekben képesek a szakma szabályaival szinte teljes mértékben szembemenni. (Hangsúlyozom, hogy nem a kóros értelemben vett „túlsegítésről” van szó, amelyet ún. Helfer-szindrómaként ismer a pszichológia.)
Nehéz látni, hogy az elmúlt napok felgyorsuló eseményei közepette is sok az olyan hang, amelyik az egészségügyi szakemberek védőfelszerelések iránti igényét felesleges hisztinek ítéli. Sőt egyenesen kifogásnak, az elhivatottság hiányának kiáltja ki. Pedig nem erről van szó. Régi közhely, hogy az elhivatottság professzionalitás nélkül több kárt okoz, mint hasznot. Ez egy teljesen hibás modell, amellyel a tapasztaltabb ellátók a még pályakezdők számára is rossz mintát adhatnak. Nem egyszer láttuk, hogy a még nem végzett vagy pályakezdő, önkéntes szolgálatot vállaló kollégák a gyakorlati tapasztalat hiánya miatt nagyon befolyásolhatóak, és ha rossz hozzáállást látnak példaként, az akár az egész pályafutásukra is kihathat. És most, hogy az egészségügyben tanulókat is egy mozdulattal „hadra fogták”, ez a veszély fokozottan fennáll.
Aki minden helyzetben ragaszkodik a szakma szabályainak betartásához – azok közül is az egyik legfontosabbhoz, hogy tudniillik saját egészségét és testi épségét munkája végzése közben nem kockáztathatja –, annak nem szabad hagynia, hogy eluralkodjon rajta az a nyomás, hogy mások emiatt kétségbe vonják az elhivatottságát. Meg kell tanulnia, tudatosan, hogy ne érezzen lelkiismeret-furdalást. A szakmai protokollok betartása nem véletlenül általános irányelv az ellátás során, amelyeket semmilyen vészhelyzet nem írhat fölül. Mindenkor határozottan ki kell állni a szakmai elvekért, így az ellátók saját biztonságáért, és ebben őket minden felelősségteljes vezetőnek minden fórumon és minden lehetséges eszközzel támogatnia kell. A szakmai érdekképviseleteknek ezekben a vészterhes időkben különösen határozottan ki kell állniuk a szakemberek védelméért, mert a dolgozók egyénileg – éppen a fentebb kifejtett, szükségszerűen beszűkült látómezőjük, azaz a „minden áron segítenem kell, hiszen erre esküdtem föl, nem árulhatom el a szakmát” típusú attitűd miatt – erre nem lehetnek képesek.
Különösen szép gesztus – amiért a szakemberek nem lehetnek elég hálásak – a lakosság közösségi összefogásának számos példája (az étel- és lakásfelajánlások, a taxisok segítsége a szállításban). De akinek most igazán nagy felelőssége van, az mégis csak a szakma. Hogy legyen védőfelszerelés, eszköz, ellátás – ezek a munkavégzés alapfeltételei. Az ösztönzés, támogatás egyéb formáiról nem is beszélve.
Ha az egészségügyi dolgozók megbetegszenek és kidőlnek, akkor a magyar egészségügy amúgy is legyengült (immun)rendszere bedől. Ezt pedig senki nem akarhatja…
