Digitális napló 14. rész – Tanári (kar)mesterség: a teljes verzió
Kedves Naplóm!
Van egy szívemnek kedves TED-előadás a vezetés művészetéről. Szó szerint kell érteni: egy zenetudós és karmester győzködi ámuló közönségét húsz percen át kellemesen és szellemesen arról, hogyan vezessünk úgy, mint egy karmester.
Gyerekkoromban nem értettem, mi szükség van rá, hogy egy fickó abban a vicces frakkban vagy komoly szmokingban kalimpál a zenekarral szemben, a hátát mutatva a közönségnek. A zenészek úgyis tudják a dolgukat, nyitva van előttük a kotta is, karmester nélkül is eljátszanák a darabot. Aztán kezdtem megérteni, hogy nyilván eljátszanák, csakhogy nem úgy, ahogyan vele. Egy rossz karmester képes a legjobb zenekart is szétverni, a legszebb hangzást is elrontani. Ám a jó karmester még a magas színvonalat is felemeli, és a művészeknek az együtt zenélésben feloldódó kollektív flow-t teremt, sőt, többet: a közönséget is elvarázsolja.
Nekem megadatott tíz éven keresztül a kezével és szívével vezénylő karnagy és néhány pálcát is használó karmester keze alatt énekelni, és szerencsére ritkán, de találkoztam kontárokkal is. Volt alkalmam megtapasztalni a különbséget, és mondhatom: ég és föld. Az igazi varázslónak pálca se kell, kezére-tekintetére egyszerre rezdül mindenkinek mindene, és a mozdulatok nyomán megszületik a zene. A kontár pálcájával hadonászva az életkedvet is kiöli a zenészekből. Amióta nem csinálom a zenét, csak hallgatom, az élő koncerteken érdeklődéssel kémlelem a karmester kezét, mozdulatait, és talán hihetetlennek tűnik, de a gyakorlott szem a különbséget hátulnézetből is észleli. Ne hidd el, próbáld ki! Bárcsak újra járhatnánk koncertteremről koncertteremre, vinnélek magammal, ne félj! Mert tudom, hogy napló-nővéredtől, KritiKatától már régóta irigyled, hogy sok művészeti élményemet megosztom vele.
De miért is mesélem mindezt? Hát azért, mert a nagy próbatétel, amit legutóbb említettem neked, bekövetkezett. És bizony szükség volt minden (kar)mesterektől ellesett technikára, hogy az online térben a mesterekből álló kis zenekart úgy vezényeljem, hogy észre se vegyék, mit nem kaptak meg azáltal, hogy képzésük nem jelenléti formában a mesterműhelyemben zajlott, hanem távolból kellett őket összehangolnom. Se pálca, se varázsdoboz, se szembekötők, se lepedő, se madzagok… Hogy miért sorolok ilyen furcsa tárgyakat? Ja persze, ezt nem értheted. Ők se értették, nem is mondtam nekik, hogy ne fájdítsam a szívüket. Ehelyett szekérre ültettem őket, ösztönzésképpen piramist, házat építtettem velük, színes kártyaképeket, zenés-táncos kisfilmeket, komoly elméleteket summázó folyamatábrákat és vicces karikatúrákat, irodalmi idézeteket mutattam, ragadós történeteket meséltem nekik. Gyártottunk mottót, cetliket, színeztünk szavakkal ábrándos jövőképeket, idéztünk emlékezetes jeleneteket. Mindent, amit csak képzelni lehet. Nagy utazás volt, elhiheted.
És közben rájöttem: a tanár is amolyan karmesterféle. Sokan nem is értik, miért van rá szükség, hiszen tanulni egyedül is lehet, van, aki úgy még jobban is szeret. De létezik pár dolog, amit egyedül nem lehet. Vezetni például. Ezt inkább gyakorolni kell(ene).
A rossz tanár, mint a rossz karmester, valóban inkább zavarja, akadályozza, nehezíti a muzsikálást – ja, a tanulást –, elkedvetleníti a kezdetben tanulni akarót. Egy rossz szóval, mozdulattal képes megakasztani, összezavarni, szétverni a gondolkodás és a megértés ritmusát. Jó tempóérzék kell ugyanis ahhoz is, hogy tudjuk, miből, mikor és mennyi kell a tanulóknak, amivel tanulásukban legjobban támogatni, segíteni tudjuk őket. Különösen csoportban, hiszen őket még egymással is össze kell hangolni. És ehhez mindkét kezünket használni ildomos. A jobbal biztatni, simogatni, formálni és alakítani – szelíden, kedvesen, szenvedéllyel és szeretettel. A ballal adni a taktust, instruálni, egyértelműsíteni és vezetni – határozottan, fáradhatatlanul, megbízhatóan, következetesen, a mindvégig téveszthetetlenül szemünk előtt lebegő cél felé. Mindezt úgy, hogy az irányítás szinte észrevétlen legyen. Hogy semmi ellentmondás és feszültség ne érződjön, különben izzadságszagú lesz az egész.
Ám csodálatos tapasztalat: az ész és a szív patikamérlegén egyformán porciózva a mozdulatokat a dolog működik. És a kíváncsi szemek elől a kulissza sem rejti el a tanári (kar)mesterség titkait. Sőt, kimondott szándék, hogy meglássák, megértsék és használják, ha azoktól hasznukat remélik, és bennük nemcsak ők, de az övéik is kedvüket lelik.
Ne haragudj, kedves Naplóm, hogy kissé elragadtattam magam. De nem tehetek róla, ha egyszer ez ilyen…
