Digitális vendégnaplók 14.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Hol van már a tavalyi hó?
A sorozatnak ez a darabja nem friss, jószerivel egyéves. Már 2020 tavaszán, amikor a járvány kezdődött, és bezárták az iskolákat, terveztem elindítani ezt a vendégírás-sorozatot, de akkor valahogy elmaradt. A pályaorientációban oktató kollégákat próbáltam becserkészni, de nemigen sikerült. Volt, aki ígérte, de sose készült el, volt, aki félig-meddig. Julika komótosan ugyan, de megírta, el is küldte, de minthogy a sorozat nem állt össze, az ő szövegének közlése is elmaradt. Most, hogy dübörög a digitálisnapló- és vendégnaplóírás, előkerült a fájl. Kinyitottam, elolvastam, és rájöttem, bár még az online oktatás legelejéről szól, máig aktuális. És nem is napló formátumú, de egyszemélyes szerkesztőségként úgy döntöttem, ezzel kivételt teszek.
A szerzőt úgy tizenöt éve ismerem, még az országos középiskolai rendészeti tanulmányi versenyekről, ahova izgalommal hozta tanulóit, hogy aztán rendre az első három helyek valamelyikével vigye őket haza Jászberénybe. Ők voltak a „Liskások”. Julikával mint magyar–oroszosok hamar egymásra találtunk. Bár középiskolai tanárnő lévén civil, de olyan szigorú és következetes, mint egy igazi rendőr – szereti a rendet, a szó legjobb értelmében. Ugyanakkor szerény, szelíd és kedves lényéért rajongtak a tanítványai. Amikor aztán sokan közülük a főiskolán, majd az egyetemen átültek az én osztálytermeimbe, szeretettel emlegették a tanárnőt, és örültek, amikor kiderült, hogy én is személyesen ismerem. Most mesterszakon tanítványom egyikük, aki ráadásul nemrég vizsgázott és hamarosan jön még az én utcámba – úgy tűnik, online. Vagyis az írás időzítése most is megfelelő. Küldöm hát Pólyáné Julikának afféle megkésett meglepetésként, és ezúton is kívánok neki jó egészséget közelgő nyugdíjas éveire.
Az ő írásával megint kezdődik egy újabb kis sorozat a sorozatban: három rendészeti pályaorientációban oktató kollégától származó „tercett” csendül fel. Mert sokan nem is gondolják, de fontos hangok ezek. Az első szólam az ország közepéből, aztán pedig hallatja a hangját nyugat és kelet is. Kíváncsian várom, milyen harmónia születik közöttük. Mert hogy lesz, abban biztos vagyok. Nem véletlenül kértem fel éppen hármójukat. És a pályaorientáció sem véletlenül téma itt. A digitális tanulásban nekik is sok tennivalójuk akad. És minél kreatívabbak lennének az ott tanító tanárok, annál több rendészeti szakembert köszönhetnénk nekik…
Pólyáné Balla Julianna: Távoktatás a rendészeti pályaorientációban
Az oktató-nevelő munkámban az 1996-os év nagyon fontos dátum. Ekkor kerültem az akkori jászberényi Liska József Szakközépiskola és Gimnáziumba. Akkor még nem is sejtettem, hogy az elkövetkező több mint húsz év során pedagógiai munkámat alapvetően határozza meg tanítványaim rendészeti pályára történő orientálása. Iskolánkban szinte a kezdetek, 1993 óta folyik egy osztályban a belügyi rendészeti ismeretek oktatása. Ebbe az osztályba minden évben nagyon sok 8. osztályos tanuló jelentkezik. Nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legnépszerűbb képzési forma a fakultációs közbiztonsági osztály. A 11. és 12. évfolyamon oktatjuk e tantárgyat heti 3-3 órában, és ehhez társul még a heti 2-2 órás emelt szintű felkészítés.
Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy az elmúlt több mint húsz év alatt iskolánk az egyik legeredményesebb volt az ország középiskolái között évente megrendezendő Országos Egyéni Tanulmányi Versenyeken és az Országos Rendészeti Csapatversenyeken. Számtalan tanítványunk választotta élethivatásának a rendészeti pályát. Nagyon örülök, hogy ennek a sikernek én is részese lehettem. Történelem, orosz, német szakos tanárként – autodidakta módon – kapcsolódtam be a képzésbe. Nagyon sok szakmai segítséget kaptam és kapok ma is a két rendőr fiamtól és az ügyész menyemtől.
Szerintem nincs még egy olyan tantárgy, amelynek a tananyaga ilyen gyakran változna, újabb és újabb kihívás elé állítva a tantárgyat tanítókat és a diákokat is. Az elmúlt években végigkövethettem ezeket a változásokat. Négy „tankönyvcsalád” és munkafüzetek segítették, segítik a munkánkat, melyeket állandóan frissítenünk kell, annak érdekében, hogy a tanítványaink a közép- és emeltszintű érettségin a legjobb eredményt érjék el. Emellett másik fontos célunk, hogy a rendészeti pálya iránt érdeklődő diákjaink reális képet kapjanak a már ott dolgozók életéről, ezáltal pályaválasztásuk megalapozott és célirányos legyen. Az utóbbi években sajnos már nem olyan népszerű a rendészeti pálya. Sokkal kevesebben szeretnének rendőrök lenni, mint régen.
A tankönyveken és munkafüzeteken kívül a modern ITK eszközök használata a tanítási órát „élvezetesebbé”, izgalmasabbá tette. De sajnos az internet elérése az órán iskolánkban az utóbbi években technikai okok miatt nem teljesen megoldott. Ezért tanítványaim rendszerint tartottak kiselőadásokat, végeztek kutatómunkát, készítettek riportot és házi dolgozatot egy-egy izgalmas témában. Voltak, akik arra is vállalkoztak, hogy feladatsort állítsanak össze osztálytársaiknak.
2020. március 16-án azonban egy teljesen új szituációt teremtett a COVID-19 vírus. Egyik napról a másikra tértünk át a digitális oktatásra. Mi, tanárok is sötétben tapogatózva kezdtük a munkát. Gyakran a tanítványok segítettek abban, hogy napról napra „ügyesebben” használjuk a különböző programokat.
Gondolom, nem csak nálunk jelentett gondot, hogy a tanulóknak – és sajnos nekem sem – nem állt rendelkezésükre laptop, számítógép, okos telefon, sőt az internet sem működött mindig kifogástalanul. Különösen a nehéz helyzetben lévő családoknál volt ez így. A mi iskolánkba az ún. „második vonalbeli” tanulók járnak. Sok a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű fiatal. Ennek tudatában kellet megszerveznünk a munkát.
Létrehoztuk a Classroom-ban az évfolyamonkénti belügyi csoportokat. Így minden tanulóval írásban tudtam kapcsolatot tartani. Miután megoldották a kiosztott feladatokat, ide töltötték fel őket. Készítettek Power Point vagy Popplet összefoglalókat. Kerestek különböző képeket, videobejátszásokat csatoltak a témával kapcsolatban. Összefoglaló vázlatok segítették az anyag feldolgozását, jobb megértését. A Redmentában készítettem el a számonkérést, amelyet át tudtam küldeni a Classroom-ba. Ezekben a programokban különböző feladattípusokat lehet készíteni, ezért igen változatos volt a számonkérés. A legfontosabb, hogy a tanulók a dolgozatírás befejezése után azonnal kaptak visszajelzést. A feladatok időkorlátosak voltak, ami azt jelentette, hogy meghatározott időben kezdhették csak el és korlátozott idő állt a rendelkezésükre. Nem volt lehetőség az ismétlésre. Véleményük szerint mindig így kellene írni a dolgozatokat. A 12. évfolyamban szerencsére már az ismétlésnél tartottunk. Odahaza a tanulók a különböző évek érettségi feladatait oldották meg, ki-ki a maga szintjén. Nagyon sokan elküldték nekem a megoldásokat. Vagy már kijavították, vagy én javítottam. Persze ilyenkor mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy mennyire voltak ezek önálló munkák. Természetesen én sem vagyok naiv. Tisztában vagyok vele, hogy nagy volt a kísértés. Találkoztam mindkét megoldással, de ezt ebben az esetben a helyén kell kezelni. Aki ismeri tanítványai teljesítményét, az gyorsan el tudja dönteni, mi önálló munka, mi az, amihez segítséget használt a tanuló. A 2019. évi esszét is önállóan oldották meg emelt- és középszinten is. Nem volt egyszerű gépen javítani, megjegyzéseket, tanácsokat írni. A tanulóknak és nekünk, tanároknak is igen embert próbáló időszak ez.
Azért arra is volt több lehetőségünk, hogy rendszeresen megbeszéljük a tananyagot, a problémákat. Nagyon fontosnak tartottam, hogy legalább heti egy-két alkalommal virtuálisan találkozzunk. Volt Messenger, Zoom, Discord. A Messengeren csak hét tanulóval tudtam egyszerre kommunikálni. A másik kettőn pedig az egész osztállyal. És milyen jó volt látni őket, hallani a hangjukat! A sors kegyetlen fintora, hogy – immár veszélyeztetett életkorban lévén – még az írásbeli érettségi megkezdése előtt sem tudtam velük találkozni. Csak néhány kedves szóval, tanáccsal, mosollyal tudjam őket virtuálisan bátorítani.
Ez a rendkívüli helyzet is rávilágított arra, mennyire szükséges lenne, hogy tanulóink és mi, nevelők is megfelelő minőségű és mennyiségű informatikai eszközzel rendelkezzünk. A szomorú tapasztalatom azonban az, hogy a mai oktatás nem felel meg a XXI. század kihívásainak.
