Digitális napló 7. rész – A kreatív tündér esete a tanulással
2021. január 28., csütörtök
Kedves Naplóm!
Alig pár hete, hogy úgy esett, hogy egy tündér megint megkeresett. Fülembe súgta: „Itt az új év, igazán szép dolog, hogy annyi mindent tervezel. De tán annak is ideje volna, hogy régről rendezetlen restanciáidat is behozd!”
Ez szigorúan hangzott, de elgondolkodtatott. Hamar rájöttem, mire utalhatott, így hát mit volt mit tenni – egy tündér szavának ellentmondani nemigen lehet –, hozzáláttam. Adódott is alkalom, hogy úgy mondjam, a tündér egyenesen kezemre játszott. Különb s különb ürügyeket teremtett, szárnyacskáival folyton verdesett, homlokomra egymás után csókolta az ihletet. Ha nem is verseket, de körülöttem egyfolytában gondolatritmusokat kergetett, és prózába, párbeszédbe, mesébe terelte az eseményeket. Én meg csak körmöltem szorgosan. Bevallom, már-már elszemtelenedtem, így legtitkosabb kívánságaimat is elsuttogtam neki, kihasználva, hogy jó kedvében találom. És láss csodát: ezt-azt meghallgatott és teljesített.
Nyilván mindegyiket neked sem árulhatom el, elég, ha egyik-másikat tudják azok, akikre tartozik. De egyről beszámolhatok neked.
Képzeld, alig egy fél évvel ezelőtt valaki(k)nek eszébe jutott, hogy végre komolyabban is kellene kezdeni valamit azzal, hogy egyetemünk meglehetősen fiatal, közelebbről a Z generációhoz tartozó diákjait hatékonyabb tanulásra ösztönözzük. Úgy értem, intézményesen is muszáj foglalkozni a kérdéssel. Talán egyre többeknek feltűnik, hogy ez nem megy magától, pedagógia kellene ide, de ízibe’. Pedagógia pedig csak úgy, a bokorban nem terem, és még csak a tanterem se elég hozzá, pláne ha átmenetileg még az is zárva tart, mert a pandémia miatt minden átterelődött a digitális terekbe. Ott aztán ember s tanár legyen a talpán – pontosabban szívében-szemléletében meg módszereiben –, aki ilyen nehezített közegben is képes arra, hogy a diáknak tanulni segítsen. Mert itt is, így is az a legfontosabb!
Ami sokak számára a jelenléti képzésben is nehézséget jelentett, azt az online tér csak felerősítette. Megállt a tudomány és főleg az a rutin, hogy ha egyszer a hallgatókat az órarend a padsorokhoz köti, jelen vannak – legalábbis látszatra, testileg –, akkor akár tankönyvfelolvasó automatákat is elhelyezhetünk a teremben, az is elég, hogy tanuljanak. (Régi és egyre bosszantóbb tapasztalatom, hogy a modernnek tartott ppt használata sokaknál épp ilyen. Azt, hogy a falra vetített szöveg felolvasása hogyan öli meg tanár és diák között az interakciót, nem részletezem. Pedig…)
Mégiscsak részletezem, mégpedig egy illusztrációval. El is magyarázom, mi van az alábbi képen.
A tanterem falán látható „óravázlat” 2020 tavaszán három napon át készült, és tizennégy mesterhallgató és a tréner kollektív kreativitásának (részleges) eredménye. A fali jegyzet egy három szemeszteren keresztül zajló, három kurzusból álló, összesen 70 órás tréningsorozat summázata is egyben. Egy-egy ilyet a hallgatók készítés közben és a folyamat végén lefényképeznek, és saját alkotásuk eredményeként mintegy „tananyag-összegzést” a kollektív emlékezetükben könnyebben megőrzik. A tanultakat folyamatosan visszaidézve, ismételve, a jelenségeket elemezve, feldolgozva, így az egymásra épülő kurzusok tartalmát átlátva sokkal inkább megértik azt, mint ha önállóan tanulnák – az ennek a kurzusnak az esetében egyébként éppen ezért nem is létező „tankönyvet”. Nem beszélve arról az erős érzelmi kötődésről, amely egy ilyen közös alkotási folyamatban egymáshoz, a „tananyaghoz” és nem utolsósorban a trénerhez is fűzi őket. Egy-egy ilyen alkotás csak azé a konkrét csoporté, amelyik éppen készíti, miközben persze a „tematikai mag” kurzusról kurzusra – természetesen a tanulási folyamatot irányító tréner által – azonos. Ám az út, amelyen eljutnak a teljes képhez, annyiféle, ahányan végigjárják. Az én értelmezésemben és gyakorlatomban ez kreatív tanulás.
Amint a mellékelt ábra mutatja, a tanárt ugyanis nem a tananyag „leadása” – de még csak az „átadása” sem – teszi. Másról és főleg többről van szó. A tanuláshoz kedvet csinálni – vagy legalább nem elvenni a gyermektől, fiataltól, mert eleve sajátja az, kíváncsisága ugyanis „gyárilag” határtalan – egyszerű is lehetne, mégsem az. Ehhez hozzáteszem, hogy eleve az, aki beiratkozik egy felsőoktatási intézménybe, még valószínűleg nem veszítette el minden vágyát a tanulásra. Ezért egyenesen megbocsáthatatlan bűnnek tartom azt, ha épp itt ölik ki belőle a maradékot is, pusztán azért, mert nem jól tanítják az erre alkalmatlanok. Tudom, kemény és erős szavak, de hát legalább veled, kedves Naplóm, őszinte lehetek.
Mert mérhetetlenül komplex dolog a tanulás, főleg ha abba sok helyen hiba csúszhat, s ha csúszhat, tudjuk, csúszik is. Vele született vagy betegség folytán kialakult tanulási nehézségek, szülői elhanyagolás, rissz-rossz szocializáció, vacak iskolák, mérgező tanárok – hogy csak a legtipikusabbakat soroljam. Ezek egyik-másikát, vagy netán a halmozottan hátrányos helyzetet kompenzálni pedagógust próbáló kihívás, de nem lehetetlen. És bár a felnőttoktatást sokan nem tartják tanításnak, ahhoz képest egész tudományterület foglalkozik vele, a neve andragógia. Annak alapja pedig – a pszichológia, szociológia és vezetéstudomány mellett – bizony a pedagógia! A felnőtt ember egyik ismérve az önállóság, és ebből sokan könnyelműen arra következtethetnek, hogy ő már tanulni is tud, ezért elég neki „leadni” a tananyagot, megbirkózik vele saját maga, azaz megtanulja – hogy meg is érti és alkalmazni is tudja-e, az nem fontos –, és „levizsgázik” belőle. És gyártjuk szakmányba az okleveleket. De tudás, kompetencia keletkezik, fejlődik-e? A felnőtt képzése egyáltalán nem egyszerű. Számára a tanulásban a lényegét tekintve ugyanúgy, módszereiben persze kissé másként, speciálisan, de segíteni kell. Az elég jó felsőoktatási intézmények ezért erre különös hangsúlyt fektetnek. Például nem egednek tanítani olyat, akinek nincsen tehetsége/érzéke/képzettsége a tanításhoz. Régi probléma ez, de most – talán – nálunk is felismerték.
Hogy aztán a probléma felismeréséből adódik-e az okok feltárása, az őszinte szembenézés azzal, hogy hogyan jutottunk oda, hogy nyilvánvalóan tarthatatlanná vált ez a tendencia, továbbá mindezek alapos elemzése, majd az így kapott felismerésekből a megoldás felé történő határozott elindulás, az majd látszik. Egyelőre valami szándékot érzékelek, s már ennek is igyekszem örülni – fenntartva a jogot a kételkedésre, örökösen. Bár a lehetőséget felkínálták, de saját dilemmám arra vezetett, hogy magam aktívan nem kívántam részt venni ebben a folyamatban, csupán érdeklődve figyelem a fejleményeket.
Mindenesetre kutatóműhely, munkacsoport, hálózat, stratégia már van, és megvolt az első projektet bemutató esemény, egy félnapos konferencia is. S mielőtt még azt gondolnád, kedves Naplóm, hogy elfeledkeztem arról, milyen restanciáim ledolgozását emlegettem megszólításod elején, nos, jelzem, hogy a tündér szigorú felszólításának eleget téve – mert bár tehetném, mégse mondhatok mindenre nemet –, egy szolid kérésre hamar elvállaltam, hogy legalább ebben az első eseményben valamelyest mégis részt vegyek, talán nem hozva szégyent arra a tanszékre, ahol dolgozom. (Zárójelben, tehát halkan, megosztom itt veled azt a mellékes hírt, hogy korábbi nevünk alig egy éve változott, nem önszántunkból. Az előző Magatartástudományi és Módszertani Tanszék elnevezésből száműzetett a ’módszertani’ jelző, helyébe a ’rendészeti’ tétetett. Utóbbit nem bánom, de az előbbi szótól való megfosztás nettó veszteség. Hogy hol dőlnek el ilyesfajta névadások, ne kérdezd. Nyilván ebben a döntésben is volt sok kreativitás…)
Szóval elvállaltam egy kisebb csoportban zajló beszélgetés moderálását, és szerencsére nem bántam meg, sőt, kifejezetten jólesett. És jött a tündér, aki a héttagú kis csoport összesorsolásával segítette, hogy utólag is jónak ítéljem döntésemet. A szabadon és kreatívan beszélgető társaság annyira összejött, hogy a végén egymást még kölcsönös hospitálásra is invitálták, hogy műhelytitkaikról ne csak szavaik, de tetteik is beszéljenek. Azt hiszem, annál hitelesebb nyitottság kevés van, mint hogy valaki áll a visszajelzések elé. Én valamiért naivul hiszem, hogy többen is élni fogunk ezzel a lehetőséggel. A magam részéről az biztosan motiváló lesz, hogy egyébként aligha lenne lehetőségem egy tűzoltási gyakorlati foglalkozáson vagy a Repülő Sárkány-hajtómű Tanszék óráján részt venni, ráadásul olyan tanárok meghívására, akikre a kétórás beszélgetés okán joggal lettem kíváncsi. Feltételezem, hogy én biztosan beljebb leszek azzal a tudással, hogy bizony a 2×2=4 hűvös racionalitását is lehet érdekesen és élvezetesen tanítani! Mert nem kevesebbet, mint ezt állította a körünkben lévő kedves katona-mérnök-tanár. Igen, ez így együtt, ne csodálkozz! Ma már ilyen képzés nemigen van, ha jól tudom, pedig nagy szükség volna rá! Neki el is hiszem, hogy bizonyos tudáselemek kérlelhetetlenül szigorú számonkérése hozzáértő tanár keze alatt jól megfér a „nincs rossz válasz, mert minden érzés és vélemény fontos és szabad” elvével is! Az a sokféle szakterület és szakma, amelyekre egyetemünk nagyra nyitott közös ernyője alatt szakembereket képezünk, ezt mind igényli. És akkor végezzük jól a dolgunkat mi, tanárok, ha erre a sokrétűségre készek és képesek vagyunk.
És azt hiszem, itt van a mi kis műhelyünk igazi hozadéka: megtapasztalni az egymás kétségei, ötletei, kudarcai és sikeres megoldásai iránti érdeklődés őszinteségét, felismerni saját fejlesztési igényeinket, megmutatni, hol tartunk, mit tudunk és nem sajnálni megosztani, amink van. Ezt szívesen betesszük a kis közösbe, értőn megvitatva, kipróbálva, gyakorolva, s akinek tetszenék, vigye-adja tovább.
Ha kreatív tanulási műhelynek ezt nevezik, ott a helyem. Kötetlenül, önként, belülről motiváltan és ezért hatékonyan. S ha ilyen igencsak fertőzött társaságba becsöppen egy-két kétkedő, talán változásra biztatható, mert vannak ilyenek, nem is kevesen. Én ebben, nem pedig a külső kényszerekben hiszek.
Ha már ilyen jóban vagyok a tündérrel, gondoltam, a záró percekben körbekérdezem a résztvevőket, mit kívánnának tőle, hátha elintézhetem. Kívánságlistájuk jó hosszú lett, de megígértem, hogy továbbítom, mihelyt azokat szépen összerendezem. A legfontosabb az önkéntesség és a tanári autonómia, hozzá pedig az intézményi, elsősorban is oktatásszervezési rugalmasság volt. Mert hiába kreatív a tanár, ha az órarend, a csupa avítt formaság, adminisztrációs nyűg és fölösleges kötelem elrabolja értelmesebb munkára is fordítható energiáját, idejét, megbéklyózza alkotóerejét és kedvét szegi. És tudod, mi volt a legérdekesebb (bár egyáltalán nem meglepő)? Hogy a hallgatók ugyanerre vágynak (a külön műhelyben őket kérdező moderátor beszámolója szerint), s nem tegnap óta, nekem elhiheted! Felszabadító, örömteli tanulást, lelkes és lelkesítő tanárokat, korszerű és használható tudást, fejlődést szeretnének. Jaj, tudom, hogy egyszerre sokat kívánunk, de hát mit tegyek? Én csak tolmácsolom a kérvényeket! Ha már a kívánságoknál tartunk: gyorsan hozzáteszem az enyémet is. Én bizony vágynék sok-sok olyan fórumra, ahol tanár és diák együtt van és egymással beszélgetnek hatékony tanulásról, közelítve álláspontjukat…
Amit tanultam, pontosabban így kimondva most lett egészen tiszta, az a következő. Az a bizonyos kreatív tanulás – ami persze egyáltalán nem új a nap alatt, csak ez az elnevezés hangzik úgy, hiszen mindezt már rég ismeri a modern pedagógia – elsősorban értékrend és szemlélet és csak másodsorban módszertan, eszköz, technika. Utóbbiak milyensége ugyanis az előzőekből szükségszerűen következik…
***
Kedves Naplóm! A tündérről még annyit: a tanulásról szóló műhelybeszélgetés igen jeles napra esett. Neked elárulom, hogy legkedvesebb és legközelebbi egyenes ági felmenőm kilencvenedik évét töltötte épp – egészségben és derűben, ami mégiscsak a legnagyobb ajándék. Akitől az első pillanattól kezdve legtöbbet tanulok, az éppen ő, s ráadásul úgy, hogy módszerét észre se veszi-veszem. Egyszerre a legkönnyebb és legnehezebb receptje ehhez neki van, hiszen a lehető legegyszerűbb a titka: gyermekeként feltétel nélkül szeret.
