Diploma? Munka! De kinek?

 

Az oklevél, illetve diploma megszerzésének egyik feltétele a szakdolgozat, illetve diplomamunka elkészítése. Írásom szempontjából nincs jelentősége a kétféle elnevezésnek, de általában a pontos fogalomhasználatnak van. Nehogy szó érje a ház elejét, ezért tisztázzuk: a szakdolgozat a BA, a diplomamunka pedig az MA szintű képzéshez tartozó műfaj neve. Lényege szerint mindkettő ugyanaz, de miért is legyen valami egyszerű, ha bonyolult is lehet.

A szakzáró dolgozatok – maradjunk ennél a kifejezésnél – megírása természetesen a jelölt dolga, de… nemcsak az övé. Segítsége is akad ebben, mégpedig a hivatalosan mellé (nem fölé!) rendelt konzulense személyében. Őt a jelölt választja, kéri fel, a konzulens pedig vállalja a jelölttel és a dolgozatával való törődést. Megtisztelő, de nehéz munka ez. Sok időt, energiát, odafigyelést igényel. Lehet nem szeretni vagy szeretni – ami egy érzelmi viszony. Kérdezhetnénk: mi a keresnivalója ennek egy tudományos műfaj környékén? Nagyon is sok. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a konzulensnek nyűg ez az egész, vagy örömmel teszi. A dolgát, egyébként. Tudniillik oktatóként és konzulensként is az a dolga, hogy segítse a hallgatót. Mindenben. Abban is, hogy megtanuljon szakzáró dolgozatot írni, ha esetleg magától nem tudna. És a sokéves tapasztalat azt mutatja, hogy magától nem tud. Ám az is tény: képes megtanulni, ha…

A címben feltett kérdésre tehát az a válasz, hogy mindkettejüknek munkát jelent a feladat. Egyikük írja, másikuk segíti. Ötletekkel, irodalommal, kérdésekkel, tapasztalatokkal, instrukciókkal, inspirációval, motivációval. Ebből következően munkájuk sikerességét vagy sikertelenségét is kettejüknek tulajdoníthatjuk. Legalábbis én ezt vallom.

Amikor vége az alkotásnak, és a mű végre beadódik, az alkotó kicsit pihen, de jön a következő fázis. Ha ugyanis nem lenne egyértelmű, jelzem: a szerzőn és a konzulensen kívül másnak is munkát jelent a kész dolgozat: az opponensnek. Nem is keveset. Egy 50-80 oldalnyi idegen szöveget csak kézbe venni sem semmi, nem még elolvasni és szövegesen értékelni. Mellékszál: a még mindig, bár jószerivel oktalanul dívó fekete műbőr kötés, pláne tizenkét dolgozat esetében, ami nekem az idén jutott, súlyban sem keveset nyom, még hazacipelni is elég; miközben a digitalizáció korában a szöveg természetesen elektronikusan is rendelkezésre áll. Legalább ne műbőrbe lenne borítva, ami drága is, fekete színe komor is, és fölösleges is, hiszen ugyanezt a célt a spirálozás is bőségesen szolgálná. De hát a könyvkötészeteknek is meg kell élniük valamiből, gondolom.

Szóval az ember nagyjából két héten át, ami erre rendelkezésre áll, ül és olvas és lapoz és utánanéz és gondolkodik és értékel és bírál és méltat és örül és csodálkozik és morog és nem hiszi el és kérdez és dokumentál és kinyomtat és aláír és elküld és… Nem panaszképpen mondom, mert én kifejezetten szeretem a bírálat műfaját. Izgalmas, érdekes kihívás: véleményt mondani egy idegen írásműről, úgy, hogy abból tanulni lehessen, szerzőnek és opponensnek egyaránt. Jó stílusgyakorlatok ezek, és a motiválás maradék cseppjeit is ki lehet facsarnia magából a tanárembernek így a tanév vége előtt kicsivel. A szerző pedig egyszerre izgul és várja is a visszajelzést, amely ha tartalmas, érdemi, hozzáértő és elemzően kritikus, akkor még örülni is lehet neki. Így megy ez, már ha komolyan vesszük a dolgunkat, a hallgatót és nem utolsósorban magunkat is.

Itt most kettős minőségemben nyilatkozok, bár senki se kért rá. De olyan intenzív és vegyes élmények kapcsolódnak ebben a tanévben ehhez az egész folyamathoz, hogy kikívánkoznak belőlem a gondolataim. Konzulens és opponens is vagyok ugyanis több mint két évtizede, ennek keserveivel és örömeivel együtt. Többször írtam már a szakdolgozatokról, diplomamunkákról, itt is, ezt meg azt, de most megint van, ami írásra késztetett.

Ahogy mondtam, tizenkét dolgozat konzulenseként azt hittem, a leadási határidő előtti utolsó két hétben túl leszek a nehezén, de nem így lett. Akkor, az utolsó pillanatokban „támadtak” ugyanis az enyéim, olyan intenzíven, hogy képzeletbeli cégtáblámra legszívesebben kiírtam volna: Konzulens Kata 0–24. Letelt a határidő, leesett a nagy kő a szívekről, én is majdnem hátra dőltem, ám kiderült: ugyanennyi dolgozat opponense leszek. A rendelkezésre álló idő két hét, így ismét bajban voltam, de nemcsak a mennyiség és a szűkös idő miatt. Ahogy írtam, ennyi dolgozatot még kézbe venni is sok, nem még átlátni és színvonalasan véleményezni. De nem ez a bajom, hozzászoktam, és mint mondtam, szeretem ezt a műfajt. Inkább az gondolkodtat el, hogy mennyiféle minőségű szöveggel lehet találkozni. Jóllehet már nem kellene, hogy meglepjen ez a tény, mégis, újra és újra rá tudok csodálkozni. Egyre inkább az a folyamat érdekel azonban, amely ehhez a sokféleséghez vezet. És azt hiszem, most rájöttem valamire, amihez egy szerencsétlen – vagy szerencsés? – véletlen segített hozzá. Afféle esettanulmányként írom le, hátha lehet belőle okulni.

Éppen el vagyok merülve a bírálatokban, amikor csörög a telefonom. Ismeretlen női hang vált sírásba egy percen belül, s alig tudja elmondani a kérését. Mit kérését, segélykiáltását. Másnapra le kell adnia a szakdolgozatát, és most kapta meg a konzulense lesújtó, degradáló és ezáltal teljességgel demotiváló ukázát, hogy mit tegyen még a dolgozattal az utolsó pillanatban, ha azt akarja, hogy beadhassa, nem még, hogy „átmenjen”. Nem beszélve a védésről, ami nagyon nehéz lesz, úgy készüljön.

Patthelyzet, amelyben az ember végső elkeseredettségében mentőövet keres. Kotorászik az interneten, begépel valamit, s egyszer csak tárcsáz. Félreértés ne essék, nem azt hirdetem, hogy „jó pénzért last minute szakdolgozatírást vállalok”. Nem, nyelvi lektorként ajánlom magamat ezen a honlapon, mert szívesen babrálok évtizedek óta mások szövegeivel. És igen, ezt jó néhányan már megfizetni is hajlandóak, mert tudják, hogy ez is munka, nem is akármilyen. Miközben persze nekem sokszor szórakozás is, de ez más kérdés. Számukra szolgáltatás, aminek szabott ára van. Megkeres hát egy idegen dolgozatíró, hogy segítsek.

Hallgatom a síró hölgyet, nyugtatgatom, hogy el tudja mondani, mit szeretne. Szép lassan kibomlik a története. Konzulense a témaválasztás óta rá se hederített, nem közölte elvárásait, leszámítva olyasféle mondatokat, hogy „ezt egy diplomás embernek már igazán tudnia illene”… Nem adott szakirodalmat, iránymutatást, nem biztatta a jelöltet, nem kínált mintát, nem mutatott példát, egyszóval semmi olyat nem tett, amire egy konzulens való.

Mire a hölgy előadja a helyzetet, világossá válik a kérése: a mindenféle iránymutatást nélkülözve elkészült, emiatt nyilvánvalóan félkész szövegből másnapra valami beadhatót, használhatót, értékelhetőt kellene fabrikálnunk. Ehhez remél segítséget tőlem. Szerencséje van, két okból is. Egyrészt állítólag értek ehhez valamicskét, másrészt az aznap délutánomba-estémbe – cipős kanállal ugyan, de – éppen belefér. Alakul a szöveg, tisztul a kép, elrendeződnek a lábjegyzetek, helyükre zökkennek a kisiklott mondatok, újjászületnek a fejezetcímek, elkészül a tartalom- és irodalomjegyzék. Mindösszesen hat óra alatt megtörténik, aminek az elmúlt 3-4 hónapban kellett volna. Ez alatt többet beszél velem, tanul tőlem, egy idegentől, mint attól a konzulenstől, akit annak idején reményteljesen felkért. Mi több, még az összetört önbizalmát is visszaadom. Ő nem hiszi el, hogy ilyen van. Én pedig azt nem hiszem el, hogy olyan van. Márpedig, ahogy a mellékelt ábra mutatja, van. Másnap délelőtt boldogan viszi leadni a kinyomtatott – fekete műbőrbe, mi másba? kötött – szakdolgozatot, a fényképét pedig elküldi nekem. Taktikai tanácsként még a lelkére kötöm, hogy azonnal hívja fel konzulensét, köszönje meg az utolsó pillanatban adott szigorú kritikáját és a „sok segítséget”, amellyel erőt adott ahhoz, hogy mindent beleadjon. És mondja meg neki, hogy reméli, értékelhető dolgozatot sikerült leadnia, amellyel mégis elégedett lesz, és kéri, feltétlenül tisztelje meg azzal, hogy elolvassa, mert az utolsó éjszaka rengeteget dolgozott vele.

Ez a kegyes kis csúsztatás belefér. Annál is inkább, mert abban az intézményben – ez helyi szokásrend alapján van így –, ahol „ügyfelem” tanul, a szakzáró dolgozatra egyetlen jegyet kap a hallgató, mégpedig a konzulensi vélemény alapján. És hát ugye, nem árt bírni az illető jóindulatát… Ez azért szép így: mint konzulens, szinte nem csinálok semmit, nem segítek a hallgatómnak, majd jól lepontozom a színvonaltalan dolgozatát. Ez, valljuk be, energiatakarékos üzemmód. Neki. De hogy közben mennyi kárt okoz, azt nem kell részleteznem, egyébként kiderül a fent írtakból.

Mindenesetre nagyon szurkolok ügyfelemnek, s remélem, hamarosan beszámolhatok arról, hogy sikerrel megvédte a dolgozatát. Azt a dolgozatot, amelyet ő írt – persze, segítséggel. Hiszen nyilvánvaló, hogy a diploma: munka. Mindenkinek, nemcsak a hallgatónak, hanem a konzulensnek és az opponensnek is, sőt, néha még a nyelvi lektornak is…

Még nincsenek hasonló bejegyzések.