Digitális napló 8. rész – Online lámpaláz

Digitális napló 8. rész – Online lámpaláz

2021. február 9.

Kedves Naplóm! Amikor novemberben elkezdtem neked írogatni az online világban megtett első tétova lépéseimről, többen lopva belenéztek lapjaidba, mint hittem volna. Titkon persze erre vágytam, mikor kitaláltalak, de akkor is jó érzés. Ha rajtam kívül egy valaki is beléd lapoz, már nem is titok, amit veled megosztok. Most, hogy már nem csak sejtem, de tudni lehet, hogy kíváncsian nyitogatnak téged mások is, kihasználom az alkalmat, és néhányukat egyenesen megkövetem. Tessék? Hogy nem érted, mire gondolok? Persze, elmondom a hátteret, s azonnal érteni fogod.

Az őszi digitális oktatás egyetlen szűk hónapja során – bár mennyiségileg elég sok, ha jól számolom, 72 órám volt –, de mind kiscsoportos. A legtöbb hallgató, amennyivel az online platformon vonalban voltam, 31 fő volt. Persze elvileg, mert sosem voltak egyszerre jelen ennyien. A legjellemzőbb a tizenvalahány fős létszám volt, és hiába tartottak a foglalkozások akár két napig is, együtt azt is megugrottuk. Tréning, online, érted? De lapozz csak vissza a 4. bejegyzésemhez, emlékezni fogsz! Ennyi ember még az online térben is befogadható, sőt, akár még át is látható – főleg, hogy viszonylag könnyen sikerült elérni a kamerák bekapcsolását is.

Vagyis amikor kérdezték tőlem a kollégáim, hogy megy az online óratartás, mindig azt mondhattam, hogy nincs vele gondom, a hallgatók aktívak, mozgósíthatók. És ez igaz is volt. De amikor elhangzott, hogy „csak” ennyien ülnek a virtuális tanteremben, ellenben a kérdezőknél egy-egy kurzuson nem ritka a 80–100, vagy akár a 150 hallgató, hát, bevallom, hogy kicsit elszégyelltem magam, és a sajnálaton és együttérzésen túl, bármennyire próbálkoztam is, mást nem tudtam irányukba kifejezni. Legfeljebb még halkan hozzátettem, hogy hát igen, az azért biztosan nehéz lehet, de nekem szerencsém van, ilyen évfolyam-előadást nem kell tartanom. És ez igaz is volt. A mai napig. Mert ma kellett.

Bevallom neked, lámpalázas voltam. Jó, tudom, hogy nehezen hiszed, de én még akkor is az vagyok, amikor a jól megszokott tanterembe lépek. Egyfelől alkati sajátság, erről nem tehetek. Másfelől – ezzel vigasztalom magam – lelkiismeret. Erről se, vagyis talán mégis. Őrizgetem azt a hitet, hogy van tétje annak, ha tanterembe lépek. Aztán ahogy belenézek az első pár szempárba, ahogy a hallgatók visszamosolyognak, köszöntenek, és elkezdem mondani a magamét, egy perc alatt megérkezem oda, ahol vagyok, s onnantól minden rendben van.

Na de amikor 146-an – mert kíméletlenül mutatja a Teams számlálója – vannak valahol az éterben, de arcuk-hangjuk sehol, akkor ugyan hogy ne lenne kissé tartósabb – utólag visszaidézve érzésem szerint úgy tízpercnyi – a lámpaláz? Az időérzék ilyenkor elhagy, én mindenesetre kínosan hosszúnak éreztem. Színpadi, tanári rutin ide vagy oda, reszkettem, mint a nyárfalevél. Hogy ebből mi lesz? És ebben a pillanatban már meg is bántam minden dicsekvést – vagy ami annak tűnhetett – az előző féléves online sikereimmel kapcsolatosan. Tessék, most mutasd meg, kedves Katanárnő, amit olyan ügyesen bizonygattál! Hogy mindegy, hány ember van a virtuális tanteremben, aki tanár, ott is tanár.

Amikor ez az egész helyzet – immár a kellős közepében csücsülvén – tudatosult bennem, máris beindult valami bizonyítási vágy, elsősorban magamnak: márpedig én megmutatom, hogy igenis így van!

Annyira már ismerem magam, hogy ha valaminek a visszafordíthatatlanságát érzékelem, és mint ilyet, elfogadom, majd nem tudván mást tenni, elhatározom, hogy átadom magam neki, akkor valahogyan elkezd működni a dolog.

Egy csapásra elengedtem tehát azt a botorságot, hogy én itt bárkinek bármit is megtanítsak. Mondjuk ez nem volt nehéz, mert ehhez már régóta egy igazi tanteremben sem ragaszkodom. A következő kérdés az volt, hogy ha ezt nem akarom, akkor mit igen? És hirtelen már csak egyetlen célra redukáltam mondókámat: valami érdekeset adni, amire odafigyelnek. Lekötni a figyelmüket, felkelteni az érdeklődésüket az iránt, amiről végül is gondolkodniuk és – ha volna rá tér és idő – beszélgetnünk is kellene: a rendészeti etika iránt. Mert ez vala a tantárgy neve.

Nos, kedves Naplóm, ezen a ponton azt hiszem, sejted a kihívás nehézségi fokát. Majd pont ez érdekli a másodéves levelezős hallgatókat. Kisebb bajuk is nagyobb annál, mint hogy az erkölcsi szónoklataimat hallgassák, meg hogy nekik mit kéne és hogyan…. És különben is, nyilván bejelentkeztek a linkre, aztán ki tudja, hol teszik más, fontosabb dolgukat, okkal-joggal, még csak ezt sem vitatom. Elképzeltem magamnak azokat, akik mégis rászánták az időt, és módjukban is állt a képernyő előtt ülni és kíváncsinak lenni, mit adhatok nekik éppen én és pont erről a témáról. Őket kímélvén, eszem ágában se volt se papolni, se valami tudományos definícióval kezdeni, de még csak folytatni se.

Illendőn bemutatkoztam mint EtiKati – mondjuk ez azért jó előre kiszámított hatású antré szokott lenni minden etikakurzuson, de hát ennyi előnye a tanárembernek ebben az idegen online világban már csak lehet –, és belekezdtem. Hogy mit és hogyan csináltam, azt persze nem árulom el, üljön be a következő ilyen alkalomra, akit érdekel. Már ha lesz még online előadásunk, mert legközelebb két hónap múlva van óránk, s addigra már jó lenne feloldozást nyerni a távelőadás béklyói alól.

De hogy kíváncsiságodat valamelyest csillapítsam, annyit elárulhatok, hogy a rendelkezésre álló körülmények között – vagy két tucatnyi, körökben megjelenő monogram a sötét képernyőn, százvalahány név a résztvevői listán és 90 perc –, továbbá pár eszköz birtokában – szavaim, hangom, körülbelül mellszobornyi látványom és valami sejtés-tudásféleség, de főleg inkább attitűd, szándék, negyed századnyi meggyőződés arról, hogy szerintem miért is érdemes egy rendészeti szakembernek hivatásetikai kérdésekkel foglalkozni, s hogy ezek lényege nagyjából miben is áll –, igyekeztem tartalommal megtölteni ezt az elképzelt párbeszédet.

És láss csodát, pár kedves arc megjelent a képernyőn, és kitartott az óra végéig. Kérésemre jöttek az üzenőfalon a fogalmak, pár eleinte bátortalan kérdés. Ha valamire utaltam, s megkértem valakit, keresné meg az interneten, nem telt el pár másodperc, s megjelent a kívánt link, információ, válasz. Beindult valami, és én mindennek örültem, ami visszajelzésnek, válasznak, már-már beszélgetésnek volt mondható.

A végén még elhadartam – milyen jellemző, hogy nem ezen volt a hangsúly –, mi volna a félév végi beszámoló tartalma és formája, és persze megígértem, hogy mindezt írásban is megüzenem. Majd körülbelül három perccel az ígért zárszó után megköszöntem minden apró hozzájárulást, amit kaptam ahhoz, hogy a százvalahány virtuális hallgató között mégsem éreztem teljesen magányosnak magam.

Kedves Naplóm!

Saját emlékezetem és érzetem ezt mutatja, midőn ezt papírodra vetem. De legszívesebben most országos portyára küldeném kémeimet, hogy valahogyan neszét vegyem, hogyan hatott mindez a másik oldalon. Az is lehet, hogy ez a szertelen, bár bizonyos értelemben felettébb következetesen etikatis, megismételhetetlenül első online nagytantermi előadás örökre elriasztotta szegény hallgatókat. Azért hátha nem… Majd áprilisban kiderül.