Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 7.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Rendőr vagy tanár? Nem lehetne inkább és?
Váltig állítom, hogy lehet, nagyon is! Itt van rá egy példa, mostani vendégszerzőnk, Sivadó Máté. És szerencsére nincs egyedül. Az persze fontos dolog, hogy valakinek papírja is van arról, hogy tanár: értsd: tanulta is ezt a mesterséget. Mondjuk, Máténak van. Nem is akármilyen! Bölcsész ő is, szakja magyar nyelv és irodalom és történelem.
A másik azonban egy alapvető személyiségjegy: az adni akarás. Utóbbi egy fokkal fontosabb, de mostanában egyre inkább azt látjuk, hogy azért ez önmagában kevés. Úgy is mondhatnám: szükséges, de nem elégséges feltétele a tanításnak. Kell hozzá más is: módszertani tudatosság és tudás, utóbbiból nyilván tárgyi is, de mellé legalább annyi módszertani. Jó hozzávalók, előkészítési eljárási fortélyok, feldolgozási technológiák, tálalási stílusok, mesterfogások, technikák – e jóféle vegykonyha neve: pedagógia. Érzék is, mondják, de még egyszer hangsúlyozom: tudatos alkalmazás. Aztán persze van az a foka, amikor már, hogy úgy mondjam, „csípőből jön az egész”. Ez a jó értelemben vett rutin, a személyiségrésszé váló művészet – már-már lételem. Legalábbis én így képzelem.
A rendőri identitást nem ecsetelem. Jó magyar humor szerint mindenki annak születik, de van, aki tovább is tanul. Belőlük lesz rendőr, és egyenruha vagy jelvényszám alapján valóban így van. De hogy igazán az-e valaki, azt is sok egyéb teszi. Többek között vágy a rendre, elkötelezettség a tisztesség, a humánum és az igazság iránt. Ha nagyon egyszerűen akarom definiálni – és itt most úgy akarom.
Mátéval sajnos nem túl gyakran, de mindig szenvedélyes párbeszédeket folytatunk folyosón, ebéd közben, itt-ott, mintegy véletlenül. Apropója és tárgya mindig a rendőrképzés, hiszen ebben dolgozunk. Jó pár éve meg kellett állapítanunk, hogy egy sor dologban nem hogy nem vitatkozunk, de egyenesen egy követ fújunk. Így hát, amikor a minap egy provokatív – és számomra azonnal átlátszóan ironikus – kérdést osztott meg a közösségi oldalon, azonnal eldöntöttem: feltevőjét naplómba csábítom. Mondaná el itt egy Facebook-posztnál kissé mélyebben, mit gondol arról: Rendőr és/vagy tanár? Vagy általánosabban, ahogy a posztbeli kérdés hangzott: „A nap kérdése: Kell-e érteni a pedagógiához és a módszertanhoz ahhoz, hogy valaki egyetemen tanítson?”
Ismét jó eséllyel megtippelem, hogy írása ezt fejti ki, véleményét pedig szinte borítékolom.
Sivadó Máté: Mintha mindig is erre a munkára készültem volna
Kedves Naplóm!
Nagyon sok szakmai hatás ért mostanában, csak kapkodom a fejemet, hogy látszólag mennyire összefüggéstelenek, de szokás szerint mégis egy irányba mutatnak, az én dolgom lesz ezt az irányt felfedezni és felvenni. Leginkább pedagógiai jellegűek a kihívások.
A koronavírus következtében beálló digitális oktatási élményekkel nem untatlak. A technikai nehézségek, a hallgatók bevonása, motiválása… Unalmas. Lerágott csont.
Ám a napokban megosztottam a Tanárblog Facebook oldal egyik posztját, miszerint szükségesek-e pedagógiai ismeretek az egyetemi oktatóknak. Nekem ez régi vesszőparipám, persze én könnyű helyzetben vagyok, első tanult szakmám: tanár.
Sok kollégát láttam szenvedni az oktatástól. Jól tudják, amiről tanítanak, de a hallgatók nem figyelnek oda, nem is járnak be előadásra. Szemináriumra is legfeljebb a testüket vonszolják be, a szellemük valahol máshol hajókázik.
Őszintén mondom, nem tanítanék, ha nem okozna örömöt többségében, ha nem sarkallna olyan fejlődésre, amit reményeim szerint meg tudok lépni. Sokszor éreztem már akár 5-6 tanóra megtartása után is, hogy tele vagyok energiával, jó érzésekkel, a jól végzett munka megnyugtató örömével, és valami hasonlót volt szerencsém látni a hallgatók arcán is. Az oktatás az én értelmezésemben olyan, mint egy jó koncert, ahol az előadó sugározza az energiáit a hallgatóság felé, tőlük pedig megsokszorozva visszakapja. Persze, ha rossz érzéseket közöl, azokat kapja vissza sokszorosan.
Visszatérve a posztra, eléggé vegyes válaszok érkeztek a felvetésre. Szerencsére a legtöbben egyetértettek azzal, hogy kevés a tárgyi tudás a tanításhoz, az egyetemen is rendelkezni kell pedagógiai ismeretekkel, ezek híján legalább érzékkel. Más reakcióban azt olvashatjuk, hogy a felsőoktatásban nem szükséges a pedagógia.
Aztán tegnap volt szerencsém az NKE szervezésében részt venni egy online konferencián, ami az új típusú, innovatív, a Z generáció igényeire specializált oktatási, tanulási módszerekről szólt. Úgy gondolom, hogy ezek a vadonatúj pedagógiai módszerek, eszközök nehezen alkalmazhatóak, ha az oktató a pedagógia alapvetéseivel sincs tisztában, vagy azokra nem érez rá ösztönösen. Mert persze valljuk be, hány általános és középiskolai tanárunk volt jó pedagógus, végzettsége ellenére is? Őszintén szólva alig várom, hogy lehessen jelentkezni azokra a kurzusokra, ahol ezeket az innovációkat mutatják be az oktatóknak.
Szerencsés vagyok. Olyan dologgal foglalkozhatok, amit szeretek, és amit a saját képességeim alapján a legjobban tudok csinálni, azokhoz a dolgokhoz képest, amiket egyébként csinálnék. Érdekes út vezetett ide. A nappali tagozatos tanárképző főiskola, a rendőrségre való felszerelés, a rendőrtiszti átképzés, a jogi kar elvégzése. Aztán egyszer csak arcul csapott egy kérdés: „Máté, te nem akarsz tanítani a Rendőrtisztin?” Abban a pillanatban éreztem, hogy ez most egy nagyon fontos kérdés, és meghatározó lesz az életemben. Visszanézve egy kicsit úgy éreztem, és érzem a mai napig is, mintha mindig is erre a munkára készültem volna. Legalábbis a megszerzett munkatapasztalatot és végzettségeket tekintve. Meg kell mondanom, hogy a tanári pálya hűtlen elhagyása után rendőrként évekig fizikailag éreztem a tanítás hiányát.
Ebben nekem szerencsém volt. Sajnos nálunk a családok többségükben rossz mintát, iránymutatást adnak a gyerekeiknek a pályaválasztás terén. Vagy a saját szakmájukat erőltetik, vagy az általuk soha el nem ért, de álmodott szakmát. Vagy magas presztízsű szakmákat. A szociológia ismeri a mobilitás egyik tipikus irányát: a munkás szülők gyereke tanár lesz, a tanár gyereke pedig orvos. Azt senki sem kérdezi, hogy jól teszi-e a dolgát, ő maga boldog-e benne, pláne, hogy a rábízott emberek boldogok-e? Megint mások tovább egyszerűsítik a képletet: „Azt a munkát végezd, amivel a lehető legtöbb pénzt keresed!”
A híradások szerint az USA-ban ez másképp megy. A szerencsések már a szüleiktől megkapják azt az útmutatást, hogy találják meg a saját útjukat, a hozzájuk leginkább illő hivatást, és akkor igazából soha nem kell dolgozniuk. A kevésbé szerencsések ezt életmód-tanácsadással foglalkozó könyvekből olvassák: „Végezd a munkát, amiből megélsz, de kezdj el profi módon foglalkozni a hobbiddal, szépen lassan a hivatásoddá válhat!”
A magas presztízsű beosztások esetén komolyan fenyeget az a veszély, hogy azokat olyan emberek is betöltik, akik erre a legkevésbé sem alkalmasak. Az egyetemi oktatói beosztás magas társadalmi elismeréssel rendelkezik értelmiségi körökben, ettől nyilván vonzó. De nem elég betölteni, a magas presztízzsel a tanítás magas színvonalának is együtt kellene járnia. Van, akinek ez nem magától értetődő. Óráit „leadja”, s hallgatók igazán inkább terhére vannak, nem foglalkozik velük. Alapjában véve szenved az egésztől, mégsem ereszti, nyilvánvalóan a státusz miatt. Sajnos nem minden esetben jut eszébe az ilyen oktatónak, hogy ha ő szenved az órán, akkor a hallgatósága még jobban szenved.
A dolog azért is szomorú, mert minden embernek megvan az a tevékenysége, amit magas színvonalon képes végezni. Mindig egy kisvárosi jogásznő jut ilyenkor az eszembe, aki családi nyomásra (többgenerációs jogászcsalád) elvégezte a jogi kart. Majd ügyész lett úgy, hogy soha nem szerette sem a jogot, sem a vád képviseletét. Kapott egy indíttatást, hogy keresse meg, mi az, amit igazán csinálni szeretne. Eszébe jutott, hogy mindig jó volt a kézügyessége, és imádja a virágokat. Elkezdett szabadidejében virágkötészetet tanulni. A történet vége az, hogy otthagyta az ügyészséget, ma már két virágüzlete van a kisvárosban, az egész környékről hozzá megy az, aki igazán szép virágcsokrot szeretne. Persze sokkal boldogabb emberré vált!
Mindenkinek kívánom, hogy megtalálja a képességeinek leginkább megfelelő szakmát. Országunknak pedig azt, hogy ne az urambátyám módszer szerint osszák ki a beosztásokat, és végre a kontraszelekciónak is intsünk búcsút! Ha már hetven éve nem működik, próbáljunk ki valami mást!
