Diploma előtt
Piknik kosár helyett védő hátizsák jó tanácsokkal
Három napja, hogy a szakzáró dolgozatok készítéséről írtam. Arról az útról, amely oda vezet, hogy végül beadódik a mű, majd egy bizottság előtt a jelölt megvédi művét, gondolatait. Mindazt, amit alkotott, egy vagy két opponens elolvassa, megméri és megítéli. A bírálat egyáltalán nem könnyű műfaj, mint azt legutóbb kifejtettem. Ha csak a konzulens ír ilyet, az talán érthető módon elfogult. Ha csak opponensi vélemény születik, az másért nem ideális. Hiszen az is kellene, hogy a konzulens hogyan látja és értékeli az eredményt, amely végtére is közös munkájuk végén az asztalra kerül, és az is, hogy egy külső szemlélő mit gondol az elkészült műről. A kettőt aztán össze lehet vetni mindazzal, amit a jelölt a szóbeli szereplésen produkál. Így szokott ez lenni.
Ahány ház, annyi szokás e téren is. Legutóbb írtam arról, hogy van, ahol csak a konzulens ír véleményt. Van, ahol egy opponensi bírálat és egy konzulensi vélemény adja az írásbeli osztályzat alapját. Nálunk épp most tört meg ez a több évtizedes hagyomány. Csak opponensi vélemények születtek. Konzulensként most tapasztalom először, hogy hivatalosan sehol nem jelenik meg, mi a véleményem arról a dolgozatról, amely a segítségemmel született.
Még szerencse, hogy hallgatóim a több hónapos közös munkánk során az egy-másfél oldalas hivatalos és visszafogott konzulensi véleményemnek a többszörösét ismerhették meg folyamatos levelezéseink és szép szakmai beszélgetéseink során. Meg a tréningeken, amelyeket három féléven át együtt töltöttünk. Ugyanis mindezek is részei annak a folyamatnak, amely egy dolgozat gondolatának megszületésétől a megírásáig tart. Nem beszélve arról, mennyi mindent megismertem én általuk. Tizenkét új világ tárult föl előttem, amelyeket sokszor leginkább csak a sorok közt olvasva lehetett felfedezni.
Amikor a szerző leadja művét, és szabadul a határidő kínzó szorításából, a megkönnyebbülés hatalmas ugyan, de csak átmeneti. Hamar ocsúdik (vagy ha nem, hát előre látó és szigorú konzulense emlékezteti rá), hogy a következő megmérettetés, a védés igencsak közeledik. Kitűzve a nap, összeálltak a bizottságok, és jogos a kérdés: mi lesz, hogy lesz? Erre persze, jóstehetség híján, a konzulens se tudja a választ, de – ellentétben a jelöltekkel – ő az elmúlt huszonkét évben látott már karón varjút, akarom mondani védésen hallgatót. Ilyet is, olyat is. Tud talán néhány jó tanáccsal szolgálni, legalább arra nézvést, mi és hogy ne legyen. Összehoztunk hát egy védésre felkészítő konzultációt, amivel bekeretezhetjük az együttműködésünk jó fél évvel ezelőtt megkezdett folyamatát. Tavaly októberben ültünk le először, most pedig minden bizonnyal utoljára ebben a már-már családias körben. Kissé aktuálisan is fáradtak voltak: egy kétnapos vezetési gyakorlat első napjának végén találkoztunk. De már általánosan is elgyötörtek, hiszen a vége felé közeledik a kétéves, sokszor megfeszített tempójú tanulás. Lassan le lehet tenni a kéthetenkénti hétvégi iskolába járás egyszerre mázsás és édes terhét, hogy aztán fölváltsa más, amit előre tudni még nem lehet.
Ennek a záró találkozónak azért volt egy hangulata. Visszaidéződtek a közös emlékek. A kezdeti, a témaválasztás körüli tanácstalanságot menet közben másfélék váltották: lelkes nekibuzdulások, kételyek, ígéretek, komoly szakmai konzultációk, kérdőívek és interjúkérdések szerkesztése, át- meg átszabása, saját határidők tologatása, a türelem határainak feszegetése, szakirodalmi hivatkozások keresése és nem lelése, konzulensi dorgálások elviselése, kétségbeesett mentegetőzések nagyvonalú kezelése, sokadik-akárhányadik korrektúrapéldányok küldözgetése és átnevezgetése… még felsorolni is nehéz. Mindezek után, ha fáradtan is, de jó volt egy kicsit leülni és az elvégzett munka örömében osztozni. A piknik fele ebben telt. Pikniket írok, mert annak indult. Itthon gondosan becsomagoltam a kosárba egy kis itókát és elemózsiát, na és „a kék plédet”, amelyet ezúttal nem megfordítani kellett volna, hanem egyszerűen a fűre teríteni. A szeszélyes április azonban az égi áldást épp arra a másfél órára küldte, amelyet együtt töltöttünk. Megázni nem akarván, kis irodám kör alakú asztala mellett is elfértünk. Sok jó ember…
Kis társaságunk tagjai nem is annyira a sütiből, sokkal inkább egymásból gyűjtöttek erőt az előttük álló következő megmérettetéshez, a védéshez. További műhelytitkokat persze nem áll módomban – és szándékom sem – elárulni. Csak még annyit: az azóta eltelt egy hónapban egyszerre nehéz és szép volt izgulni veletek-értetek az opponensi bírálatokra várakozva, átfutni a ppt-iteket, persze ezt is az utolsó pillanatban, aztán a hátsó sorban ülve összemosolyogni a védésen megfogalmazott okos feleleteitek hallatán, és végül büszkén együtt örülni az eredményhirdetésen.
Már csak a végszót, az elbocsátó szép üzenetet tartogatom nektek. Akármilyen bírálat és jegy született is, ti, akik végig aggódtátok és végigdolgoztátok az elmúlt hónapokat, heteket, nappalokat és éjjeleket, míg szerény vagy éppen remek művetek elkészült, arra legyetek büszkék, ami eközben zajlott közöttünk és bennetek. Arra, amit tanultatok és arra, amit ebből használni fogtok, nemcsak a magatok, hanem a szakma örömére.
Ezúton is szeretettel gratulálok mindannyiótoknak, és köszönöm, hogy megtiszteltetek azzal, hogy játszótársatoknak választottatok.
