II. Közszolgálat és pszichológia konferencia
2015. június 11-én immár második alkalommal rendezte meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karának Magatartástudományi Tanszéke a Közszolgálat és pszichológia című szakmai tanácskozását. Úgy látszik, lassan hagyomány teremtődik, aminek remélhetőleg nemcsak mi örülünk.
A délelőtti plenáris előadásokra és a délutáni műhelymunkákra is a sokszínűség volt jellemző. Mind az előadók, mind a témák, mind pedig a hallgatóság részéről. Jogászok, rendőrök, pszichológusok, oktatók és hallgatók, a szociális szakma képviselői összesen mintegy százhúszan regisztráltak és vettek részt a négy előadáson és az öt szakmai műhely munkájában. Íme az előadók és a címek:
- Grád András: A hatósági eljárások egyes pszichológiai problémái
- Fogarasi Mihály: Kihallgatás, elfogultság, elmeteória
- Sófi Gyula: A bűnelkövetővé válás egyik rizikófaktora: a gyermekkori mentális állapotok kérdésköre
- Malét-Szabó Erika: A „Rend” egészsége és az Egészség rendje – avagy miként maradjunk egészségesek a „Rend” szolgálatában
A műhelyek témái és moderátorai pedig az alábbiak voltak:
- A Jog lelke – avagy a jogalkalmazás pszichológiai szempontjai (Sipos Szandra)
- Igazságügyi szakértés (Farkas Johanna)
- Képzők képzése (Molnár Katalin)
- Mentálhigiéné és rendvédelem (Hegedűs Judit)
- Nyomozást támogató módszerek – Profilalkotás (Kováts Daniella)
Talán megbocsájtható elfogultsággal – és persze mert a többi műhelyen magától értetődően nem tudtam jelen lenni – az általam moderált alig több mint másfél órás beszélgetésről fogok beszámolni. A képzők képzésének kérdése sok éve foglalkoztat, és szerencsére mindig akadnak hozzá régi és új játszótársak. Ezúttal azt a témát jártuk körül, amelyik talán a legfontosabb kiindulópontja az oktatásnak: a motiváció és a motiválás műhelytitkairól próbáltuk fellebbenteni a fátylat. A résztvevők, ahányan voltak, annyi felől vizsgálták a kérdést, elsősorban persze saját magukat, az ő lehetőségeiket és motiváltságukat. Azt, hogy mit és hogyan tehetnének annak érdekében, hogy meglévő belső késztetéseiket ne csak megőrizzék, de másokra, a kollégákra és a tanulókra is át tudják ragasztani.
Ahogy elnéztem és hallgattam őket, ez nekik nem okoz nehézséget, mindegyikük szemében ugyanaz a lelkesedés látszik évek, évtizedek óta. És szinte mindegy, milyen korosztályt tanítanak és mire. Felső tagozatos általános iskolásokat DADA és ELLENSZER címszó alatt a bűnmegelőzés rejtelmeire; 18-20 éves rendőrtanoncokat társadalmi és kommunikációs ismeretekre; fiatal felnőtt forma, leendő rendészeti tiszteket a rendészettudományi karon mindenfélére; gyakorló szakembereket lőni vagy gépjárművet vezetni; nyugdíjasokat vigyázni magukra úton-útfélen – szóval ez teljesen mindegy.
Mert a lényeg a képző személye, az ő személyisége, készségei és tudása. Az, hogy hogyan értelmezi a saját rendkívül fontos szerepét, és hogyan definiálja ebben a szerepben önmagát. Ha mindez a helyén van, akkor „már csak” arra kell figyelnie, hogy épp ki a célközönsége és mit tanít.
Mi a titkuk? Aki kíváncsi rá, ízelítőül nézze meg ezt a kis bejátszást, amelyben egy igazi tanár beszél. A tanári pálya márpedig menő… Valami ilyesmi…
Mi is megnéztük, mégpedig a másfél órás egymást lelkesítő beszélgetés végén. Némi moderátori mesterkedés kellett csak hozzá, hogy a látottak mindannak az összegzéseként, érzelmi lezárásaként hatottak, amire magunk is jutottunk. Utána már nem is kellettek a szavak, széles mosolyokkal és újabb nagy adag motivációval mentünk dolgunkra: alighanem másnap is dolgozni, tanítani.
A napot mintegy ötvenen nehéz élménnyel zártuk. Megnéztük Gerő Marcell: Káin gyermekei című dokumentumfilmjét. A feldolgozott téma talán a legegyszerűbben így foglalható össze: Hogyan lesznek az áldozatok áldozatai elkövetőkké? Egy ilyen film után nehéz megszólalni, márpedig mi azt terveztük. Egy kerekasztal-beszélgetéshez sikerült megnyernünk a rendezőt és két gyermekvédelmi szakembert. Kis szünet után a legkitartóbbak, úgy huszonöten – az egész napos fáradtság és a film okozta letargiát leküzdve – még egy jó másfél órát maradtunk.
Aczél Anna a rákospalotai leánynevelő és Szarka Attila az aszódi fiúnevelő intézet falai között a filmben szereplőkhöz hasonló problémákkal küzdő fiatalkorúakkal szerzett sok évtizedes tapasztalatukat osztották meg az aktívan kérdező közönséggel. A rendező pedig a film céljáról, a forgatás érdekességeiről, személyes élményeiről beszélt.
A film apropóján folytatott beszélgetés – ahogyan az egész konferencia is – ugyanazzal a vegyes érzéssel tölthette el a résztvevőket és a szervezőket, amit valahányszor érzünk ilyenkor. Akármennyit beszélget is a segítő és a rendészeti szakma a problémákról, az együttműködés nélkülözhetetlenségéről, kevés. És akárhogy fogadkozunk is, hogy egy ennyi energiát igénylő szervezőmunkát nem veszünk többé a nyakunkba, már egy hónap múlva a következő évi témán gondolkozunk. Úgyhogy minden bizonnyal találkozunk jövőre is…
