Integritás és menedzsment, másként
Mentor lettem…
Valamikor kamasz koromban megfordult a fejemben, hogy újságíró legyek, de aztán másképp alakult. Már akkor is inkább a hetilap vonzott, csak még nem tudtam, miért. Azóta persze rájöttem, hogy az egy fokkal kényelmesebb határidő miatt, s most is erről jutott eszembe ez az egész. A napilap tempója nekem sok(k) lett volna. A napi aktualitást követni számomra lehetetlen, pedig nem vagyok igazán lassúnak mondható. De szeretem kicsit érlelni az élményeket, s legalább pár nap kell, amíg ki tudom írni őket magamból. A határidők szorítása átmenetileg engedni látszik, s lassan utolérem magam: a címben szereplő hír még csak ötnapos. Mentségemre szóljon, hogy egész hétvégén dolgoztam, mégpedig nem is akármit, nem is akárkikkel, sőt, nem is akárhol… de ezt a következő bejegyzésben majd elmesélem. Most jöjjön mentorságom rövid története. Mármint a történet elmondását szánom rövidnek, remélem, a mentorkodásra sokszor lesz még alkalmam. Mert igencsak tetszik.
Az ügy eredete tavaly szeptemberre megy vissza, amikor elkezdtük az integritás-menedzsment tréningek tartását. Tavasszal is volt két és fél alkalmam, s idén ősztől folytatódik a sorozat. Szerencsére most nem (ezért) kell vidékre utaznom olyan sokszor, hiszen ezúttal budapesti helyszínen vállaltam mindössze három napot. Ebből is egyet „feláldoztam”, mégpedig egy olyan valaki számára, aki most tartotta életében az első ilyen jellegű képzést.
Még augusztusban pár órás felkészítőn képeztek át minket a tavalyi nyolcórás tréning helyett egy immár csak hatórás változatra. Ez sokunknak, akik nagyon szerettük a nyolcórás, egynapos (és főleg vidéki) tréningeket, igencsak fájt. Nem könnyen „tanul át” valamit az ember, főleg ha azt a valamit szerette, megszokta, szinte már álmából fölkeltve is meg tudta volna csinálni. Ha kissé talán nehezen is, de elengedtük a tavalyi emlékeket, s átálltunk a hatórás tréningre. Szeptember 8-án meg is tartottam az elsőt, s ezután néhány nappal jelentkezett az önként vállalt mentori szerepemhez tartozó fiatalember, hogy ő bizony a következő tréningnapomra bejelentkezne. Megbeszéltünk hát egy szeptember 22-i találkozót, amikor egy másik tréner által tartott tréningen hospitált, illetve a tréning egyes elemeit kollégám irányítása és felügyelete mellett már ő maga vezette le. Elemeztük a pár órás, még egészen friss tapasztalatait, és részletesen átvettük az általa három nap múlva önállóan tartandó képzés tematikáját, lépéseit.
2014. szeptember 25-én jött aztán az éles bevetés, amikor a teljes tréninget ő tartotta. Én magam végig figyelemmel kísértem, amolyan biztonsági mentőövként ott ültem mellette, s természetesen nagyon szurkoltam. Ez teljesen másféle izgatottság volt, mint amikor saját magamért izgulok. Tudni, hogy valaki támaszkodik és számít rám, ha netán bajba kerül, pontosan átérezni, hogy milyen lehet az, hogy árgus szemmel őt, a munkáját, minden mozdulatát és szavát figyelem, és utána elmondom a véleményemet – mindez régről ismerős volt nekem, még a szép emlékű gyakorló tanítások idejéből. Azt a sok segítséget, amit akkor kaptam, ideje visszaadni, pontosabban továbbadni. Erre kínál alkalmat ez a mentori tevékenység, ezért is lehet szeretni.
És mert rengeteget lehet közben tanulni. Bizony a mentorálttól, aki fiatal, aki friss szemmel néz rá ugyanarra a tananyagra, aki másként bánik az emberekkel, aki például ez esetben férfi és a közszolgálatban dolgozik, és ezért más oldalról közelíti meg ugyanazokat a kérdéseket, másként oldja meg ugyanazokat a dilemmákat, mást tekint kihívásnak. És ez nagyon-nagyon tanulságos.
És akkor is különösen kellemes ez a tevékenység, ha nagyon jó a jelölt. De milyen a jó jelölt? Kedves, nyitott, a résztvevőket képes motiválni, és mindvégig dinamikusan irányítja a tanulási folyamatot. A tréning helyszínére jóval a kezdés előtt érkezik, gondosan előkészíti, berendezi a termet. Az érkezőket kedvesen fogadja, már bemutatkozásában jelzi a téma iránti elkötelezettségét, és idevonatkozó szakmai tapasztalatait azonnal megosztja a hallgatósággal, ezzel hitelesítve önmagát. A résztvevők kilétét és motivációját feltáró ismerkedés közben hamar bizalmi légkört teremt. Önálló prezentációit mindvégig a háttérismeretek gazdagsága, a témában való mély jártassága, az aktualitások ismerete jellemzi. Amikor a résztvevőket kell csoportmunkában foglalkoztatni, akkor háttérben tud maradni, a tréningelemeket megfelelően ötvözi a prezentációval. A feladatok ismertetése, az instrukciók adása mindig egyértelmű, határozott. A résztvevők igényeire tudatosan figyel és reagál. Az esetmesélések érdekesek és színesek, a magyarázatok logikusak és követhetőek, a kérdések előrevivőek és elgondolkodtatóak. Jó kifejezőkészség és kellően arányos humorérzék jellemzi a beszédmódját. Nem árt, ha az időgazdálkodása példamutató, s ha még a tréning zárása is imponálóan frappáns, akkor teljes a siker.
Szerencsés az a mentor, aki csupa ilyesmit írhat a jelöltről. Nos, én most pontosan ebben a helyzetben vagyok. A fenti leírás ugyanis tökéletesen illik Dobos Csabára – mert róla van szó –, aki integritás tanácsadóként dolgozik. Ambiciózus fiatal kolléga, aki élve a VTKI által kínált trénerképzési lehetőséggel, elvégezte az integritás menedzsment oktatására feljogosító tréneri felkészítőt. Nem véletlenül dönthetett így, hiszen személyisége tökéletesen alkalmas tréningek tartására.
A hivatalos mentori vélemény persze ennél szárazabb volt, de annak a végén is szerepelt, hogy a „a jelölt trénerként való alkalmazását szakmailag és emberileg is támogatom és ajánlom”.
Itt más a befejezés. Kedves Csaba! Örülök, hogy megismertelek, és épp hozzám sorsolt a véletlen szerencse. Remélem, ez nem a vége valaminek, hanem a kezdete, mégpedig mindkettőnknek. Számodra az integritás tréningek tartásának, számomra pedig a mentori feladatoknak.
