A karácsony ajándéka
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
[…]
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
[…]
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?”
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
Észrevettem, hogy egyre jobban tudok örülni az apróságoknak, szinte a semminek is. Vagy legalábbis ami elsőre annak tűnik, miközben ha jobban megnézzük, egyáltalán nem az. Mióta megismertem Gary Chapmannek az 5 szeretetnyelvről szóló elméletét, tudatosan is igyekszem figyelni arra, kinek mit és hogyan adok. Szándékom lényege a személyre szabott ajándék. Izgalmas folyamat kifigyelni és eltalálni, minek örülne a másik. És jó olyasmit kapni és adni, ami valahogyan össze is köti az ajándékozottat az ajándékozóval.
Például nagyon szeretek élményt adni. Együtt töltött, minőségi időt. Több évtizedes szokásommá vált színház- és koncertjegyet ajándékozni, persze nem mindenkinek, csak annak, akiről tudom, hogy örül neki. Az esetek 99%-ában el is kísérem őt, így dupla az élmény, mert az összekapcsolódás is megvan.
Idei karácsonyi ajándékaim legkedvesebbike olyan picike, olyan semmiség, hogy szinte súlytalan. Egy tollpihe. Még akkor is, ha történetesen ezüstből készült. Újabb kiegészítője egy ékszernek, amelyet napra pontosan ma fél éve éve kaptam. A tollacskát ajándékozója felfűzte azok közé a kis darabkák közé, amelyek sora utoljára novemberben gazdagodott. Akkor a Kék örvény fantázianéven futó türkizkék gömböcske került hozzám. Választója szerint az én magam volnék. Névnapi ajándék lévén, egyszerűen olyan Katás – mondta. Mikor megláttam a kis gömböt, Nagy kékségnek kereszteltem. Fogalmam se volt, hogy hívják, mégis majdnem eltaláltam. Ez nagyon rendben van! – kiáltottunk fel egyszerre. Csakúgy, mint minden, ami azokkal kapcsolatos, akik ezt az egész összekötősdit kieszelték. Végtelen történet ez, újabb és újabb mélységei tárulnak fel. Bele se kezdek, hogy elmeséljem. Különben is elmondhatatlan. Remélem, sokáig – örökké – tart. Akár a végtelenséget szimbolizáló nyolcas csomók, amelyeket szintén fél éve hordok magamnál…
A tárgyak ajándékozásával egyébiránt valahogy furcsán vagyok. Amire az embernek szüksége van, azt úgyis megveszi magának. Ráadásul olyat, amilyet választ, s így ki lehet iktatni az aggodalmat, vajon tetszik-e neki, amit kap. Ahogy telnek-múlnak az évek, sokkal kevesebb tárgyat használok, mint régebben. Körülvesznek az évtizedek alatt felhalmozott dolgok, de sajnos nincs szívem megválni tőlük, miközben lassan kiszorítanak az amúgy sem nagy lakásból. Épp ideje volna megint költözni: sokat segít a fölöslegessé vált tárgyaktól való megszabadulásban. Ezt tapasztalatból tudom. Hátha jövő ilyenkor… de majd látjuk.
Kivételek persze a tárgyak között is szép számmal vannak. Épp ilyen az idei karácsony legszebb ajándéka. Kicsiség, de nem semmiség. Fontos. Nagyon. Mint amilyenek a találkozások – így ünnep ürügyén is.
