Két ünnep közt egy harmadik: Mozart
Bősze Ádám: Nagy zenészek, nagy szerelmek, 2019. december 28. – Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont
Ilyen idő tájt, mikor már kimegy a karácsony az ablakon, s még éppen nem kopogtat az új esztendő az ajtón, mindenki az ünnepi menüt emésztgeti, de közben már a szilveszteri bulira készül. Kivéve Bősze Ádámot, aki zenei sorozatának legújabb és talán legizgalmasabb darabjára. A telt háznál is teltebb nézőtér a szerény műsorvezető szerint egyértelműen Mozart miatt van, és tán igaza lehet, mert a januári Hugo Wolfról szóló estre még bőven vannak szabad helyek. Reklámozza is rendesen, és gyanítom, nem a bevétel miatt, hanem mert bizony ő a kedvenc zeneszerzője. Én már alig várom, hogy megtudjam, miért. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még egy hónapot várni kell. Azaz dehogyis, már csak három hetet. Most nézzük Mozartot és az ő szerelmeit.
Ahhoz képest, hogy az összes zeneszerző közül, akinek az életrajzát az ember valamennyire is ismeri, Mozart, akit a legbohémebbnek tartunk, mindössze másfél szerelmet tudhatott magáénak. Legalábbis amiről a krónikások hírt adnak. És hihetünk nekik, hiszen zeneszerző óriás lévén, életműve a legfeldolgozottabbak egyike. Se szeri, se száma az életrajzíróknak, akiket Bősze erre az estre készülvén „csak” átfutott. Persze, gondolom, milyen ez az átlapozás, ha egyből megtalálja azokat a részeket, amelyek éppen idevonatkozó információkat tartalmaznak. Nekem legyen mondva. Az első három életmű-feldolgozó mindjárt a másfél érintett nő egyike, Constanze Weber, a feleség. A másik a méltatlanul ismeretlenségben maradt nővér, Nannerl Mozart, a harmadik pedig… de ezt még fedje jótékony homály, majd alább erre is fény derül.
Hogy a Mozartok között eligazodjunk, a mesélő megengedni magának, hogy familiárisan a keresztnevükön emlegesse a szereplőket, így hősünket is csak Wolfgangnak hívja. Már amikor nem téveszti el. Mentségére szolgáljon: ha egy átlagember azt mondja, Mozart, az esetek 150%-ában a komponistára gondol. Persze a zenetörténésznek jó oka van, hogy Mozartokról beszéljen és megkülönböztesse őket. Hogy miért, azt most mi is megtudhattuk.
Az előadás a szokásos felütés („Az itt elhangzó ismeretek csupán bulvár értékkel bírnak, és semmiképpen nem helyettesítik a zeneszerző műveinek hallgatását!”) után egy laza szülészeti-nőgyógyászati felvilágosítással kezdődik. A közönség csodálkozással vegyes derűvel reagál, hiszen már megszokta, sőt, várja is, hogy a zenetörténész nemcsak a zene és az éppen terítéken lévő zeneszerző, hanem az egész kor szokásainak történetébe kínál beavatást. És mi szívesen megmerítkezünk a Bősze által csak lazán odakanyarított kultúrtörténeti adalékokban is. A mostani kitekintés egyébként szervesen tartozik a tárgyhoz: a Mozart családban hét gyermek közül csak kettő érte meg a felnőttkort, s a zeneszerző hat gyermeke közül is ugyanennyi. S ahogyan kiderült, ezért a kor higiéniai (v)iszonyain kívül sok elképesztően felvilágosulatlan hiedelmen, babonán, előítéleten alapuló társadalmi szokás is felelős volt. Ahogyan minderről Bősze férfiként beszél, az ismét a nőkkel való együttérzésének szép példája. Újra meg kell állapítanom, hogy a sorozat címében – „Nagy zenészek, nagy szerelmek” – bár második helyen szerepelnek, de a nők sem kapnak kevésbé fontos figyelmet. Sőt.
A fényképekkel, levélrészletekkel gazdagon illusztrált, humorral fűszerezett Bősze-előadások igazán informatívak és nem mellesleg szórakoztatóak is. Nagyon lehet szeretni őket. Úgyhogy jelzem: nemcsak Mozart vagy más zeneszerzők és a bulvár gyanúját felvető téma miatt járunk ide hónapról hónapra, hanem az előadó személye miatt is. Különben az első, Wagnerről szóló beszámolóm óta már két szerzőn, Mendelssohnon és Puccinin is túl vagyunk. És nyugodt szívvel mondhatom: nem csalódtunk, úgyhogy márciusig előre megvettük a jegyet.
A mostani műsor első részében szó nincs szerelemről. Ám egy legalább annyira meghatározó női figurának, Nannerlnek a zeneszerző életében játszott szerepével ismerkedhetünk meg. Mozart nővéréről, bevallom, magam semmit nem tudtam. Azt különösen nem, hogy egészen eladósorba kerüléséig Európa szerte együtt koncertezett öccsével, sőt – jóllehet ezek közül az utókor egyet sem őrzött meg – kisebb zeneműveket is komponált. Az első zenei illusztráció is egy Wolfgang által kettejüknek készített kedves kis négykezes volt.
Nannerl karrierjének részben a szigorú apának, Leopold Mozartnak a kor konvencióit mereven követő döntése, és az ennek nyomán az ifjú asszony minden energiáját lekötő és őt Salzburgból is elszólító házasság vetett hirtelen véget. A nővére házasságkötése alkalmából az e téren már tapasztalt Wolfgang még egy verset is fabrikált, amelyben egyértelműen utal a házasság édes és kevésbé édes rejtelmeire. A nővér kitüntetett szerepe – mint majd kiderül – leginkább abban nyilvánul meg, hogy ő volt az egyik első odaadó összegyűjtője és feldolgozója a zeneszerző életművének. Ám a szép kort megért nővért ezen a ponton el is hagyjuk, hogy a műsor második részében átadhassuk magunkat a két, azaz ahogy mondtam, másfél valódi szerelem: a híres Weber nővérek történetének.
Mi mással is lehetne méltóbban felvezetni a Mozart valódi szerelmeiről szóló előadást, mint a Varázsfuvola egyik legismertebb részletével, Papageno szerelem után esdeklő áriájával? Amikor Wolfgang már ontotta magából a műveket, a kor szokásának megfelelően kottamásolóhoz kellett fordulnia. Az egyik leghíresebbet, Fridolin Webert kereste föl, akinek lányai közül a legszebbet, Aloysiát meglátva, annak rendje és módja szerint azonnal bele is szeretett. Az esetet illusztráló zenei részlet ismét találó: A „No che non sei capace!” című áriát káprázatosan szép előadásban Natalie Dessay-től hallgathattuk meg. Ha hihetünk a zenei kifejezésnek, a lány valóban szép lehetett. A nővéreire, köztük Constanzéra – akivel végül is Wolfgang házasságot kötött –, ez kevéssé mondható el. Aloysia ráadásul gyönyörűen énekelt, amit az ifjú zeneszerző különösen értékelt, és ez a tény közös jövőjükről szóló álmainak is tárgya lett. Itáliában óhajtott volna híres primadonnát csinálni a lányból, amihez apja közbenjárását kérte. Ám Leopold természetesen hallani se akart erről. Mivel azonban Aloysia maga is kosarat adott Mozartnak, sőt, aztán hamar férjhez is ment egy színészhez, ez a szerelem félbe maradt. A Weber-anyuka viszont addig-addig ügyeskedett, míg a frigyet össze nem hozta másik leányával, Constanzéval. Ez irányú mesterkedését olyan élvezettel adta elő Bősze, hogy a közönség igencsak jókat kacagott.
A házasság mindössze kilenc évig tartott, Mozart 1791-es halála vetett neki véget. Constanze szintén szép kort ért meg, ötvenegy évvel élte túl férjét. Kifizette Wolfgang minden adósságát, tisztességben nevelte két fiúgyermeküket, és – Nannerl-lel párhuzamosan – azonnal nekifogott a zeneszerzői hagyaték feldolgozásának. Második férje, Georg Nikolaus von Nissen – bármilyen hihetetlen is – rengeteget segített ebben, olyannyira, hogy ő írta meg az első, mindmáig az egyik legismertebb, legteljesebb, leghitelesebb, ezért legértékesebb Mozart-életrajzot.
A műsor egy váratlan – bár természetesen Bőszéhez illő – szerkesztői fordulattal nem Mozart-muzsikával zárult, hanem, két ünnep közt lévén, egy karácsonyi dallal, amelyet a többször is hivatkozott nagy kedvenc, Hugo Wolf írt. Szép volt a zene, és jó volt a felkonferálás a következő, januári műsorhoz. Remélem, hogy ez az élménybeszámoló pedig méltó átvezetés a közeledő új évbe. Mozart ugyanis mindig ünnep, mint ahogy minőségi zenét vagy az arról szóló szintén minőségi előadást hallgatni is. Még hat alkalom hátra van a Bősze-féle zenebeszédekből, és szerintem fogok még írni róluk…
