Nem digitális napló 18. rész – Pedagógusnapi tetralógia
Kedves Naplóm!
Azon kevesek egyike vagy, aki elől nem kell elhallgatnom szűnni nem akaró tanári rajongásomat. Kedves tőled, hogy jámborul tűröd túláradó tantermi élménybeszámolóimat. Ki is használom befogadókészségedet, mert az elmúlt hetekben sorozatban megint sok olyasmi zajlott, amit muszáj elmondanom. Ha mindez nem velem történik, talán el sem hiszem… Naprakész élményeimnek ezúttal külön alcímeket adok, bár lazán összefüggenek. A maga nemében ugyanis mind különleges. Mint ahogy az apropó is az: pedagógusnapon adom közre őket. Emlékszel, gyereknapon ígértem, hogy a naplósorozat következő darabja már a szerkesztőségben várakozik.
Éljen hát mindenki, aki tanul s tanulni tanít! Tiszteletü(n)kre született ez a tetralógia.
2023. április 19., 26. A titokzatos mesterek és a vak bizalom
Kedves Naplóm!
Hogy miért titokzatosak első történetem szereplői, azt persze még neked se mondhatom el. Legyen elég annyi, hogy szakterületük miatt egy külön(leges), általam csak „kis” évfolyamnak nevezett szakirányra járnak. 2022 szeptembere óta dolgozom velük, de az első pillanattól kezdve – és talán nem túlzás azt állítanom, hogy ez kölcsönös volt – úgy éreztem, régóta ismerjük egymást. Olyan elemi bizalommal fogadtak, hogy öröm volt minden perc, amit együtt töltöttünk. A háromrészes kurzussorozat első két felvonásában heten, majd az órarendszerkesztés örökösen különös játékának köszönhetően a harmadikban már csak hárman dolgozhattak elmélyülten saját – elég jó – vezetővé válásukon. Kiadhattam én akármilyen nehéznek tűnő feladatot, feltehettem nekik az önismeretüket igencsak próbára tevő kérdéseket, biztathattam őket értő kritikára, véleményformálásra – nem tudott kifogni rajtuk semmi cselvetés. Persze nem is ez a célom, félre ne érts, de ezen a szinten tényleg nem papírgalacsinokkal dobálózunk. Nagy a tét – és nemcsak számukra, személyesen, de szervezetileg, sőt, tovább megyek: társadalmilag is. Komoly szakemberek ők, akiknek vakon is maximálisan meg kell bízniuk egymásban – és ezt nyugodtan értsd szó szerint. Bekötött szemmel is megoldották az egyik legnehezebb gyakorlatot, amit eddig így még csak meg se próbáltam végrehajtatni senkivel. Nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem őket, és ilyen minőségi időt tölthettem velük. Kapaszkodj meg: bármelyikőjükre külön-külön, és így együtt hetükre is gondolkodás nélkül rábíznám az életemet. És úgy érzem, hogy ők is feltétlen bizalommal fordultak felém, ami végtelenül megtisztelő. Tudom, hogy ezek erősen túlzónak hangzó szavak. De hidd el nekem, hogy van olyan mélysége az összehangolódás révén létrejött kollektív hatékonyságnak, ahol mindez ki is mondható. Nos: dixi it…
***
2023. április 28–29. Másoddiplomások szabadon variálható menüsora
Kedves Naplóm!
Ha azt mondanád nekem, folytassam ezt a gondolatot: „Én és a rendészeti kommunikáció…” –, azt hiszem, pontosan tudod, milyen szelepet nyitnál meg. Ha ugyanezt a mondatkezdést ajánlom fel huszonhárom olyan kollégának egy Rendészeti kommunikáció és konfliktuskezelés című kétnapos tréning témájára való ráhangolódás gyanánt, akiket leginkább a felsőfokú rendészeti végzettség megszerzésének egyfajta kényszere köt össze, akkor nem csodálkoznál, ha ők se tudnák abbahagyni a beszélgetést.
Pontosan ez történt. A rendkívül színes összetételű társaság az őket azonnal egymásra nyitottá tevő rövid szakmai bemutatkozás után az utolsó pillanatig nem fogyott ki a szóból. Ezek egy része – idézd csak vissza a kurzus címét – egyáltalán nem meglepő módon zokszó is volt, hiszen a rendészeti kommunikáció telis-teli van konfliktuspotenciállal. Ez a szakma ilyen – vonzza a problémát, a bajt, a gondokat. A rendészeti szakembereket oda hívják-küldik – és ők mennek, mert menniük kell, rendületlenül –, ahol ráadásul ezekből konfliktus, sőt, konfrontáció is lehet, amelyek gyakran emberi drámákkal, tragédiákkal terhesek. Üdvös volna tehát, ha ezek megelőzésében, kezelésében, megoldásában valóban szakemberek volnának a szakemberek. Na de hogyan, ha a képzés még e téren is sokkal tartozik? Mert valljuk be, hogy ennek a hatalmas és jelentős témának még csak a felületes átbeszélésére is kevés tizenhat óra. Még a tízszerese is az lenne, fele ekkora létszámú kiscsoportos készségfejlesztő tréning formájában is. Így hát az esélytelenek nyugalmával vágtunk bele a közepébe. Eléjük tártam egy komplett menüt, amiből választhattak: a történetmesélős, képnézegetős-asszociációs, tételhúzós, beszélő tárgyas, filmelemzős kérdezz-felelektől a bizakodón a jövőbe néző szabad ötletek jegyzékéig csemegézhettek kedvükre. Igencsak nagy volt a felhozatal az elmét-lelket tápláló finomságokból, s azt se bántuk, ha a fő fogásokat hol a fekete leves, hol egy desszert követte. Finom volt az egész, mert együtt főztük-sütöttük, szervíroztuk és fogyasztottuk el. Én a szokásos ÖsszeKötiKatiként próbáltam a lehető legkevesebbet szerepelni, de azért persze nyitva hagytam gazdag éléskamrám ajtaját. Elégedetten állapítom meg, hogy bár eleinte csak be-beosontak, de aztán egyre bátrabban jártak ki-be. És csodálatos: nem hagyták üresen a polcokat, mert ahelyett, amit kivittek, telehordták az almáriumomat a saját maguk készítette finomságokkal. Ne haragudj, hogy belebonyolódtam ebbe a kulináris metaforába, tán azért lehet, mert ebéd előtt írom ezeket a sorokat. De ha már így esett, elárulom: én folyton éhes vagyok a szellemi és lelki táplálékra, s úgy láttam, egyáltalán nem vagyok ezzel egyedül. De éhséget csillapítóan gazdag két nap volt ez, amit nem csak én gondoltam így. Hétvégi iskolába járás ide vagy oda: csacsogva, felvillanyozva, mosolyogva, elégedetten távozott a vendégsereg. Várom vissza őket az őszi közös szüretre is, mert bőven maradt kibeszéletlen tematika…
***
2023. május 5–6. Kezdő doktoranduszok és egy doktorjelölt izgalmas találkozása
Kedves Naplóm!
Talán tudod, hogy minden szemeszter várva várt időszaka számomra a doktoranduszokkal folytatott munka. Nem volt ez másként ezen a tavaszon se. Két kurzus, kétszeri találkozás – mégis: kétség sehol. Szinte borítékolható a hatás. Én legalábbis mindig biztosra megyek, mert nyolc éve folyamatosan azt tapasztalom, hogy igencsak szeretik ezt a „tantárgyat”: az írásbeli és a szóbeli előadói készségeik felfedezésre és fejlesztésre váró területeiről való inspiráló beszélgetést. Egy kis gyakorlás, példálózás, szabad és spontán szereplés, az elég jó előadóvá válás hozzávalóinak gyűjtögetése és rendszerezése, kommunikációs alapfogalmak felelevenítése és helyretétele, apróságok finomhangolása, erre-arra rácsodálkozás, nevetés és komolykodás és az egészhez még egy csipetnyi művészet – avagy ars scriptorum és ars oratoria. Valahogy így képzeld el az egészet.
Persze végtelen idő erre se jut, de most is finom volt a kóstoló. Hogy most miért mesélem ezt neked, annak az az egyszerű oka, hogy a 2023. május 5-i óránk egybeesett egy doktori eseménnyel, Erdős Ákos kedves tanítványom és tanár kollégám disszertációjának nyilvános vitájával. Szerettem volna látni őt az évek óta tartó szorgalmas kutatásának lezárásakor, ám sajnos egyszerre két helyen nem tudok lenni. Ezért úgy döntöttem, rábeszélem elsőéves doktoranduszaimat, hogy jöjjenek el ők is, és nézzék meg a végállomást, ahová mindannyian tartanak: a védést. Lássanak egy példaértékű előadást, hallgassanak elismerő opponensi véleményeket, vegyenek mintát a közös kollegiális örömből. Mert Ákosnak mindebből kijutott. Megérdemelte. S bár igazán csak érintőlegesen van hozzá közöm, mégis jó volt átélni vele ezeket a pillanatokat. Ezúton is gratulálok neki, elsőseimnek pedig üzenem: ha nemcsak az tetszett, ahogyan részleteire bontva végig elemeztük az eseményt, hanem az egészet, úgy ahogy volt, egyben is elég vonzónak találták, akkor hát előre a retorikailag is színvonalas tudományos előadások felé! Ha bármiben segíthetek, szóljatok! Ha meg már megy minden, szurkolni is nagyon jól tudok…
***
2023. május 19–20. Egy kis hókusz-pókusz, na meg az a bizonyos fókusz…
Kedves Naplóm!
Én megmondtam, hogy szűnni nem akaró rajongásomnak leszel tanúja. De hadd maradjon ez így, mert én bizony csak addig leszek tanár, ameddig így megyek be abba a bűvös térbe, amit tanteremnek hívunk. Nekem műhely, szentély, tudhatod, s eszemben sincs úgy tenni, mintha nem ezt jelentené számomra. Már megint megtörtént a varázslat, azért is játszom az alcímben a szavakkal.
Mestereimről szeretnék még szólni ebben a pedagógusnapi írásban. Elsőéveseimmel két kurzust már magunk mögött tudunk a négyből. Megint fél esztendő telt el, mióta nem találkozott a kis csapat, de fél óra se kellett, s összemelegedtünk. Szerencsére volt mire építkezni. Közös élményeinket a kollektív emlékezetből könnyedén visszaidéztük, s tudod, ilyenkor azért bizakodó vagyok: a változatosság révén nyomatékosított ismétlések, az alkotó vizualitás, a körkörös tematikai szerkezet, az egymásba kapcsolódó ügyek, jelenségek, problémák, a megoldás orientált megközelítések, az egyre mélyebb közelítések önmagunk és egymás felé mindig meghozzák az eredményt. Értik, megjegyzik a „tananyagot”. S úgy tűnik, lassacskán tényleg elhiszik, hogy a fókuszált figyelem hatékonyan segíti a kollektív tanulást. De nemcsak azt, mást is. Például a vezetői működést. Bár egyszerűbben lenne ez továbbadható!
Ez a mostani két nap ugyanis a vezetői kommunikáció legfontosabb hozzávalójáról szólt. Hogy mi ez? Az önreflexió. Ez mindennek az alfája. Csakis ebből indulva, majd az önmegismerésen, az önkontrollon, az önbizalmon, az öntudaton és az önérzeten keresztül érhető el az ómega: az egészséges önbecsülés. S csak az „vezethet” elég jól másokat, akinél mindezek a helyükön vannak. Masszív és szép építmény ez, amelyen egy egész életen át keményen dolgozni kell. De vallom, mert tapasztalom: együtt ez is lényegesen könnyebb és kellemesebb. És ha nem kínlódva építkezünk, akkor a folyamat hatékonyabb, s az eredmény is biztosabb és tartósabb. Ez az üzenet kerülhetett most is minden résztvevő úti batyujába.
De ez a mostani kurzus még valami – vagyis valaki – miatt különleges volt. A négy féléven át tartó tanulás résztvevő megfigyelője kolléganőm, Fekete Márti is, aki most tanul bele a trénermesterségnek ebbe a szerintem egyik legszebb fejezetébe. Hamarosan saját mestercsoportot indíthat ugyanis, s megtisztel azzal, hogy egy kicsit a mentora lehetek. Örülök, hogy láthatta és átélhette ezt a csoportdinamikát, s köszönöm, hogy maga is aktívan hozzájárult, hogy az ilyen legyen. És még koránt sincs vége, ősszel következik a folytatás…
