Nem digitális vendégnaplók 20. rész – Úton a (kettős tréning)vezetés felé
Január végén számoltunk be Szakács Éduával arról a közös tréningről, amit a közigazgatási vezetői tehetségprogramban részt vevő mentoroknak tartottunk. Édua vendégírása nagyon kellemes meglepetés volt. Legalább akkora élvezettel olvastam reflexióját, mint amekkora örömmel dolgoztam vele. Úgy működtünk együtt, hogy nem kellett rajta sem különösebben gondolkodni, erőlködni meg pláne nem.
Már akkor lehetett tudni, hogy a program folytatásaként hamarosan a mentoráltak kétszer kétnapos képzésére is sor fog kerülni. Itt is számítottak ránk trénerként, s vállaltuk is örömmel. Bár nekem a március végi első tréningmodult ki kellett hagynom, a második fordulóba, 2023. április 17–18-án már be tudtam kapcsolódni. Azt, hogy kit tesznek az ember mellé trénertársnak, leginkább az egyes képzési napokra eső szabad kapacitások és a vezetőtrénerek döntik el. Bíztam a gondviselésben és abban, hogy utóbbiak tudják, ki kivel passzolhat, és kíváncsi várakozással fogadtam a mellém sorsolt Pallai Évát.
Azért elárulom, hogy vele sem annyira az ismeretlenbe ugrottunk, hiszen dolgoztunk már együtt más projektekben, képzések előkészítésén, sőt, közös könyvön is. Illetve a digitális oktatás bevezetésekor rengeteget tanultam tőle a Teams alkalmazás technikai fogásairól. Szerettem vele dolgozni, mert hatalmas tapasztalata, szakmai tudása és elkötelezettsége nagy munkabírással és agilitással párosul. És bár ennyi időt – két teljes napot – még nem töltöttünk együtt tanteremben, nagy bizakodással fogtunk hozzá a program egymás közti felosztásához. Egy modul neki, egy modul nekem – kinek mihez volt kedve-affinitása. Egy percig nem volt vita, testvériesen megfeleztük a tananyagot, s egy bő órás online ötletelés után kész is volt a saját képünkre szabott forgatókönyv. A reggeli pontos érkezések, az időkeretek fegyelmezett tartása és az akkurátus, mégsem kényszeres rendszeretet, komplementer tudáselemeink és kompetenciánk egymáshoz illeszkedése, Éva derűs lénye, humora, azon belül is öniróniája – amiért ugye nekem se kell a szomszédba mennem – folyamatosan jelezték: elég jó páros vagyunk.
Nem mondanám, hogy aggódtam, de azért a páros trénerséggel járó egészséges izgalom működött. Ám szerencsére egyértelműen inspirálóan hatott, és hamar oldódott. A magam részéről kíváncsian figyeltem Éva gyakorlott tréneri fogásait, élvezettel hallgattam magyarázatait és példáit. A két nap elillant, és amikor vége lett, komolyan sajnáltam, hogy nincs következő konkrét alkalom együtt dolgozni. Azért én remélem, hogy lesz folytatás.
A búcsúzáskor halkan meghívtam Évát a vendégnaplóba. Ő halkan és örömmel mondott igent, csak hát az idő… hogy ugye kap rá pár napot? Mondom, persze. És egy hét múltán küldte a beszámolóját. Most, hogy megírtam ezt a felkonfot, nyitom is a levelet, és olvasom. Remélem, hogy az előjel egyezik… De azért bevallom, kicsit most is izgulok.
***
Pallai Éva: „Ne aggódj, tartalak!”
„A tánc, a tánc, körbe-körbe járom.
A tánc, a tánc, én csak is erre vágyom!”
(Vad Fruttik)
Két tréner beszélget: – Tudsz táncolni? – Tudok. – És szeretsz is? – És szeretlek is.
Bár ez a képzeletbeli párbeszéd soha nem zajlott le közöttünk Katával, mégis Fodor Ákos Tündérpárbeszéd című versének parafrázisa jutott eszembe, amikor gondolkodtam arról a két napról, amit együtt töltöttünk. Most, hogy írom ezeket a sorokat, bizton állítom, hogy valami ilyenfajta ősbizalmat éreztem, amikor elkezdtük a közös munkát a tehetségmentoráltak vezetői kommunikációs tréningje kapcsán. Mert minden olyan szépen ment, siklottunk a táncparketten, néha én pördültem meg, néha ő, amikor távolodtam, fogta a kezem és visszahúzott, amikor ő pördült, én adtam neki egy apró lendületet, hogy tovább tartson az övé.
Furcsa dolog ez a páros tréningvezetés. Mert mindannyiunknak van már kialakult saját stílusa, sokévnyi gyakorlata, berögzült mondatai, gyakorlatai, szokásai. Erre most jön egy partner, akivel lehet, nem is tudunk majd együtt táncolni. Összeakad a bokánk, orra esünk, felsülünk, kipontozódunk. Vagy: jön egy táncpartner, akivel az első perctől kezdve összhangban vagyunk, rá tudunk kapcsolódni bármely szavára, és a két rutin, a két személyiség, szakmai tapasztalat végül azt eredményezi, hogy a lefutott kűr – már ha a táncban így hívják egyáltalán – hibátlanra sikerül. Pedig nem vagyunk összeszokott páros, mégis…
Sok dologgal gazdagodtam a két nap alatt. Tapasztalattal, hogyan csinálja ő; megfigyelhettem a könnyedségét, a spontaneitását, a gazdag tárházat, amiből merít. Bővült a gyakorlattáram is, mert persze hazahoztam a gyakorlatai egy részét. Gyarapodtam sok pozitív visszajelzéssel, amivel nem fukarkodott, mert bizony még egy ilyen öreg rókának is fontos, hogy jó szót kapjon.
Az együtt töltött két napot nem számítom munkának, sokkal inkább volt tapasztalatokkal teli flow. Izgalmas volt, hogy csöppet sem fáradtam el, mert nem egyedül cipeltem az egész napot, bármikor átadhattam a terhet – bár a nap egyáltalán nem volt az –, megpihenhettem, mert tudtam, hogy a csoport jó kezekben van, amíg háttérbe vonulok. Bájdövéj: megtanultam visszavonulni – amennyire tőlem tellett – ezt az élményt is köszönöm.
Összességében a „két nap tréning Katával, főpróba nélkül” – de rendes előkészülettel –, hadművelet igazán jól sikerült. Bármikor megismételném újra, és remélem, lesz még rá alkalom. Mert olyan volt ez a két nap, mint a zenészeknél a jam session: mikor különböző együttesek tagjai spontánul, mintegy a saját örömükre, próba és gyakorlás nélkül összeállva szabadon muzsikálnak. Örömzene. Így hívjuk magyar nyelven.
A mi muzsikánkban összhang volt, a művel pedig elégedett vagyok. Remélem, te is, Kata!
