Nem digitális vendégnaplók 22. rész – Diplomamunka, Kis Café – élve boncolás?
Van nekem egy olyan mesterhallgatóm, aki nem bírván magával, a legnehezebb fába vágta a fejszécskéjét, ami csak létezik. Diplomamunkájában saját magát tette meg vizsgálata tárgyául, nem is akárhogyan. Mondjuk, jobb játszótársat – akarom mondani konzulenst – talán nem is találhatott volna ehhez. Azt tudtuk, hogy Katát könnyű táncba vinni. De hogy Vikit is? Hogy aztán ez kerekedik ki az egészből, azt ő biztosan nem gondolta. Én viszont igen. Keringőztünk is hosszasan a téma nehézsége és a hozzá illő módszerek között, néha egymás sarkára léptünk (főleg én az övére, mert ugye azok a fránya határidők), máskor a saját lábunkba botlottunk, mégis elkészült a koreográfia, és szép volt a tánc is nagyon. Amikor az opponens azzal kezdi bírálatát, hogy „Vaskó Viktória diplomamunkája a konzulenssel való szoros együttműködés, közös munka eredménye – azt gondolom, hogy ez egy igazi mester és tanítvány kapcsolat lehetett, legalábbis a dolgozat soraiból jól érzékelhető a mély tisztelet a konzulens felé”, mi tagadás, elérzékenyül az amúgy is elfogult konzulensi szív.
Amióta kitaláltuk ezt a vállalkozást Vikivel, azóta dédelgettem magamban a szerző vendégnaplóba való meghívását. Alig bírtam kivárni, hogy meglegyen az a mesteroklevél. Hát meglett! A dolgozatot megvédte, a záróvizsgát sikeresen teljesítette, kézbe kapta diplomáját… jöhet(ne) a jól megérdemelt pihenés. De nem addig az! Mert Vikit se olyan fából faragták, hogy nyugton tudna maradni. Így hát mintegy utózöngeként arra kértem, írja meg, ő hogyan látta, hogyan élte meg saját „élve boncolását” – mert valami ilyesmi történt a diplomamunkája készítése ürügyén.
Már a mesterképzés vezetői készségfejlesztő tréningjeinek legelején egyértelmű volt, hogy témaválasztásának legfontosabb motivációja saját vezetői kompetenciáinak fejlesztése. Minden tananyagrész, feladat, gyakorlat és olvasmány abból a szempontból érdekelte és vonzotta, hogy mit tanulhat belőlük. Örömmel vállaltam tehát a közös munkát.
A dolgozat elkészültével a konzulens rendkívül büszke. Nemcsak a műre, amely sajátos és bizony nem könnyű utat választott a téma feldolgozására, hanem már önmagában a jelölt bátorságára is, amivel ezt a kalandot vállalta. Konzultációink kölcsönösen inspiráló folyamatát egyszerre élveztük, ugyanakkor tartottunk is attól, hogyan fog sikerülni ez az egyedülálló kísérlet. A munkatársai bevonásával készített, első alkalommal erre a célra kipróbált mini „kutatói rendőrkávéházat” elneveztük Kis Cafénak, jelezve a vállalkozás léptékét. De minden út egy kis lépéssel kezdődik.
A kapott eredményekből levont következtetések sok vezető hasznára lehetnének. Üdvös volna, ha mások is vállalkoznának egy ehhez hasonló önreflexiós kísérletre, s úgy vélem, nemcsak saját, de munkatársaik, szűkebb szervezeti egységük és az egész rendőrség számára is lenne haszna a vezetői önismeret ilyen úton zajló gyarapításának, fejlesztésének.
Vikinek gratulálok az elvégzett (ön)feltáró munkához és a tegnap átvett diplomájához. Most pedig kíváncsian várom, mindez hogy látszik az ő szemüvegén keresztül…
***
Vaskó Viktória: Fejesugrás
Kedves Naplóm!
Egyetemi tanulmányaimat a diplomaosztó ünnepséggel befejeztem. Visszatekintve az elmúlt két évre, rengeteg lemondás és fáradság mellett értékes tudásra, kapcsolatokra tettem szert, melyek közül az egyik legkiemelkedőbb Molnár Katalin tanárnőhöz köthető. A képzés első félévében az Integrált társadalomtudományi ismeretek órán az ő csoportjába kerültem. Én nem találkoztam korábbi tanulmányaim és életem során vele, viszont a „híre” megelőzte. Akárkinek említettem a nevét, mindenki szeretettel és jó érzésekkel beszélt róla. Már az első találkozásunk meghatározó élmény volt. Aki ismeri, tudja, hogy egyedül Hermione Grangernek van olyan táskája, amiben annyi minden megtalálható, mint Kata kosarában – Dixit kártyák, filcek, post-itek, pléd és még falmászókötél is! Kata energiája, motiváltsága és módszerei lenyűgözőek.
Hamar kiderült, hogy sok hasonlóság van köztünk, mondhatni egy rugóra járt az agyunk. Ekkor még nem tudtam, hogy miből szeretném majd írni a diplomamunkámat, de abban egészen biztos voltam, hogy Kata lesz számomra a megfelelő konzulens. A téma, amivel foglalkozni szerettem volna, a rendészeti kommunikáció és a vezetés volt. A mesterképzés négy kurzusból álló tréningsorozata alatt egy rendkívüli társasággal karöltve egyre mélyebbre ástuk bele magunkat például a vezetővé válás rejtelmeibe. Kata igent mondott konzulensi felkérésemre – és elkezdődött a csoda.
Csoda, hiszen a sok olvasás, kutatás, önálló sorok és sehova nem illő bekezdések, a sok beszélgetés és tervezés után valami elkezdődött, és a végén összeállt egy kerek egésszé. A heteken, hónapokon át tartó beszélgetések során a diplomamunka formálódott. Kata biztatott, ha elakadtam, átlendített. Már előre megmondta, hogy nagyon bátor dolog, amire vállalkoztam, és azt is jelezte, hogy egyedülálló diplomamunka lesz, ilyet még senki nem csinált korábban. Ezért további tervei – az ő szavaival élve „merényletei” – lesznek a kész művel és velem… Ez a vendégírás az egyik.
És hogy miről is szól a diplomamunka? Kutatásom fő kérdése az önreflexiós igény és az önmegismerés szerepe a vezetői működésben. Ennek vizsgálatához úgy döntöttem, belevágok szakmai életem legizgalmasabb kalandjába: önmagam teszem „nagyító” alá. Fő kérdésem az volt, hogy milyen a jó vezető, milyen tulajdonságokkal, kompetenciákkal rendelkezik, ezek hogyan ismerhetők meg és hogyan fejleszthetők. A téma saját munkám miatt is érdekelt. Dolgozatomban egy vizsgálatot, ha úgy tetszik, „nyomozást” folytattam az „elég jó vezető” azonosítására. Arra kerestem a választ, hogyan lehetnék én is jó vezető. Kata inspirációjára, bátorítására egy meglehetősen egyedi módját választottam az önvizsgálatnak. A kutatás egyik részének egy személyes interjút, másik részének pedig egy kvalitatív kutatási módszert választottam, melyben beosztottaim visszajelzéseit az eddig még szinte kipróbálatlan kutatói rendőrkávéház nevű technikával térképeztem fel. A Kata által kidolgozott és fejlesztett Police Café módszer adta ennek a kutatásnak az alapját, melynek megtervezésében, forgatókönyvének összeállításában és levezetésében moderátorként ő maga is részt vett. Emellett empirikus kutatásaim kiterjedtek a rendészeti és a vezetői kommunikáció helyzetére, problematikájára, változtatására irányuló javaslatokra. Megállapíthatom, hogy a nyílt párbeszéd – jelen diplomamunka esetében a Police Café módszerrel végzett csoportos interjú – alkalmasnak bizonyul arra, hogy akár társadalmi, akár rendészeti problémákat tárgyaljunk meg, és metódusokat, folyamatokat szedjünk darabjaikra, elemezzük azok forrásait, és gondolkodjunk közösen a megoldásukról.
És Katának ismét igaza lett: a kulimász összeállt, a diplomamunka elkészült. Ugyan valóban merész vállalkozás volt részemről, hogy magamat vettem górcső alá, hiszen a lehetséges negatív hatásokkal is számolni kellett, de a kapott visszajelzések arra ösztönöznek, hogy gyakrabban kérjek környezetemtől visszajelzéseket, és ezeken keresztül is gyakoroljam az önreflexiót. Az általam kipróbált módszert mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, hogy egy körforgásba ragadt, és ugyan látja, érzi, hogy mi nem működik jól, de nincs ötlete vagy mersze a változtatáshoz. Véleményem szerint a meglévő rendszerben is rengeteg kiaknázatlan lehetőség van, csak nyitottnak kell lenni. El kell fogadni, hogy minden változik körülöttünk, és ezért folyamatosan teret kell engedni az újító gondolatoknak. Kutatásra pedig minden lehetséges eszközt meg kell ragadni. Az új, még kipróbálatlan módszereket is. Magam – nem kis bátorsággal – erre vállalkoztam.
Kimondhatatlanul hálás vagyok Katának, hiszen a tőle kapott segítség, útmutatások, terelgetés nélkül ez a diplomamunka nem jöhetett volna létre. Mindvégig támogatott, és már a legelején mondta, hogy talán én nem is tudom, milyen nagy dolog jön létre. Őszintén szólva még most is hihetetlennek tűnik, hogy elkészült, és mennyire szépen összeállt a végére. Hálás vagyok annak a két és fél évvel ezelőtti ösztönző sugallatnak, amely arra indított, hogy jelentkezzem a NKE mesterképzésére, és lehetővé tette, hogy megéljem ezt a csodát.
