Nem digitális vendégnaplók 4. – Rendőrszelídítés
Vége ennek a szemeszternek is. Kicsit elfáradtam, bevallom. Több minden miatt is. Például komoly fejtörést okozott a tiszthelyettes évfolyammal töltött, végeláthatatlanul hosszúnak tűnő, hatvanórás Társadalmi és kommunikációs ismeretek című kurzus érdemi, tartalmi kitöltése. Főleg mert a szerdánkénti négyórás etapokra szétszabdalt folyamatot hétről hétre minden megtörte, ami csak elképzelhető.
A hajnali sorakozók és egyéb megpróbáltatások. A tanterem majdnem mindent megszépíteni képes falai közé folyton betolakodó realitás. A pár éves munka rutinjából az iskolapadba való visszaüléssel járó szükségszerű infantilizmus. A lassan újra közénk lopózó távolságtartás és a maszk. A néhány elmaradt óra, a betegség miatt hiányzó pár diák. A saját kételyeim, hogy elég vonzóvá tudom-e tenni az egyébként érdekes témákat éppen azoknak, akiket az órarend hozzám sorsolt. A hallgatóim aggodalma, hogy miért (pont az én asszisztenciám mellett!) kell ismerkedniük a civil szemlélettel – na és önmagukkal –, ráadásul ilyen töményen. Néhány vendégelőadás, amelyek nem feltétlenül tökéletesen illeszkedtek a saját menetrendünkbe, de sok mindent lehetett általuk tanulni. Az eleinte szokatlannak ható közvetlenség, amivel közelítettem hozzájuk. A jó ideig érthetetlen, aztán nagyon is érthető gátlásuk, hogy nem tegeznek vissza. Aztán az a finom fokozatosság, ahogyan egyszer-egyszer némelyikük mégis. Ahogyan a marconának tűnő álarcok elkezdtek lehullani, és a mögöttük lévő emberek szépen lassan megnyíltak – nemcsak irányomba, hanem egymás felé is. A beszámolás módjának szabad megválasztása, amivel úgy tűnt, nemigen tudnak mit kezdeni. Vagy legalábbis azt hitték, de aztán mégis tudtak. Az első kisebb összekülönbözésünk. Majd a második és a harmadik. És aztán a hihetetlen fegyvertény, hogy nem volt negyedik. Az első háromra talán épp azért volt szükség, hogy több már ne legyen. Azt hiszem, hitték is, nem is, de inkább nem, amikor kijelentettem: december közepére úgyis megszelídítem őket.
Nem tudom, sikerült-e, de beljebb vagyunk. Bizonyság rá az alább következő „házi dolgozat”. Idézőjelesen, persze, mert ez nem az. A műfaji keret inkább csak apropó, mint mindig.
Amikor János az utolsó előtti órán ideadta a kétoldalas szöveget, a szomszédja megjegyezte, hogy milyen rendezett, még alá is van írva. Azt találtam mondani: látszik, hogy megadta a módját. És már akkor kíváncsivá tett. A szerző csak mosolygott, hiszen ő már tudta, mi áll a papíron, de főleg hogy mi van a sorok mögött. Amikor elolvastam, megértettem, minek szólt a szolid mosoly.
Azonnal megírtam neki az „értékelést”, és elkértem a szöveget a Nem digitális vendégnaplóba. És drótpostafordultával válaszolt: részéről a megtiszteltetés.
Én pedig azt hiszem, ez méltó lezárása lehetne a félévnek, sőt, mivel decembert írunk, lassan az évnek is. Talán az idei leltár is kikívánkozik majd, ha megérlelem. És persze sose tudni, mit tartogat még a szerkesztő…
Pénzes János: A rendőr egy napja
Átlagos éjszakás szolgálatnak indult, akárcsak az összes többi. Mégis az egyik legmeghatározóbb estévé vált szolgálati éveim alatt, melyben megismerhettem a kommunikáció valódi erejét.
21 óra körül járhatott az idő, amikor címet kaptunk. Egy 85 éves idős hölgy többet ivott a kelleténél, és most őrjöng egy kocsmában. Ráadásul el is esett és vérzik a feje, de a mentőbe nem akar beszállni.
Összenéztünk. „Ez most komoly?” – tört ki belőlünk egyszerre. Igazából nem tudtuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk.
Megérkeztünk, Margit néni (nevezzük Margit néninek) a járdaszegélyen üldögélt a kocsma előtt, egy turbánra hasonlító kötéssel, és hangosan veszekedett a már láthatóan türelmüket vesztett mentősökkel. Leültem mellé a járdára, és beszédbe elegyedtem vele. Kiderült, ma van fia tragikus halálának évfordulója, és hát többet sikerült innia, mint amennyit szabad lett volna. Körülbelül még 5 percig hallgattam türelmesen a történetét, amikor megkértem, engedje, hogy a mentősök segítsenek neki, és elláthassák a közeli Honvéd kórházban. Rám mosolygott, és minden további nélkül beült a mentőbe.
Az ápolók döbbenten néztek. Empátia. Ennyit mondtam nekik.
Gurultunk tovább, még mindig csak 22 óra körül járhattunk, amikor egy gyanús alakra lettünk figyelmesek. Megálltunk, intézkedés alá vontuk.
Emberünknek természetesen ez nem tetszett. Hát mit gondol a rendőr, hogy őt igazoltatja!? Hangoskodott, kiabált, viselkedése kezdett agresszív lenni. Nem is értettem először, hogy vajon mi baja lehet annak, akinek nincs takargatnivalója. Hamarosan ez is kiderült.
Társam időközben lekérte a rendszerben az adatait. Összenéztünk, s mivel összeszokott páros voltunk, rögtön tudtam, hogy ez a nézés mit jelent, és mi fog következni. Az intézkedés alá vont személy 02-es volt (elfogató parancs alapján körözött személy, akit elő kell állítani), és viselkedéséből adódóan mint megoldás csak a bilincs jöhetett szóba. A következő pillanatban emberünk már a járőrautó motorháztetején feküdt hátrabilincselt kézzel.
A papírmunkát követően újra az utcán találtuk magunkat. Ismét megszólalt a rádió. Egy 18 éves fiatal hölgy egy buliból tért haza, és érthetetlen módon törni-zúzni kezdett a lakásban, szülei nem tudnak vele mit kezdeni.
Megérkeztünk, s a lakás valóban romokban hevert. Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy ez egy kislány műve. A lépcsőfordulóban találtam rá, amint épp sírva a muskátlikat dobálta le az erkélyről a már leszaggatott képek mellé. Társammal összenéztünk. Igazából fogalmunk se volt, mit csináljunk, bilincseljük meg, vigyük földre? Miért? Az első dolgot tettem, ami eszembe jutott, bár elég irreális volt: odaléptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. A kislány elhalkult, rám nézett, majd vállamra hajtotta a fejét, és erős zokogásba kezdett. Végre megnyugodott.
Percekkel később már a mentőautóban ült. Irány az Erzsébet Kórház Toxikológiai Osztálya. Valószínűleg a buliban kapott valami „extrát” az italába.
Gondoltuk, az est további része már nyugodtan telik majd. Kocsikázunk, nézelődünk, elvagyunk. Természetesen nem így történt.
Hajnali 2 órakor kaptuk a küldést. A Margit kórház egyik kórterme kigyulladt, emberek rekedtek bent. Összenéztünk. Komoly cím.
Sziréna fel. Száguldunk át a kerületen. Megérkezünk. Tűzoltó, mentő még sehol. Rohanunk be a füsttel telített folyosóra, kórtermekbe. Folyamatosan hangosan, üvöltve kommunikálunk egymással. „Itt vagyok, jobbra mentem, kivittem két főt, három még itt van.”
Időközben érkeznek a többiek is. Besegítenek. Mindenki visz valakit, támogatja ki a betegeket. Mikor már azt hittük, végeztünk, valamiért (a mai napig nem tudom az okát) benéztem a lángoló kórterembe, és megláttam egy mozdulatlan férfit feküdni az ágyon. Átugrottam a tűzön, majd akkor jöttem rá, hogy a társamnak nem szóltam. Megfordultam, hogy kiáltsak neki, de már mellettem állt. Megfogtuk a sérültet, leemeltük az ágyról, és kivittük az udvarra, ahol a mentők kezelésbe vették.
A következő pillanatban a mentőautóban fekszünk enyhe füstmérgezéssel. Nem komoly, nem visznek el minket további vizsgálatra. Az éjszaka folyamán immár harmadjára nézünk össze.
- Mit kerestél bent mellettem? – kérdeztem.
- Láttam, hogy berohantál. Soha nem hagyjuk egyedül a másikat!
Kívánom, hogy minden rendőr kollégának legalább egyszer az életben adassék meg, hogy olyan társa legyen, mint nekem. Akivel már szavak nélkül is értjük egymást, és a tűzbe is az ember után rohan.
