Nem digitális vendégnaplók 1. – Az első fecske
Amikor felötlött bennem a gondolat, hogy folytatom a naplóírást, azonnal ott toporgott a következő ötlet is: ha lesz rá alkalom, megnyitom naplóm oldalait régi vagy új vendégszerzők előtt is. Annyit árultam el a terveimből a minap, hogy nemcsak a tantermek újranyitásának öröme az apropója a napló újranyitásának. Volt még valami. Erősen úgy tűnik ugyanis, hogy a digitális diskurzus nyomán valami beindulhatott. Aki ismer, sejtheti, hogy mi.
Egyrészt egy számomra nem meglepő, mégis lenyűgöző kíváncsiság: amióta lezárult a digitális napló- és vendégnapló-sorozat, a kollégák egyre-másra kérdezgetik, mikor jelenik már meg az ígért kötet, amely ezeket szerkesztve tartalmazza, illetve hogy mikor jön a folytatás. A megjelenésről annyit mondhatok, hogy nem rajtam múlik a dolog. Nyilván a nyári szünet sem tett jót a folyamatnak, de hát ismerjük egy-egy könyv kiadásának nem egyszerű körülményeit. Most kiderült, hogy a három hónapos várakozási idő hiábavalónak bizonyult. Továbbra is kiadó kerestetik. Szurkolhattok is, de még jobb lenne valami kreatív megoldást találni. Egyet mondhatok: így vagy úgy, de meg fog jelenni a beszélgetőkönyv!
Másrészt beindult valami módszertani mozgolódás. Úgy is mondhatnám, fokozódott az az iránti motiváció, hogy hogyan lehetne módszertani újdonságokat csempészni a felismerten kevéssé hatékony hagyományos megoldások közé. Persze nem azonnal, fenekestül felfordítani mindent – ezt nem is lehet, és nem is kell feltétlenül, hiszen sok jó gyakorlat már régóta működik, legfeljebb ezeknek is nagyobb publicitás kellene. De jöjjenek az új technikák, módszerek, nyissunk ezeknek piacot, hadd kóstolgassák-próbálgassák őket egyre többen! Szépen, lassan, aprómunkával, fokozatosan, válogasson ki-ki kedvére olyanokat, amelyek hozzá, a témáihoz és a hallgatósághoz legjobban illenek. Éppen erre lehet jó az az immár szokásos oktatói továbbképzés, amellyel az idei tanév is indult a Rendészettudományi Karon 2021. augusztus 26–27-én.
Tanszékünk is felkérést kapott, hogy ennek keretében ötvenperces worshopokon mutasson be néhányat azok közül a fogások közül, amelyekkel mi már régóta dolgozunk. Hátha kedvet kapnak hozzá mások is. A tréningmódszerek, az értékelés, a csoportmunka újabb változatai mind olyan kérdések, amelyekről szívesen jöttek beszélgetni a kari kollégák. Az én műhelyemet, ahol a Café módszer rendészeti felsőoktatásban való alkalmazásának lehetőségeit jártuk körül, hatvanan tisztelték meg. Persze ennyi idő alatt épp csak megkóstolni tudták ezt az új ízt, de hogy „beetetésnek” ez is elég volt, azt bizonyítja az alábbi példa. És ebből kiderül, hogy igazán mi indította be az én vágyamat, hogy nem digitális vendégnaplót indítsak.
2021. szeptember 7-én, miután megtartottam első idei tanórámat, délután egy kedves meghívásnak tettem eleget. Hospitálni ültem be Farkasné Halász Henriettához, aki újdonsült szabadon választott kurzusának megnyitásához a Café módszer alkalmazására vállalkozott.
A négy héttel ezelőtti továbbképzésen újra kedvet kapott (hiszen már a júniusi workshopon is ott volt), majd tervezett, tanácsot kért, meghallgatta véleményemet, és belevágott. És milyen jól tette! Tanúsíthatom, hogy remekül elképzelt és kivitelezett óra kerekedett ki az irányítása alatt, amit az is bizonyított, ahogy a hallgatók aktivizálták magukat. Láttam, éreztem, hiszen az egyik asztalnál magam is bekapcsolódtam az ismerkedő, a motivációikat és a témában meglévő előzetes ismereteiket feltérképező beszélgetésbe. Jó volt látni az érdeklődő, nyitott diákokat, a maximalista tanárnő fokozatos „belelazulását” a kissé más hangulatú „tanórai” munkába, a felszabadult mosolyokat. Figyeltem, ahogyan az egyébként szakmailag alapos, összeszedett, gyakorlottan fellépő és a hallgatóknak adni akaró tanárnő Heni próbálgatja új módszertani szárnyait, és főleg, ahogyan élvezi, hogy a dolog működik. Nagyon köszönöm, hogy ott lehettem!
Kíváncsian várom, ki lesz a következő fecske. Ha – ősz lévén – nyarat nem is, de kis szárnycsapásokkal előre haladó módszertani fejlődést biztosan csinálhatunk!
Azt pedig, hogy szárnya próbálgatásait hogyan élte meg Heni, mindjárt megtudhatjuk…
Induljon hát útjára a nem digitális vendégnapló! A „közlési feltételek” ugyanazok, mint a digitális változatban. A szerkesztőség szeretettel várja a következő jelentkezőt!
***
Farkasné Halász Henrietta: Kísérleti diákkávéházi vendégség
Kedves nem digitális Katanapló! Hát, itt vagyunk, és Ők is itt vannak megint! Szemtől szemben, óráról órára.
Végre nem egy üres tanterem hátsó falára kifüggesztett órának (lásd webinarium) vagy egy monitornak beszélek, hanem Nekik! A Hallgatóknak! Régebben hallottam valahol ezt a viccet az oktatói státust illetően: „Ez egy remek állás, remek munkakör, melynek gyakorlásában igazából csak a hallgatók zavarnak.” Hát, az elmúlt időszak tapasztalatainak fényében ez is, mint (annyi) minden más, átértékelődött.
Na de igazából, kedves Napló, azért fordultam Hozzád, mert egy olyan folyamatnak lehetek részese, amelyre korábban az én munkám során még nem volt példa! Szabadon választható tárgy keretében foglalkozhatok és foglalkoztathatom a hallgatókat a kedvenc (és egyben kutatási) témámmal: a környezet és természet elleni bűncselekmények kriminálmetodikájával! És ami ennél is nagyobb örömmel tölt el, hogy a kurzus a maximális hallgatói létszámmal indult, és működik, lefedve a teljes őszi szemesztert.
Az örömömet e hír hallatán azonban szinte rögtön az izgalom/aggodalom kombó váltotta fel: hogyan kezdjek hozzá, működik-e majd a tantárgyi program, hogyan s miként tudom (tudom???) fenntartani a hallgatók figyelmét, érdeklődését, érzékenységét a téma iránt? Persze, az online oktatás számomra is szükségszerűen magával hozott új IT eszközöket, felületeket, programokat, módszertani továbbképzéseket. És adott volt a kriminálmetodika oktatásában hosszú évek óta remekül működő és a hallgatók által is kedvelt kis csoportban/önállóan végrehajtandó nyomozásbeli feladatok „rutinja”, a szituációs ház. Mégis…
Ahogy mondani szokás: ahol a szükség, ott a segítség! Ez szerencsére most is pontosan így történt! A segítség rögtön két oldalról, egyrészt az egyetemi Kreatív Tanulás Program által, másrészt egy, a szívemhez közel álló, kedves, elhivatott kolléganő, Kata személyében érkezett. A Kreatív Tanulás Program keretében (természetesen sok más céllal együtt) fókuszba került módszertani megújulás folyamatban van, erről, ha úgy adódik, egy későbbi alkalommal írok majd. Katát pedig, azt hiszem, kedves Napló, Neked nem kell bemutatnom. Elég annyit írnom: „Police Café”. Szinte látom magam előtt, ahogy többen a homlokukra csapnak: igen, tudom, ki Ő!
Kata személyében segítő, megerősítő erőt és általa egy remek módszert kaptam az első lépések megtételéhez. És szeretném jelenteni: működik! Számomra akkor még ismeretlen, de nyitott, egymás és a téma iránt érzékeny, tanulni és tenni akaró emberek között kipróbálni, működtetni, átélni pedig igencsak felemelő érzés volt!
Kedves Napló, most megyek. Megyek tovább!
