Nem digitális vendégnaplók 6. – Add tovább!
Bár nem váltófutásban, hanem hosszabb távokon jeleskedik az a szerző, akit most sikerült írásra csábítanom, mégis illik rá az „Add tovább!” jelszó. Minden okom megvan rá ugyanis, hogy azt higgyem, tovább adtam neki a stafétát. Írásából, remélem, kiderül, miért gondolom így.
A szakterület, ahol pályája nagy részét töltötte, igencsak megkívánta az összetartást. Készenléti rendőr (volt) ő a javából, „csapaterős”, ahogy a szakzsargonban mondják. Ezért tapasztalatból is tudja, hogy az erő valóban a csapatban rejlik. S ha már nem is része a mindennapjainak a sportesemények rendjének védelme, mozgásban azóta sem szenved hiányt. Egyrészt maga is fut, másrészt lelkesen futtatja a találékonyan elkeresztelt Szolgálati Agarak nevű kis csapatát. Aki nem tudja, kik ők, keressen rájuk az interneten, csodát fog lelni, mennyi mindent kihoznak az őket összekötő, elsőre hétköznapinak tűnő sportszenvedélyből.
Kornél tavaly ősszel az MA képzésben a tanítványom lett. Pár hete találkoztunk hivatalos keretek között a négyrészes mesterkurzus második felvonásának kétnapos tréningjén, ahol – és ezt már többedszer veszem észre rajta – úgy fülelt-figyelt minden apróságra, hogy abból egyértelműen érezni lehetett: kezdeni is fog valamit a megfigyeléseivel. Az egyik első jele ennek az volt, hogy miközben a társaság egyik felének fókuszcsoportos interjút gyakorló beszélgetését nézte-hallgatta, szorgosan jegyzetelt, majd ez alapján adott alapos visszajelzéseket a résztvevőknek. Örültem nagyon. Aztán azt kérdezte, segítenék-e neki azzal, hogy megnézem azt a kis forgatókönyvet, amelyet a Szolgálati Agarak közelgő edzőtáborának egyik estéjére állítana össze. Még jobban örültem, hiszen megint kipróbál valamit, amit a foglalkozásokon ellesett. Mondtam, szívesen. Így is tettünk.
Most, hogy túl van a puding próbáján, én kértem tőle szívességet: tenné közkinccsé a tapasztalatait arról, hogyan sikerült a rendhagyó edzőtábori beszélgetés. Remélem, hogy az egyelőre a Közbiztonsági Tanszék óratartásába „csak” besegítő Hajnal Kornél a megkezdett úton – ha nem is futólépésben, de lassan, biztosan araszolgatva – szépen halad majd előre. Én már kineveztem magamban tanársegéddé, amin ő még kicsit csodálkozik, de ha egy hosszútávfutó beindul, ott nincs megállás.
Fuss, Kornél, fuss! És köszönöm, hogy már az első állomásnál hagytad magad rábeszélni egy kis szöveges beszámolóra.
***
Hajnal Kornél: Beszélgető Agarak?
Kedves Katanapló!
Időpont: 2022. február közepe. Helyszín: Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Tantárgy: Kommunikáció, vezetői kompetenciák. Szerintem a tanárnő személyét kitalálod: Kata.
A legkevésbé sem a tipikus tanár–diák viszonyban indult a péntek délutánunk, de hát volt már előzmény. Az Integrált izé… Katanárnőnél megszokhattuk, hogy a tanulás igazán interaktív. Azt a „feladatot” kaptuk, hogy egy-egy cetlire felírva tegyük a táblára egy meglévő és egy hiányzó kommunikációs készségünket, amiket aztán félretettünk. Fogalmunk se volt, mi lesz velük. Majd következett az a bizonyos „egyperces” – erről itt ennyit és nem többet, még neked se, Napló! Megvan az oka, hogy miért. Tovább részletezni a napunkat sem igazán szeretném. Inkább azt mondom el, ami szép lassan megfogalmazódott bennem.
Futócsapatunk, a Szolgálati Agarak edzőtáborát március közepén tartjuk. A közös futáson kívül ránk fér a kohézió erősítése. Mivel én fogom össze a kis csapatot, az ezen az órán tanultak közül bizonyos elemeket szívesen beépítenék, ha másképp nem, az esti beszélgetések alkalmával. A hogyan-t persze nem tudtam, viszont az idő velem volt, mert másnap is a mesteriskolába jöttünk. Katával töltöttük a szombatunkat is. És elérkezett az „egyperces értékelés”, ami persze nem egy percig tartott, és értelmet nyertek a táblára felírt tegnapi cetlik is… Illetve megtanultuk a fókuszcsoportos beszélgetés műfaját, amelyen a kihúzott témakörre koncentrálva kellett a csoportot személyekre lebontva megfigyelni. És itt következett be a bumm! Ez az! Megvan, erre vártam!
Várj, megpróbálom elmagyarázni, mi is történt. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, csak egyszerű, őszinte, emberi megnyilvánulásokra, amelyek lassan kihalófélben vannak az életünkből. De hogy épp egy tanteremben jutok hozzá ezekhez, hát erre azért nem számítottam, bevallom. Ezeken az órákon másképp történnek a dolgok, itt nem lehetsz középszerű, mert ahogy gazdád az egész folyamatot irányítja, ott minden teljesen egyedi, és főleg te lehetsz kivételes, mint hogy az is vagy! Vagyis „csak” annyi történik, hogy itt mindezt megélheted, szabadon.
Amikor az ember péntek-szombaton fáradtan beül az órákra, meg se fordul a fejében, hogy mély emberi érzésekkel találkozik. Képzelheted, mennyire így van, ha az is megtörtént, hogy valakinek könnybe lábadt a szeme! Pedig „csak” pozitív visszajelzés formájában valós képet kapott magáról. És ennek nyomán talán elhitte végre, hogy többre képes, hogy ideje tisztába jönni a képességeivel, és akkor nem lesz kishitű.
És milyen sok embernek szólhatnának ezek a gondolatok! Bízz magadban, hiszen a tudásod megvan, csak teljesedj ki! Nem számítottunk rá, hogy eltörik a mécses. Valami történt. Aki ott volt, érezte-látta, megtapasztalta, és boldog volt, hogy a részese lett a Kata-mesteri varázslatnak, ami aztán szépen fokozatosan és észrevétlenül terjedt át a csoportra. Együtt tanultunk-formálódtunk.
Ekkor jött az érzés, hogy igen, ez kell a futócsapatnak is! Az összetartáshoz, a csapat együvé tartozásának növeléséhez. És tudod, miért? Mert futás közben elfáradsz – ahogy a mindennapokban is –, és kell valami, ami felemel, amibe kapaszkodni tudsz, valami kollektív élmény, ami erőt ad. Ami által tovább mész, harcolsz, küzdesz, meggyötörten is, legfőképpen saját magadat legyőzve! Felemeled a fejed, és elmondhatod – ha másnak nem, saját magadnak –, hogy megcsináltad, kitartottál, megmérettél és erősnek találtattál!
A szombat is eltelt, emelkedett hangulatban zártuk a kurzust. És közeledett az edzőtábor. Katát megkértem, nézze át a kis vázlatot, amit összeállítottam. Volt még egy-két ötlete, de azt mondta, csináljam! Jó lesz! És igaza volt. Az edzőtáborban is megtörtént a „beszélgetés”, és… nem fogod elhinni… de egyszer csak ott is eltört a mécses…
Erre senki nem számított, de legfőképpen én nem. Azt mondják, az ember kétszer ugyanabba a folyóba nem léphet bele. Vagy mégis? Hiszen megtörtént! És tudod, mi volt a titok? Az, hogy mindenki megbízott a másikba, és beengedte egy olyan belső szférájába, ahová csak nagyon ritkán jutnak el az emberek. Ez volt a kulcs mindkét alkalommal. Azok számára, akik megtapasztalták ezt az edzőtáborban, tudatosítottam, hogy ez kivételesen meghitt és megtisztelő pillanat volt. Mindenki tegye el mélyen ezt az élményt és érzést, és a versenyeken, amikor már nehéz a kilométerek és távolságok leküzdése, a sebesség megtartása, az izmok nem úgy akarnak működni, ahogy kellene, vegye elő. És tudom, hogy mindenki megértette az üzenetet.
Meglepetésként ért, hogy azt kérték, folytassuk a munkát – úgy értve, hogy ezt a szokatlan csapatépítést is, ne csak a futóedzéseket. De ott már Kata is ott lesz! Elvisszük magunkkal az útra, hogy magával ragadja a futókat is, az ő világába, ami így működik. Én meg majd hátra dőlve figyelhetem, mit hoz ki belőlünk, hogyan bűvöli el a Szolgálati Agarakat. Alig várom, mire lesz képes. Tippem persze van rá…
