Női Együttható – harmadszor
„A minden, a semmi / A halni, a lenni /
A lányka, a néni / A női, a férfi /
Alsó, felső / Hatalom, erő /
Ez mind mind / Mind mind / A nőőőő…”
(Palya Bea: A nő)
Előre szólok: ezt nem lehet megírni röviden, de azért igyekszem.
Biztosan kitalálhattam volna fantáziadúsabb címet is, hiszen már kétszer is adtam hírt ezzel az egyszerű fordulattal arról a projektről, aminek ma volt a formális záró rendezvénye. De azt akartam érzékeltetni, hogy a Női Együttható remélhetőleg nem ért véget. Ellenben folyamatosan nő.
És ha már szójáték, amit sose tudok kihagyni, akkor kezdem azzal, amivel a mai eseményt megnyitó Amy Hood, a projektet támogató Amerikai Nagykövetség Politikai Osztályának helyettes vezetője. Arról beszélt ugyanis, hogy sajnálja, hogy az angol ’women’s empowerment’ szónak nincs jó magyar megfelelője. A segítségére lévő tolmács kérte is a hallgatóságot, hogy ha valakinek volna rá ötlete, ne tartsa magában. Nos, nem kellett messzire menni a válaszért, és igazán nem is értem, miért nem mondtuk mindjárt kórusban, hogy hát a ’női együttható’ kifejezés éppen jó lehetne. Tudták vagy sem, de a projekt elnevezői mindenesetre jól beletrafáltak. Úgyhogy maradjunk is ennyiben.
Volt ma minden, mi nemcsak szem-szájnak, de léleknek-szellemnek is ingere. Bár projektbemutató megmérettetésnek is tűnhetett volna, de sokkal inkább volt ünnep ez a nap. Így is lehet informális, mégis gondosan megkoreografált, magas színvonalú beszámolót tartani arról, hogy mit végeztünk fél év alatt? Lehet! Sőt, szerintem csak így érdemes. Persze a frissítő kávé és könnyű nyári szendvicsebédet is meg kell említeni, hiszen mégis csak egész nap együtt voltunk. De a történelem, az irodalom, a képzőművészet, a zene és a tánc, a játék és a mese, a természetjárás és a terápia, a biogazdálkodás és az energiaközösség is a felhozatalhoz tartozott. Mégis legfőképpen a mindezeket képviselő-teremtő aktív, erős, ambiciózus és boldog nők. Harmincan, akik együtt még jobban hatnak, mint külön-külön, bár mindegyikük a maga pátriájában, saját projektje révén is építi-formálja a helyi közösségeket.
De nem kevésbé inspiráló az a gondolat sem, amelyet nem tudom, kinek kell tulajdonítani, nem sikerült meglelnem a forrást. Biztos, ami biztos, idézőjelbe teszem, bár sokan magunkénak is mondhatnánk: „Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.” A projektről és a résztvevőkről erre a napra meglepetés ajándékként összeállított gyönyörű kiadvány címlapjának mottója valamennyiünkre igaz. De muszáj ideillesztenem egy másik gondolatot is, Hamvas Béláét: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.” Mert ezzel az ünnepi záró rendezvénnyel is ezt tettük.
A projektek tematikai sokszínűsége mellett azok ismertetésének módszertani változatosságában is gyönyörködhettünk a mai napon. A rövid prezentációtól a pódiumbeszélgetésen, a pecha kuchán, a hallgatóságot interaktív módon bevonó performanszon és a videoüzeneten át a poszterig tartott a projektek bemutatóinak sora. Utóbbiaknál megint játékba jöttek azok a gyönyörű kecses fa festőállványok, amelyeket már a nyitó rendezvénynek helyet adó Magyar Építőművészek Szövetségének Ötpacsirta utcai székházában is meggusztáltam.
A záró rendezvény helyszínéül a szervezők a Budapesti Építészeti Központot választották, ami ismét nagyszerűen illett a programhoz. A hely közismertebb neve FUGA. Mint a körünkben mindvégig jelen lévő és videofelvételt készítő produkciós vezetőtől, Asbót Kristóftól – aki házigazdaként örömmel köszöntötte a társaságot – megtudtam, a név első jelentésében az, ami: a burkolatok közötti rés, illetve az annak kitöltésére használt tömítőanyag. Vagyis olyasmi, ami valamit valamivel összeköt. „A különböző művészeti ágakból érkező kortárs alkotók bemutatásával az építészet és a társművészetek kapcsolatát kívánjuk erősíteni.” (Idézet a FUGA honlapján lévő bemutatkozásból.) Hogy hiányos zenei műveltségemet is kiegészítsem, utánanéztem a szó hosszú ú-s változatának, a fúgának is, mert gyanús volt, hogy erre is utalhat az elnevezés. Ez nem más, mint „az adott témát az összefonódó szólamokon végigvezető zenemű”. És igen. Ez is illik a hely szelleméhez. A projektünk pedig a helyhez. De hogyan is lehetne ez másként, ha a kreatív projektmenedzserek, Tétényi Éva és Huszár Daniella választják meg a rendezvények helyszíneit? Összefonódó szólamok és színes-nemes tömítőanyagok ők – már meg ne bántódjanak, mert ezt a legnagyobb dicséretnek szánom –, akik harmincad magukkal sokszorozták meg ily módon is közösségformáló erejüket. Az őket ÖsszeKötiKati pedig újra és újra velük örömködik.
Az is nagyon megtisztelő volt, hogy Éváék lehetőséget adtak nekem a projekt utolsó felvonásának moderálására. Mivel a megnyitásnál, ismerkedésnél segédkezhettem, igazán szép keretes szerkezet, hogy a záróakkordokhoz is hozzáadhattam néhány hangot. Ha már fúga és többszólamúság, hiszen eléggé muzikális vagyok. A Wagner-fesztivál után alig egy héttel ez nem is csoda. Évával ott futottunk össze legutóbb, s egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy a reggeli megérkezésemkor a Walkürök lovaglását dúdolta el nekem, kérdezvén: – Ugye neked is ez megy a fejedben azóta is? Mondom, nem, nekem az Istenek alkonyának záró dallama… Zenerajongók közt már csak így megy ez.
A Női Együttható projekt véget ért ugyan, de hogy bealkonyult volna neki, azt nem hiszem, mert minden résztvevő alig várta, hogy beszéljünk a folytatásról. Pontosabban a folytathatóságról. Ezt három szempont mentén másfél órában meg is tettük. Egyrészt a programról kértünk visszajelzéseket, azt is kérdezve, mi az, ami kimaradt, milyen további tematikai, módszertani, képzési, fejlesztési igényeik lennének még a résztvevőknek. Másrészt, hogy hogyan képzelik el rövid-, közép- és hosszútávon a fenntarthatóságot, a folytatást és a program kiterjesztését. Harmadrészt pedig, hogy mindezt miből – azaz milyen finanszírozási, támogatási formákat tudnak elképzelni, s hogy érdemes-e az esetleges intézményesülés lehetőségeit megfontolni. Persze most épp csak az ötletelés elkezdésére volt elég az idő, de talán már ősszel egy nagyobb horderejű gondolkodásra is össze tudunk jönni. Úgy legyen!
Még két apró nyitó és záró sorminta – mindkettő személyes jellegű. Volt két meglepetés vendége a rendezvénynek. Az elején dr. Szatmári Péter egyetemi docens, a Milton Friedman Egyetem általános és közkapcsolati rektorhelyettese – nekem inkább csak Péter – szólt a kis csapathoz. Kellemesen-szellemesen, lazán beszélt, nyilvánvalóan és kendőzetlenül hamar átvéve és méltatva azt a hangulatot, ami belengte a teret. Derűje szerintem mindenkit megfogott. Nos, szeretném megerősíteni a benyomásokat: leszámítva szaporodó ősz hajszálait, lényének ez a karaktere az elmúlt harminchat évben, mióta utoljára találkoztam vele, mit sem változott. Valamikor ugyanis a szegedi bölcsészkaron évfolyamtársak voltunk. Jó volt viszontlátni egymást.
A másik meglepetés a zárszó egyszerű és szelíd megfogalmazója, L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány szakmai vezetője volt. Ahogy kíváncsi és értő füllel hallgatta az előadásokat, és ahogy vesébe látó szemével végignézett a társaság tagjain, azt mondta: szerinte itt csupa kovászember ül. A mindennapi lelki betevő legfontosabb kötőanyagát értve ezen, de egyben utalva arra is, hogy az a közösséget összetartó erő, ami a teremben érezhető-tapintható, úgy kell, mint egy falat kenyér. Ezt már a valószínűleg lisztőrlő őseim által rám hagyományozott Molnár nevet viselő teszi hozzá, természetesen. Mert ugyan lehet-e bármi számomra ennél inspirálóbb fordulat? Hacsak az a gesztus nem, aminek még most, este is a hatása alatt vagyok. Az ebédszünetben ugyanis Nóra mosolyogva odalép hozzám, megölel, és azt mondja: – Örülök, hogy megint látlak, hogy itt vagy, hogy benne vagy ebben a nagyszerű projektben is. – Mire meglepődve kérdezem: – Te emlékszel rám, hiszen csak egyszer, futólag találkoztunk? – Persze – mondja könnyedén –, egy rendőrös konferencián pár éve. Megjegyeztelek.
Ez a pár motiváló szó most jó időre megint kitart. Mint ahogy az az egész napos tömény Női Együttható energia is, amiben ma részesülhettünk. Épül szépen a „szupererőd” – ígérem, mára ez lesz az utolsó szójáték –, amihez igen jó anyag ez a FUGA. Mert összébb fogja még az értékrendileg ennyire egybe tartozó embereket is.
Várjuk a folytatást, a következő találkozást, hátha az arról szóló élménybeszámolóm címét legközelebb tovább sorszámozhatom…
***
A Női Együttható program támogatói az Amerikai Külügyminisztérium Alumni Engagement Innovation Fund és a budapesti Amerikai Nagykövetség.
