Pedagógusnapra – virágcsokor helyett

Pedagógusnapra – virágcsokor helyett

Különös szeretettel ajánlom ezt a köszöntőt

tanármestereim egyikének, Pallai Katalinnak.

Kollégáim nyilván tudják, néhányan közülük talán be is vallják, hogy tanév végére – milyen érdekes, hogy ilyenkor ünneplik a pedagógusokat – bizony elfárad a tanárember. Annyit biztatja, motiválja, ha kell, vigasztalja tanítványait, hogy maga már-már kifogy az erőből. Éppen jókor jön tehát a feltöltést ígérő nyári szünet. Ha valaki azt találná mondani, hogy ez a két hónapnyi tanári pihenés túlzás, annak azt mondanám: próbálja ki, mennyi mindennek a kipihenésére és pótlására kell ez a – látszólag – sok idő. Egyébként pedig egyáltalán nem két hónap, hisz a tanévvel nem ér véget a munka, legalábbis nekem biztosan.

Még a hűvös tél végi szelek fújtak, és már nagyon vártuk a tavaszt, amikor egy kedves pszichológus barátnőmtől (jellemző!) egy műanyag tulipánt kaptam. Alapvetően nem szeretem a művirágot, s ezt, mivel maga is így van vele, ő is tudja. Mégis ezt hozta nekem, amikor meglátogatott a munkahelyemen, azzal adva át: ez mindig veled lehet a tanteremben, ahol teret nyitsz a tanulásnak, s bármikor tavaszt varázsolhatsz a segítségével. Erős szimbólum, és persze telitalálat. Talán ismer engem, talán magából indult ki… mert szerintem neki is van néhány „virágos” kelléke a tanári eszköztárában, hiszen ő is egyetemen oktat. És olyan mesebelien beszédes neve van – Fehér Pálma Virág –, amelyet büszkén viselve nem is tehet mást, mint hogy továbbadja, amit csak tud. Ahogy azt egy tanárnak kell. Ez a tulipánocska azóta is a varázsdobozomban van, s mindig felkelti az érdeklődést, amikor a csoportnyitáskor előkerül. Sajátosan lép működésbe: újabb virágokat terem. A résztvevők így vagy úgy, a legkülönfélébb módokon helyezik el búcsúzáskor a dobozban az átéltek nyomán születő-kinyíló gondolataikat.

Egy pár héttel ezelőtti tréningélményem egy önhibáján kívül nehéz, konfliktusos szituációba került csoporthoz kötődik. Jó, hogy hozzájuk sorsolt az órarend. Nekik éppen arra a léleksimogatásra volt szükségük, amit én tudok, nekem pedig azokra a megerősítésekre, amelyeket tőlük kaptam.

Szokásom, hogy időnként közre adok itt néhány hallgatói véleményt, visszajelzést, amelyek tanév közben is táplálják a hitemet. Most tanév végén egy pedagógusnapi csokorra valót kötöttem azok közül, amelyek ennek a csoportnak a tagjaitól származnak. Így köszönöm meg nekik, hogy jókor találkoztunk, s ennek szép tanúbizonyságát adták szóban is, írásban is. Azt hiszem, méltó pedagógusnapi köszöntő lehet. Egyúttal minden tanártársamnak kívánom, hogy a diákjaik így értékeljék a munkájukat…

„A délelőtti programra kicsit lassan hangolódtunk rá, amit az előző napi események okoztak. Tanárnő nagyon kedvesen kezdte az órát, művészi jellegű bevezetője és bemutatkozása nagyon közvetlen volt. Hozzáállásával segített megnyílni a csoport tagjainak, talán túl őszinték is voltunk a bemutatkozás alkalmával. Arra a kérdésére, hogy mit érzünk most, válaszainkban sajnos elég egyöntetűen a bizonytalanság fogalmazódott meg, melyet több tanárunk távozása okozott. Tanárnő nagyon kedvesen és tapintatosan segítette nekünk feldolgozni traumánkat, valószínűleg érezte, hogy nem állunk készen új impulzusok befogadására. Sajnos ezzel elég sok időnk elment, de azt gondolom, hogy kölcsönösen profitáltunk belőle. Utólag talán ez is beillett a tárgy tematikájába, mindenesetre a csoportnak jó volt érezni, hogy milyen nagyszerű EMBEREK tanítanak itt minket.”

 ***

„A teremben elkészült a kiscsoportos foglalkozás »színtere«. Körben székek, szemben egy írásra alkalmas tábla. A csoport tagjai kissé lehangoltan, csalódottan álldogálnak, beszélgetnek, sokan csak néznek maguk elé. A levegő vibrál, valami felkavarta a csoportot. Ezen a tréningen nem az az oktató tartotta az órát, akire vártunk, sőt, nem is kis csoportban folytattuk a munkát. Nagy csoport, négy új oktató, tanakodások, megbeszélések. A levegőben konfliktushelyzet feszült, amikor megérkezett a mi korábbi trénerünk, aki aztán rövid eszmecsere után távozott. Nem értettük, mi történt. Vártuk, hogy magyarázatot kapunk a kialakult helyzetre. Nem kaptunk. A bennem és csoporttársaimban fokozódó frusztráció eredménye a teljes figyelemszétesés, az érdektelenség, a motiválatlanság lett. Túléltük az órát.

Ezekkel a negatív érzésekkel vártuk az új kihívást, az új ismeretek megszerzését. Leültünk, körünkben elhelyezkedett Katalin. Bemutatkozási kör. Ő kezdte. Karakteres, kedvesen határozott személyiség. A kör közepén egy fadobozka, benne tollak, papírok és Katalin összes korábbi élményei. Elkezdte elmesélni, mi mindent rejt a ládika…

Aztán mi következtünk a bemutatkozásban. Már nem először hallgattuk végig egymást, de most valahogy másképp alakult. A korábban bennünk ragadt, fel nem oldott konfliktus gejzírként tört elő a csoport tagjaiból. Mindenki elmondta, hogyan élte meg, mennyire demotiváló volt számára az elszenvedett félreértés, szervezetlenség. Türelmesen hallgattuk végig egymást, és türelmesen hallgatott bennünket trénerünk is. Ebbe a konfliktushelyzetbe bevontuk őt harmadik félnek, aki pártatlanként, higgadt kommunikációval, a helyzet elemzésével, számunkra új információkkal feloldotta a feszült helyzetet.”

 ***

„Nagy izgalommal – de azért az előző napról áthozott némi csalódottsággal vegyítve – vártam ezt a tréninget, mert sok jót hallottam, olvastam az oktatóról, aki a mi csoportunkat vezette.

Molnár Katalin tanárnő azzal nyitott, hogy egy szép dalt énekelt el nekünk, ezzel kissé kizökkentve bennünket a szinte tapintható letargiából.

Mivel óhatatlanul is hallotta óra előtti beszélgetésünket az előző napról, ezért azt kérte tőlünk, hogy bemutatkozás helyett mondjuk el, mi az, ami bennünk van, akár magával a képzéssel, akár a tegnap történtekkel kapcsolatban, vagy bármit, ami témába vághat. Kérdéseket is megfogalmazhattunk, amelyeket kiragasztottunk a falra. Mivel tudta – vagy legalábbis sejtette –, hogy az alapvető dolgokat már tudjuk egymásról, azt kérte, olyasmit mondjunk el magunkról, amit a többiek vélhetően még nem tudnak.

Mindent kiadtunk magunkból, ami a szívünket nyomta, és meg is tudtuk beszélni, és ebben sokat jelentett, hogy a tanárnő nagyon megértő és együtt érző volt velünk.

A későbbiekben alkalmazott World Café és Open Space technikák, illetve a kiscsoportok folyamatos vegyítése, változtatása, a mozgás az asztalok és flipchartok között először kissé furcsa volt, és nem is igazán értettem, miért van erre szükség. De a végére összeállt a kép, megértettem, hogy mivel az évfolyamon sokan vagyunk, mindenkivel (sajnos) nem tudunk találkozni egy-egy tréningen, és a beszélgetések során nem ismerhetjük meg mindenki véleményét, nézőpontját, hozzáállását, így viszont lehetőségünk nyílik több emberrel beszélgetni. Különböző asztaloknál különböző ötleteket, gondolatokat kaphatunk, és mindenki beleviheti saját magát, ezáltal új meglátások születhetnek.

Én alapvetően inkább a figyelő szerepét szeretem/szoktam betölteni, de ezzel a módszerrel kénytelen voltam megosztani az ötleteimet, a véleményemet, amelyeket – ha olykor különböztek is másokétól – jólesett elmondani/kimondani. A frontális oktatáshoz képest már a kiscsoportban is érzékelhető volt, de a nagycsoportban is érvényesült, hogy nehezebben lehet elbújni, aktív részvételt kíván, és az együttes cselekvés lehetőségét kínálja ez a módszer!”

 ***

„Számomra szimpatikus volt a nyitás. Alapjaiban tért el a többi tréningtől, és ez az egész tréningre igaz, nem csak a bemutatkozásra. Ezen túl érdekes volt látni, hogy az előző napról ránk ragadt negatív hangulat miként lett feloldva. Reggel még biztos voltam benne, hogy ez megmérgezi azt a napot is. Aztán hamar beláttam, hogy nem. Sőt, milyen gyorsan és egyszerűen és hatékonyan foszlott szét.

A nyitókör érdekessége nem perszonális alkotóelemekből épült fel, hisz mi – a csoport – már ismertük egymást. Attól volt izgalmas, hogy szinte mindenki teljes egyetértésben lázongott a megelőző nap miatt. Erről még mindig azt gondolom, hogy igen, volt szervezési és egyéb probléma is. Meg részben mi magunk is hibásak voltunk, másban. A saját felróható magatartást mindig nehéz észrevenni, ez talán alapvető emberi tulajdonság. A nyitókörhöz még annyit, hogy alaposan elhúzódott. Ez részben a fent leírtak miatt alakult így, részben azt hiszem azért, mert teret kapott. A lényeget mindenki tudta, az eseményeket ismerte. Ha jól emlékszem, még el is hangzott, hogy ne egy negatív hangulatú nyitókör legyen az aznapi, közvetve mégis az lett. S fura mód az gondolom, ez (is) segített feloldani a problémát. Alapvetően nem hiszek abban, hogy ha beszélünk (csak beszélünk) egy problémáról, akkor az megoldódik. A konfliktusok feloldása szükségszerűen a tevőleges magatartásban gyökerezik. A Bibliában olvashatjuk, hogy ne szavakkal szeressünk, hanem cselekedettel és igazsággal. Szerintem ez igaz a problémák megoldására is. Ott, aznap mégsem ez történt. Mindenki elmondta, hogy csalódás volt a tegnap, s ezzel mintha megoldódott volna a helyzet. Legalábbis részben. Mindent egybevetve a félév egyik legjobb tréningje volt nekem ez az utolsó délelőtti. Sokat tudok meríteni belőle, s ezért is hasznos. Kiemelkedően perszonálisnak, emberközelinek éreztem.”

  ***

„A csoportnak másnap reggel kellett is a tréneri provokáció, hogy őszintén megnyilvánuljunk, és helyre billenjen a lelki egyensúly. Nem igazán lehet leírni, hogyan csinálta ezt a mi trénerünk, mert azt érezni kell, az adott helyen az adott időben. Én azt vallom, hogy az igazi szépség belül van, és ez mindig sugárzik, mindenkire, aki fogékony a szépre, arra hat. Ez a belső sugárzás az egész csoportra hatott, és délutánra meghozta eredményét. Ahogy szombat délután tapasztaltam, a többi csoportban is megtörtént a kibillent egyensúlyok visszaállítása, de szerintem a mi csoportunk picit talán nyitottabb, konstruktívabb volt. Nekem azóta egyénileg célom lett, hogy megközelítsem ezt a szintet, hogy így tudjak hatni olyan csoportra is, akivel akkor találkozom először. Nagyon pozitív! Köszönöm!”

Tegnapelőtt egy szülő mesélt nekem hosszasan – és elfogultan, hiszen gyerekei oda járnak – a Waldorf-iskoláról, tegnap pedig egy másiktól kaptam egy levelet, melyben mellékelte ennek a kisfilmnek a linkjét. 17 és fél perc, de érdemes végignézni. Csak hogy még ünnepibb legyen a hangulat: idén százéves a Waldorf-pedagógia.

Add tovább – gondoltam azonnal, amikor a film végén egy tanár lent idézett gondolatait hallottam. Így hát mikor máskor, ha nem pedagógusnapon, küldöm minden olyan TANÁRNAK, aki ha nem is Waldorf-iskolában, de Rudolf Steiner szellemében – tudatosan vagy ösztönösen – valami ilyesmit művel:

„Figyelemmel fordulni egymáshoz – ez tanóráink lényege.

Ez a legnagyobb lehetőség a jövőnkért.

Semmiség csupán, mégis hatalmas.

Mert figyelmet adni maga a szeretet.”