Vendégoldal – Rendhagyó etikaórák
Molnár Katalin: Kommunikációs EtiKati szemlélődik
Talán furcsa, hogy épp most kívánkozik ki belőlem egy élmény megosztásának a vágya, amikor nagyon úgy fest a helyzet, hogy erre a félévre vége az egyetemi oktatásnak. Legalábbis a jelenléti képzésnek. Hogy mi lesz helyette, az egyelőre rejtély.
Azt mondják, eljött a távoktatás ideje. Régóta barátkozik vele a felsőoktatás és a felnőttképzés, hát most felgyorsultak az események. Egy ideig ez lesz az átmeneti megoldás.
Jelzem: ahogy a mellékelt műfaj (blog) mutatja, tőlem eddig sem állt távol tudásom, gondolataim, véleményem online közzététele. Sőt, azzal sem lehet vádolni, hogy ezt minden tanítási-nevelési szándék nélkül tettem volna. Ellenkezőleg: az egészben számomra mindig is az jelentette az igazi kihívást, hogy másokat is elgondolkodtassak, elmélkedésre, véleményformálásra, esetenként kiállásra késztessek. Ehhez alkalmas és nem utolsósorban modern platformnak mutatkozik a blogolás. De valahogy eddig azt tapasztaltam, hogy virtuális összekapcsolódás ide vagy oda, komoly dolgokról mégis csak nehezebben váltunk szót, mint az immár offline-nak nevezett – amúgy normális – hétköznapi, szemtől szemben beszélgetések során. Az online térben kommunikálni mindig valahogy személytelenebb, lazább, tét nélkülibb – vagy legalábbis annak tűnik. Hát, nem tudom. Én eddig is komolyan vettem. Nyilván nem szeretném, nagyon nem, ha csak ez maradna, de amíg nincs mód a személyes jelenlétre, meglátjuk, mire megyünk ezzel a távoktatással. Persze nem ez az egyetlen feszítő, sőt, nem is a legfontosabb kérdés jelenleg, és valószínűleg még sokáig. Bár csak az lenne a legnagyobb bajunk, hogy hogyan tanítsunk!
Egyszerre minden bizonytalanná vált, szinte egy pillanat alatt. Mintha kicsit megfordult volna az idő kereke. A hetekre, hónapokra betelt naptáram lapjai óráról órára ürülnek ki, és nemcsak a többnyire ceruzával beírt, függőben lévő egyéb munkákat radírozom ki sorra a lemondás tempójában, hanem a január vége óta bizonyosnak mutatkozó, ezért tollal bevésett egyetemi tanórákat is. A tegnapi színházjegy ugrott, a közeli hetek koncertjei elmaradnak – a rájuk költött jegyárakkal valószínűleg a színházat, zenekart fogom sajátos értelemben támogatni: nem kérem vissza az árukat. De még ez is semmi ahhoz képest, amivel járhat ez a felfordulni látszó valóság…
Már azt sem mondhatom Vörösmartyval, hogy „midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” (Előszó), mert már most vészjóslón borul a bizonytalanság az országra és a világra is. Olyan helyzet állt elő, amilyenben emberemlékezet óta békeidőben nem volt részünk: a kormány veszélyhelyzetet hirdetett, rendeleti kormányzást vezetett be, az országos operatív törzs már vagy két hete folyamatosan ülésezik, és igyekeznek a legjobb módját kitalálni – egyelőre – a megelőzésnek. Jelszó: koronavírus. Nem kommentálom, fegyelmezetten várom a fejleményeket, és igyekszem normális maradni. Ennek egyik jeleként írok tovább mindarról, amiről szoktam, ami szembe jön, ami foglalkoztat, ami történt és történik.
Most éppen egy tanóráról, mégpedig rendészeti etika tárgyában. S közben magam is tanulok… és tanítok – távoktatás! –, ha csak így nem!
2020.február 17-én és 24-én különleges élményben lehetett részük azoknak a harmadéves nappali tagozatos hallgatóimnak, akiket az órarend az én két csoportomba sorsolt. Az ok: felsőbb éves doktorandusz hallgatóinknak jó lehetőség (nemcsak a kreditszerzésre, bár az sem elhanyagolható szempont) szakmai tapasztalataik gyarapítására, ha bekapcsolódnak egy-egy tantárgyunk oktatásába. Amikor mi, oktatók félév elején megkaptuk a szóba jöhető hallgatók nevét, azonnal „lecsaptam” Veprik Zitára. Egyrészt mert személyében egy nagyon nyitott, okos doktoranduszt ismertem meg. Másrészt pedig pár hete olvastam egy tanulmányát abban a kötetben, amelyben egy saját szövegem is megjelent, és ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy kutatási témája valamelyest az én érdeklődési körömbe is illik. És mint ilyen, az éppen ebben a félévben esedékes Rendészeti etika tantárgy tematikájába is. Megkérdeztem tehát, lenne-e kedve órát tartani a nappalis hallgatóimnak, és ő azonnal igent mondott.
Néhány levélváltás, témaegyeztetés, majd egy személyes módszertani előkészítés következett, és máris a tanteremben találtuk magunkat. Két egymást követő hétfő délutánon foglalkoztunk ugyanazzal a témával (Rendészet és korrupció – a megelőzés lehetőségei) két kisebb tanulócsoportban.
Érdekes volt szemlélni mind Zita első oktatói szárnypróbálgatásait, mind pedig a tanulók hozzáállását, reflexióit – nemcsak a témához, hanem az előadó személyéhez is. Mindkét részről büszke lehettem: Zita szakmai tapasztalata, amelyről rövid úton meggyőzte a hallgatókat, illetve az ő érdeklődő együttműködésük látványa, érzete bőségesen lehetővé tette, hogy épp csak annyira avatkozzak be a tanulási folyamatba, amennyire kellett. Egy kis felvezetés, egy-egy előre vivő kérdés, a végén egy visszajelző kör és lezárás – mindössze erre volt szükség, egyébként örömmel figyelhettem a kezdetben lassúdad dinamikát, majd a mind oldottabbá váló hangulatot. Zita kedves lénye átsugárzott minden, évtizedek óta a rendőrségen magára szedett szabálykövetésen. Az a mély emberség, amellyel – jelenleg egyébként humánigazgatási szolgálatvezetőként – munkatársaihoz, illetve az a tisztesség és professzionalizmus, amellyel munkájához viszonyul, nagyon megkapó. Azt hiszem, ez már önmagában követendő minta lehet a mai huszonéveseknek. És persze mindaz, amiről példákkal gazdagon illusztrálva beszélt, szintén.
Tetszett is nekik, azt hiszem. És nekem is. Talán neki se vette el a kedvét attól, hogy máskor is a „katedrára” álljon, pontosabban hogy beüljön a pályakezdés előtt álló tisztjelöltek közé, és megpróbálja átadni nekik a tudását.
Én így láttam. De nézzük, mit gondol ő ugyanerről. Mert természetesen, kihasználva az alkalmat, megkértem, írjon egy kis szöveget a Vendégoldalra. Én is hagytam magam meglepni, s csak miután ezt a bevezetőt lejegyeztem, olvastam el az ő írását…
***
Veprik Zita: Etikaórai kalandjaim
Mindig azt gondoltam, hogy a tanár, az oktató az egyik legfontosabb szakmát műveli. Irigykedtem is rájuk… Mielőtt bárki a nyári tanítási szünetre gondolna, el kell hogy mondjam, téved, nem ez járt az eszemben. A jövőt jelentő fiatalok gondolkodásának formálását, illetve a TŐLÜK való tanulást tartom nagy lehetőségnek.
Amikor Kata megkeresett, és felkínálta azt a lehetőséget, hogy próbáljam ki magam, és vele együtt tartsak órát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem harmadéveseinek rendészeti etika tárgykörében, nagyon boldog lettem. Attól kezdve azonban egyszerre örültem és aggódtam is, hiszen szerettem volna megfelelni az elvárásaiknak, de tapasztalat hiányában nem tartottam könnyű feladatnak. Sok konferencián beszéltem már a munkámról, vagy adtam elő tudományos kutatásaim eredményeit. Ám tudtam, hogy ez teljesen más feladat. Ahogy Kata írta: ők húszévesek, szinte gyerekek, fel kell keltenem az érdeklődésüket a téma iránt. Fiatal koruk ellenére az itt tanuló hallgatók – legalábbis akikkel találkoztam – tájékozottak, vannak elképzeléseik, véleményük olyan témáról is, mint a rendőri korrupció, a rendészeti etika, vagy arról, hogy milyen fontos is a rendészeti dolgozók integritásának erősítése.
Visszaemlékeztem, mit tanított Kata arról, hogyan lehet igazán jó előadást tartani, mi az, amire figyelni kell. A figyelmemet három dolog között kell megosztanom: a HALLGATÓSÁG, a mondanivalóm és saját magam. Számomra a hallgatóság volt az, amire sokkal jobban kellett koncentrálnom, hiszen a megszokottól teljesen különböznek.
Kata természetesen már a felkészülésben sokat segített. Ötleteket adott, meghallgatott, de engedte, hogy a saját elképzeléseim szerint építsem fel az órákat. A legnehezebb feladat talán az volt, hogy eldöntsem, mi lesz az a gondolat, amit szeretnék, ha majd „magukkal vinnének”. Elgondolkoztam saját magamon, és arra jöttem rá, hogy az utóbbi években sokat változtam. Korábban az ellenőrzési szolgálatnál dolgozva a rendészeti korrupció elleni fellépésben az lebegett a szemem előtt, hogy hogyan „kaphatom el” a korrupt „kollégákat”, akik szégyent hoznak az egyenruhára, a társaikra. Olvastam arról, hogy az integritás alapú és a represszív eszközöket is alkalmazni kell úgy, hogy az integritás alapú eszközök túlsúlya érvényesüljön. Bár alkalmaztunk már akkoriban is „puha módszereket”, ezt a szemléletet azonban nem éreztem teljes mértékben magaménak. Majd – különböző hatások eredményeként – elkezdtem máshogy szemlélni a problémát. Most már úgy gondolom, a legfontosabb az integritás erősítése, a megelőzés. Természetesen szükség van a represszív eszközökre is, de ha hatékonyan szeretnénk fellépni a korrupció ellen, ezek nem elegendőek.
Amikor eljutottam erre a felismerésre, eszembe jutott a Holt költők társasága című film, amit nagyon régen láttam. A filmdrámában van egy jelenet, amikor a tanár azt kéri a diákoktól, álljanak fel az asztalra, nézzenek körül, ezzel arra tanítva őket, hogy „amikor valamiben egészen bizonyosak, gyorsan nézzék meg más szemszögből is. Ha olvasnak, ne azzal törődjenek, mit gondolhatott a szerző, hanem hogy Maguk mit gondolnak.” Úgy véltem, talán ez az az üzenet, amit érdemes továbbadni, hiszen csak a gondolkodó ember viheti előrébb a világot, és hozhat fejlődést bármely területen. A korrupció elleni fellépésben is szükség van az új módszerekre, a gondolkodásra. Így izgatottan, de felkészülve és jó kedélyűen érkeztem meg az egyetemre az óráimat megtartani.
A hallgatóknak történő bemutatásomat Kata rendhagyóra tervezte. Elfogadtam a javaslatát, így pusztán a megjelenésem és a külsőm alapján kellett kitalálni, hogy ki is vagyok. Ez a feladat kitűnő volt a feszültség oldására. Jólesett, hogy kitalálták, sportolok, kedvesnek és mosolygósnak láttak. Többen azt gondolták, hogy az egyetemen dolgozom. Kicsit azonban meglepett, hogy a legtöbben pszichológusnak gondoltak, és volt, aki azonnal eltalálta, hogy szegedi vagyok és vannak háziállataim. A mai napig nem tudom, hogy erre hogyan tudtak következtetni.
Az órát ezután egy szerepjátékkal folytattuk. Megtörtént megbízhatósági vizsgálatokat dolgoztunk fel a hallgatók bevonásával. Nagyon megkönnyítették a munkámat az aktivitásukkal, együttműködésükkel. Ám az egyik alkalommal volt egy kis probléma. Az adott szituációban egy megbízhatósági vizsgálat során egy hölgynek az érzelmek befolyásolásával kellett volna letéríteni a helyes útról az ellenőrzés alá vont férfi rendőrt. Az egyik csoportban lévő hallgatók közt azonban egy lány sem volt… Kata segített, beállt a játékba, és vállalta a hálátlan szerepet.
A szituációk eljátszása után megbeszéltük, hogy ki hogyan érezte magát a tárgyalótiszt és a megvesztegetett rendész szerepében, mit gondol a közönség az eljátszott vizsgálatról. Mindig szerettem fiatalokkal dolgozni. Általában lelkesek, hajtja őket a tettvágy. Csak hagyni kell őket kibontakozni, és rengeteget lehet tőlük tanulni. Ami azonban igazi meglepetés volt számomra, hogy mennyire foglalkoztatja őket a rendészeti korrupció, komoly véleményük van, és el is merik mondani a gondolataikat. Sőt, még konfliktust is felvállalnak, hogy megvédjék álláspontjukat, érveljenek elképzeléseik mellett. Nem értettek egyet abban, meddig mehet el a tárgyalótiszt, meddig gondolják azt, hogy etikus a vizsgálat. Volt azonban egy kérdéskör, amiben teljes volt az összhang. Mindannyian határozottan elutasítják a korrupciót és elvárják a rendészetben dolgozóktól a befolyásmentes, etikus szolgálatellátást.
Az órák végén a hallgatók elmondták a véleményüket az óráról, és javaslatokat tettek, hogyan válhatok jobb előadóvá. A megfogalmazott észrevételeket hasznosítani fogom, hiszen a jövő generációja szemszögéből fejlesztendőnek ítélt készségek javítása elengedhetetlen ahhoz, hogy bármilyen ismeretet, gondolatot hatékonyan közvetíteni tudjak a részükre.
