Police Café Extra 76. – Ricsi és a Roma Police Café
Kovács Richárd meglehetősen szubjektív rendőrkávéházi beszámolója következik. Azt hiszem, ez az írás méltón zárja az idei Police Cafékról szóló tudósítások sorát. Bár ez már nem is képeslap, inkább levél, sőt vallomás és összegzés. Közös kávéházi kalandjaink megörökítése az ő szempontjából. Hogy én hogyan látom az egészet, az saját blogbejegyzéseimből, illetve a kollégák Roma Police Cafékból küldött képeslapjainak felkonferálásából kiderül. Talán a nézőpont más, de a következtetéseink… Nos, az olvasóra bízom, hogy eldöntse, mennyi az áthallás.
***
Kedves Café Kata!
Először is elárulok egy személyes titkot neked. Beleszerettem a Police Caféba. Amikor először megéreztem a semmihez sem hasonlítható atmoszféráját, megindult bennem az a megmagyarázhatatlan érzés, amit oly kevésszer érez az ember. Kellemes szellőszerű, frissítő volt. Na de nem olyan, ami elködösít, vagy amitől nehezen látni, mint a tinédzserszerelem! Nem, ez maga volt a tisztán elém táruló szépség.
Már a legelső moderátori képzésen azonnal megéreztem, mi a jó ebben. A hangulat, a színek kavalkádja, a kávé illata, a kedves beszélgetőtársak, az izgalmas témák és persze a profi moderálásod – minden adott volt. Az első legkellemesebb élményem az volt, hogy a jelenlévők – annak ellenére, hogy egyenruhában voltak – valamennyien gyorsan levetették uniformizált karakterüket. Mindegy volt, hogy igen magas rendfokozatú és beosztású vezető ül mellettem, vagy hozzám hasonló. Ott, abban a Rendőrkávéházban mindannyian elsősorban emberek, ráadásul kollégák és nebulók voltunk, akik az előttünk álló programsorozatról, az azzal kapcsolatos tudnivalókról és nehézségekről beszélgettünk.
Ez az igazi ereje amúgy az egésznek, szerintem. Hogy egy-egy asztalnál egy-egy társaság elmélyülten beszélgessen. Ha a véleményedet addig nem tudtad sehol elmondani, akkor a Police Caféban biztosan megteheted. Én is kimondtam ám, de mennyire kimondtam!
Megleptél, mert mindjárt asztalgazdaként szerepeltettél, ami egyáltalán nem okozott nehézséget, mert már akkor úgy éltem meg, mint egy kutatást, ami sokat ad, és rámutat megannyi tényre, értékre. Elvarázsolt, elvitt, elrepített valahova messzire. Amikor nekiindulunk a témának, és a résztvevők reflektálnak, már ott is vagyunk a putriban vagy épp az iskolapadban, ahonnét hiányzik aznap a lurkó. Átérezzük, miről is beszélünk. Tudod, mint a kedvenc regényeid egyike, a Robinson Crusoe olvasásakor. Ő sincs egyedül a lakatlan szigeten, mert amikor olvasom, ott vagyok vele. Valahogy így képzelem a kis csóró cigánygyereket is. Ezeknek a diskurzusoknak köszönhetően a szakemberek beszélgetnek róla, ezáltal máris ott vannak mellette, és azon ötletelnek, hogy tudnának neki segíteni.
Azokat az arcokat látni kellett volna! De hisz láttad, sőt, te évtizedek óta látod! Sok „rendőrarcot” vagy épp más hivatali tekintetet láttam már az elmúlt húsz felnőtt évem alatt én is. Ezek sokszor álarcok. Én kiskorom óta tartok az álarcoktól, valahogy félek tőlük. De itt az egyes fordulókban már meleg emberi arcokat láttam. Puha, szép és természetes vonásokkal. Mögülük kirajzolódott a belőlük áradó vélemény, a javaslat, a sok-sok lehetséges megoldás. És ez még csak a képzés volt! De ott feszült bennem és bennük is a kérdés: milyen lesz az éles bevetés? Ráadásul nekem elsőként Somogyban, Kaposváron, az én szűkebb hazámban kell helytállnom… Bevallom, tartottam tőle nagyon, de akkor is azt mondtad, amit mindig: Ricsi, ne félj, míg engem látsz!
És igazad volt. Minden percét élveztem ennek a műfajnak, amit anno Juanita Brown megalkotott. Te pedig rendőrösítetted, Kata! És de jól tetted!
Szinte végig, minden alkalommal kutattam. Mintha a levéltárakban, a porosodó akták között kotorásztam volna, csakhogy itt élő emberektől jött a sok tudás. Faltam a rengeteg információt az engem érdeklő témában, hiszen romológus is volnék… És még rendőr is, ugye. Na meg roma. Kettő az egyben. Afféle hídember. Sokszor hallottam az utóbbi hetekben a Roma Police Cafékban, hogy szükség volna erre. Lehet ebben valami, és én kicsit ennek érzem magam. Miért ne lehetnék én is olyan, mint te? Hiszen te ÖsszeKötiKati vagy.
A Police Cafék mindegyike sokat adott nekem. Megint kicsit közelebb jött a világ. Legalábbis az ország biztosan, hiszen Somogy, Baranya, Komárom-Esztergom, Fejér, Pest és Zala megyében volt alkalmam témagazdának lenni. Ahány vidék, annyiféle ember, élethelyzet, viszonyok és problémák. És megoldások is, mert ezeket kerestük. Mindenki tett a témához valamit. Még az is, aki épp nem szólt hozzá. Csak figyelt, befogadott. Látszott rajta, hogy elemez, elraktároz, gondolkodik. És talán ebből az egészből magával is visz, tovább is ad majd valamit.
Eleinte meglepő volt, hogy a végén nem akartak hazamenni a vendégek, úgy beszélgettek, mintha otthon lennének. Jó volt megélni mindezt! Ja, és most már értem, miért vannak a kávézók, és miért hívják így ezt a módszert… Amikor meghallgatsz másokat, olyankor elgondolkodsz, és esetleg változhat a véleményed, vagy éppen szilárdabban maradsz az utadon.
Szóval ilyesmi érzések kavarognak bennem, Kata. Az általad jól kifőzött rendőrkávé illata, íze itt van az orromban, a számban. Azt kívánom, élje át sok társam ezt az élményt. Mutassuk meg nekik is, megérdemlik ők is ezt az ajándékot. És nem is kerül sokba. Csupán mi kellünk hozzá, a kávé, és persze te, Café Kata, aki nélkül nem lenne ez az egész.
Azt mondtad, hogy az életed kedvenc munkája, talán főműve a Police Café, de az az álmod, hogy egyszer majd nélküled is fog működni, mert megtanul a saját lábán járni. Számomra ez most elképzelhetetlen, de te tudod, mit beszélsz, és én hiszek neked. Akkor is tudtad, mit beszélsz, amikor elindítottad ezt a mozgalmat. És ha valami ilyen jó és ilyen pozitívan hat az emberekre, akkor folytatni kell, és minél szélesebb körben megmutatni.
Kata! Hol kávézunk legközelebb? Mert már most hiányzik!
Köszönök mindent!
Ricsi
