Tanórának álcázott közönségtalálkozó
A rendészeti etikának mindig is fontos, mondhatnám az egyik központi kérdése a bűn – büntetés – bűnhődés hármas dilemmája. E témakörhöz annál jobb illusztrációt, mint Gerő Marcell – egyébként a fél világot bejárt és díjakkal elhalmozott – Káin gyermekei című filmje, nehezebb volna találni. Amikor az élet írja a történetet, és egy dokumentumfilmes „csak” lencsevégre kapja annak szereplőit, ahogyan elmesélik saját történetüket, azt mindig is csodáltam. És különösen értékes számomra, amikor erről a csodáról magával a rendezővel lehet beszélgetni. Kedves, szeretetre méltó lényéről, mély humánumáról egy 2020. október 22-i délelőtti tanóra keretében személyesen is tanúságot tett. Nagy öröm volt ismét találkozni vele.
Egyszer, öt évvel ezelőtt már volt szerencsém ehhez, bár furcsamód halvány az emlék. Gerő Marcell járt már nálunk, az akkor még Rendőrtiszti Főiskolán, és most újra sikerült idecsalogatni. Bár ahogy elnéztem, (még mindig) szeret beszélni erről a filmjéről, s ezúttal sem maradt érdeklődő és hálás közönség nélkül. Persze mindent elkövettünk, hogy az elsőéves tisztjelölt hallgatóink felkészülten érkezzenek a beszélgetésre: számukra mindössze kétnapos volt a film élménye, ami, úgy látszik, megragadta őket. Ez egyértelműen látszott okos és őszintén kíváncsi kérdéseikből.
Rengeteg háttér információt megtudtunk a film ötletének megszületéséről, az előkészületek és a forgatás sokszor elviselhetetlennek tűnő körülményeiről, az utómunkával járó áldozatokról, sőt, nemcsak a film, de a szereplők utóéletéről is. Sok minden „átjön” mindebből a filmvásznon is, de azért mégis csak az a legizgalmasabb, ha magát a rendezőt beszéltetjük arról, amin ő keresztülment, miközben alkotott. Hiszen csak ő tudja elénk tárni, hogy a csodálatos véletleneknek milyen összjátéka kellett ahhoz, hogy az 1984-ben készült Bebukottak című film hat szereplőjéből hármat negyed század elteltével sikerüljön felkutatnia, és életüket kamera elé tárnia. Mert ez történt.
A kicsivel több, mint másfél órás végeredményt látó mozinéző el nem tudja képzelni azt az ötéves intenzív, sokszor kilátástalannak tűnő kutatással megalapozott munkát, ami az ötlettől a bemutatóig zajlott. Mint ahogy azt sem, hogy ez a másfél óra kétszáz órányi felvételből van összevágva! Nyilván sok jelenetet el is kellett engedni, ami mint nettó veszteség könyvelhető el. És azt is csak a rendező tudja hitelesen elmagyarázni, miért nem tartja mégsem elvesztegetett időnek a maradék százkilencvennyolc és fél órát. Azért, mert a dokumentumfilm-készítés során a legdrágább eszköz, amit használnak, az idő. Ezt így még sose hallottam, pedig egyszerű az oka. Rengeteg közös idő kell ugyanis ahhoz, hogy megteremtődjön az a bizalom, amely lehetővé teszi a leglényegesebb mondatok elhangzását, a legkifejezőbb képkockák megszületését.
Ebben a filmben láthatjuk is ezeknek az iskolapéldáit, melyek közül itt csak hármat emelek ki. Az egyik főszereplő, Gabesz egy megrázó jelenetben lelke legmélyéről sírja el magát és gyakorol bűnbánatot, felidézve a kamaszként általa elkövetett gyilkosságot. Ehhez nem is lehetne kitalálni annál adekvátabb környezetet, mint a vonatvagonban „berendezett” lepusztult hajléktalantanya. A másik egy néma jelenet, melyben a másik főszereplőnek, Zsoltnak az anyja – saját bomlott elméje és összetört élete szimbólumaként – a széttöredezett PVC-padló darabkáit próbálja egymáshoz illesztve rekonstruálni. És ahhoz is kevés lenne minden rendezői fantázia, hogy kitalálja és beállítsa, ahogyan Pali esetlenül öleli, puszilgatja, simogatja szőke hajú kisfiát, Palkót egy csendes, lopott fél órában, amit együtt tölthetnek.
Érdekes volt hallgatni a rendezőt azokról a bizonyos kulisszatitkokról is. Hogy hogyan volt képes kibírni két órát egy kis vödrön kucorogva a hidegben. Hogy hogyan tudott elviselni bizonyos szagokat, látványokat, ízeket – mert nem lehetett megbántani a vendéglátót azzal, hogy nem issza meg a kávét, amivel kínálta. Hogy hogyan lehetett kitalálni a hivatalos engedélyezések útvesztőiből a pszichiátriai kezelés alatt álló Zsolt kezelőorvosának hathatós segítségével. Hogy hogyan viselhető el az a négy hónapig tartó játszma, amivel a rendezőt az extra intelligens Zsolt méregette, hogy aztán végül mégis csak hozzájárulását adja a filmben való szerepeltetéséhez.
De számomra a legfontosabb mégis annak megértése volt, hogy hogyan lehet a kiegyensúlyozott normalitásban élőként a peremen vegetálókkal mégis – ráadásul ilyen szinten – szót érteni. Egyetlen kulcsszó van itt: az emberség, a személyiség integritása, aminek meglétéről Gerő Marcellt – már nem mint rendezőt, hanem mint embert – látva és hallgatva, a nézőnek szemernyi kétsége sem marad. Csak remélni tudom, hogy elsőéves hallgatóink elcsíptek valamit ebből is. És talán megértettek valamit azzal kapcsolatban is, hogy leendő ügyfeleik egy nem jelentéktelen része honnan, milyen körülmények közül, milyen családi háttérből, milyen traumák áldozataként válik maga is bántalmazóvá, bűnözővé, és hogy miért van szinte kódolva előtörténetükbe az egész sorsuk.
A beszélgetés végén olyan magától értetődően tárult föl számomra az a gondolat, hogy a tanítás és a filmrendezés tulajdonképpen egy tőről fakad. Megmutatni és tovább adni valamit – ez volna a lényege mindkettőnek. Ki így, ki úgy, a tudomány és pedagógia vagy éppen a művészet eszköztárával, de ugyanarra megy ki a játék. S ha a két műfaj hatását kellene összemérni – szerencsére nem kell –, akkor is nagyjából egyenlőre jönne ki a mérleg. Gerő Marcell filmjét remélhetőleg sok százezren látták és látják világszerte. Az efféle tanórák során legalább ennyi emberhez eljut az üzenet az empátia, a megismerés, a megértés és az elfogadás fontosságáról. Mi legalábbis hiszünk ebben.
Szép gondolatot csalt ki a rendezőből egy hallgató, aki azt kérdezte, nem veszítette-e el a motivációját a sok nehézség miatt, amin keresztül kellett mennie a munka során. A válasz valami ilyesmi volt: Amikor ilyen irdatlan mennyiségű energiát teszel valamibe, akkor az olyan lendületet ad, hogy minden akadályon átsegít, és egyszerűen eszedbe se jut feladni. Ez a mondat nálam mindent vitt. És azt hiszem, a kérdező is elégedett lehetett vele. Az mindig más kérdés, hogy tud-e vele a saját helyzetére vonatkoztatva kezdeni valamit az, aki egy ilyen mondatot hall.
Szintén jó kérdés volt, hogy mit szóltak a filmhez a szereplők. A rövid és velős moralizálásnak is beillő válasz egyszerű volt: a dokumentumfilm-rendező mindenkori legnehezebb dilemmája, hogy mit, mennyit és hogyan mutasson meg mindabból, amit szereplői saját magukból és az életükből neki bizalmasan látni engednek. Gerő Marcell egyértelműen kimondta, hol a határ: az emberi méltóság tiszteletben tartása és az ebből következő diszkréció az. Mindaz, amit és ahogyan megjelenít, semmiképpen nem lehet megalázó a szereplő számára. Nyilván jó, ha ezt a határt a rendező maga érzi, de mindig a másik ember mércéje számít. Etikai minimum, hogy az elkészült filmet – nyilván a stáb után – legelőször a szereplőknek mutatják meg, és ha bármilyen aggályuk felmerül, kvázi vétójoguk van. Hogy mennyire sikerült betartani a fent említett határokat, azt az ő reakciójuk azonnal eldönti. És amikor az ő szűrőjükön azonnal átmegy a mű, akkor azért lehet sejteni, hogy a mutatvány sikerült.
A sok-sok órányi elveszettnek tűnő felvétel között aztán vannak olyanok, amelyeket nem ebből az okból kell kihagyni a filmből, hanem azért, mert hangulatukban, tartalmukban végül nem találnak helyet maguknak az elkészült alkotás koncepciójában. A film szempontjából például nem volt lényeges az a tény, hogy Gabesz és Zsolt a börtönévek alatt nagyon mély barátságba kerültek, ám a szabadulásuk után 20 évig nem találkoztak. Amikor a rendező a film apropóján összehozta őket, nagyon megkapó és szórakoztató jeleneteket sikerült felvennie, de ezekkel pont az volt a helyzet, ami a koncepció kapcsán az imént elhangzott. Mint megtudtuk, előfordul, hogy a rendező nem akarván ezeket a kincseket teljesen elveszíteni, a bemutatóval egy időben elérhetővé teszi az interneten. A mai napig is megnézhetők ezek közül a Paliról, Gabeszről és a Pipimamáról készült jelenetek.
Egészen megrázó kérdéseket is feltettek a hallgatók, amilyen például ez: „Tényleg ennyire nehéz visszailleszkedni a társadalomba a fiatalkorúak börtönében eltöltött évek után?” Mit lehet erre mondani? Röviden: tényleg. Hosszabban nem is a rendező válaszolt, hanem a beszélgetésen szintén jelen lévő pszichológus, szociálpszichológus, pedagógus, nyelvész, etika- és kommunikációs tréner összetételű hattagú tanári csapatunk.
Mert az egész film erről szól. Hogy ilyen nehéz szociális háttérből érkezve, folyamatos szülői vagy nevelői abúzus hatása alatt állva, a tanulási és munkalehetőségek szinte teljes hiányában voltaképpen az számít rendkívülinek, ha valaki megússza a hasonló sorsra jutást. Hogy mindezeken még mennyit rontanak a börtönviszonyok, különösen a legérzékenyebb kamaszkorban és a fiatal felnőtt években, és hogy hova kerül „ki” (vissza) a szabadságvesztés után a börtönviselt ember, arról szinte mindent tud a pszichológia. És csodálatos módon arról is, hogy mindezt hogyan lehetne megelőzni, elkerülni, az ártalmakat – ezek között a másodlagos traumatizációt és áldozattá válást is – csökkenteni. De amíg ilyen emberi sorsok vannak – márpedig vannak –, addig úgy tűnik, mindezt hiába tudja. Amíg ez a tudás nem megy át az intézmények működtetésébe, a szakemberek hétköznapi gyakorlatába, addig bármikor el lehet készíteni „ugyanezt” a filmet.
Amikor ezt a néző megérti, nem lesz jókedvű. Nyilván egy ilyen film elkészítésével és levetítésével nem az elkeserítés a cél, hanem hogy mindenki meglássa az ábrázolt folyamatokban a maga szerepét és felelősségét. Egy ilyen alkotás sűrítve képes mindazokat az üzeneteket magába foglalni, amelyeket 60 tanórában – amennyi ez a Társadalmi és kommunikációs ismeretek című kurzus – heti kétszeri találkozás során sohasem leszünk képesek.
A filmben szereplő három bűnöző személyisége, önreflexiója is gazdagon feltárul a vásznon. Palinak a tőle elválasztva élő gyerekei iránti egyszerű szeretete és szeretetéhsége, Gabesznek a volt élettársához fűződő tiszta ragaszkodása és lelkiismeret-furdalástól gyötört bűnbánata, Zsolt intellektuális adottságai és zavarba ejtő életbölcsessége nemcsak szerethetővé teszik őket – hangozzák ez bármilyen furcsán is. Azt is egyértelművé teszik, hogy valamennyien tisztában vannak tettükkel és annak következményeivel. Hogy esetükben a büntetés nem csupán a börtönévekre terjedt ki, hanem egész életük a bűnhődés terhével telik. Kettejüké már csak telt: Pali és Gabesz halottak, Zsolt pedig hajléktalanként kallódik. Mindhármójuk élete súlyos példa arra, hogyan „intézményesül” az ember: hogy a folyamatos kontroll alatt tartás, kiváltképpen a legérzékenyebb életkorban hogyan lehetetleníti el a felelősségteljes, autonóm, felnőtt viselkedésminták beépülését a személyiségbe. Ami van vagy marad: itt-ott felszedegetett emberség-morzsák, amelyek nyilvánvalóan nem elegendőek egy emberhez méltó teljes élet kialakításához.
A leglátványosabb manifesztuma ennek ezeknek az embereknek a kommunikációja. Mi más is szúrna szemet a nyelvésznek és kommunikációs trénernek? Aki a folyamatos kontroll alatt örökösen arra van ítélve, hogy saját védelme érdekében minden idegszálával figyelje a környezetét, és legfeljebb csak reagáljon rá, akinek a véleményformáláshoz, a kezdeményezéshez és az önérvényesítéshez való alapvető jog teljességgel hiányzik a repertoárjából, aki megszokja, hogy csak akkor beszélhet, és akkor sem mondhat akármit, ha kérdezik, annak kommunikációja – a szavak és legfeltűnőbben az artikuláció és a hangerő szintjén – szükségszerűen szűkül be annyira, hogy szinte alig lehet hallani és érteni a beszédét. Mindhárom szereplőn egyértelműen ennek jelei tűnnek fel.
Mégis beszélnek, reflektálnak magukra, másokra és a világra. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy nincsenek gondolataik és érzelmeik, hanem „csak” arról, hogy nem alakultak ki az ezek kifejezéséhez szükséges eszközeik. Mert senki sem segített nekik ebben, sőt, életük minden színterén csak akadályozták őket. És annak, hogy ebben a filmben így megnyílnak, egyetlen igazi titka van: megérezték a történetük, a gondolataik, az érzelmeik felé – egy szóval a feléjük – irányuló figyelem soha nem tapasztalt valódi és mély élményét.
Tulajdonképpen „csak” ennyi kellene minden embernek, és lehetőleg nem akkor, amikor már késő, amikor túl vannak mindenen, hanem már az élet elején, gyerekkorban, sokfelől. Az optimális szocializáció, a személyiségfejlődés – pontosabban mindezek égbekiáltó hiánya – feltárásának és összefoglaló leckéjének is felfoghatjuk ezt a filmet, és mint ilyen, kétség nem fér hozzá, hogy nemcsak nemzetközi elismerésre érdemes alkotással van dolgunk, de tananyagként is tökéletesen használható.
