A tudomány ünnepe – és hétköznapjai
A címben jelzett ünnep tulajdonképpen minden év november 3-án van, de immár évtizedes szokás, hogy országszerte az egész hónap folyamán szerveznek ünnepségeket, konferenciákat – kifejezetten a tudomány tiszteletére. És az is régóta divat, hogy a Belügyi Tudományos Tanács erre az időszakra időzíti éves tudományos pályázatának eredményhirdetését. Bár idén az ünnepélyes, természetesen online díjátadó még másfél hetet várat magára, én már szeretnék hírt adni egy nemcsak számomra örömteli eredményről. Jövő péntekig nem bírom – és nem is akarom – magamban tartani. A megosztott öröm ugyanis dupla, tripla, sőt, annyiszoros öröm, ahányan értesülnek róla.
Amikor szombaton kedves barátnőm, tanár- és alkotótársam, Uricska Erna felhívott, és a rá jellemző félszeg büszkeséggel elújságolta, hogy a fenti fórumra szerzőtársával, Barnucz Nórával közösen beadott pályaművük első helyezést ért el, ujjongva gratuláltam. És persze azonnal megkérdeztem tőle: ugye megblogolhatom?
Kérte, hadd aludjon rá egyet, és megkérdezné szerzőtársát is. Másnap abban maradtunk, hogy majd ha meglesz az ünnepélyes díjátadó is, nyilvánossá tehetem ez ügyben megfogalmazott gondolataimat. Aztán én is aludtam rá egyet, és úgy döntöttem, ezt a hírt minél előbb meg kell tudnia sokaknak, hadd örüljenek neki. Ebben a nehéz időszakban minden pici jót értékelni kell, nem még egy ilyen szép eredményt.
A tudomány – már aki eléggé komolyan veszi, és szerintem komolytalanul venni nem érdemes és nem is lenne szabad – mindig ünnep. Akkor is, amikor a gondolkodás, kutatás, elemzés, rendszerezés, újratervezés dolgos mindennapjaiban sokszor kétségektől gyötörve izzadunk ki magunkból kisebb-nagyobb „eredménytermékeket”. Aki csinálja ezt, tudhatja. Akár csak egy kisebb műfaj, mint egy recenzió, vagy a legkomolyabbak, mint egy disszertáció vagy monográfia születik is, mindegyik mögött sok munka van, amely elsőre nem feltétlenül látványos. De ha kézbe veszi, elolvassa, megérti, továbbgondolja, kritizálja vagy akár megcáfolja – azaz forrásként használja, alkalmazza, tanítja egy következő gondolkodó, akkor számára biztosan kiderül, hogy ez bizony munkás egy dolog. Ilyenkor elkezd élni az addig csak az egyes kutató fejében elképzelt elmélet, állítás, megfigyelés, megy tovább a maga útján, és remélhetőleg hasznosul. Mondhatnám Kölcseyt parafrazeálva, hogy ilyenkor az ember alkot, gyarapít, hat, de ez talán túl fennkölten hangzik. Miközben én a tudomány hétköznapjairól akarok írni.
De végtére is nem öncél a tudományos munka, legalábbis okos, előrelátó közösségben. Persze az első öröm a gondolkodó emberé, már persze azé, aki tud örülni, amikor rájön valamire, feltár egy még addig soha nem látott összefüggést, meggyőz valakit valamiről, ami tudományos körökben különösen nem egyszerű, hiszen alátámasztva, érvelve és precízen kell tudni elővezetni is azt a valamit. És ha minden jól megy, akkor a másik is örül vele, s így lehet ez hétköznapi ünnep. Pár pillanat csupán, mert aztán újult erővel folytatódik a soha véget nem érő kérdezés és kételkedés, hiszen mindig abból – és csak abból, soha nem a szűk keretek között feszengő, megrögzöttségektől fuldokló változatlanságból – születhetnek új eredmények.
Ennek a gratulációnak most „csak” másodlagos célja az első díjas pályamű rövid bemutatása. De célja. Mint ahogy az szokott lenni, ennek a beadott kéziratnak is az lesz a sorsa, hogy előbb-utóbb megjelenik valamilyen tudományos fórumon. Hogy pontosan hol és mikor és milyen formában, az egyelőre nem ismert. Ha a pályáztató gáláns, akkor a nyertes műveket ő maga szokta elhelyezni egy kötetben vagy folyóiratban. Vagy a szerzők kopogtatnak majd vele szerkesztőségek virtuális ajtajain. Ez a téma minden bizonnyal hamar fog befogadóra találni. Ugyanis – és ennyit elárulhatok – arról szól, hogy az egyetemi oktatásban a mesterképzésben és a levelező tagozaton is az Y generáció tagjai mellett már egyre több Z generációhoz tartozó hallgató jelenik meg, akiknek tanulási szokásai igen eltérőek. Az ismeretek elsajátítása során olyan igényeik vannak, amelyekre a többnyire X és Y generációhoz tartozó oktatók nem feltétlenül rendelkeznek a megfelelő módszertannal. Tisztelet persze minden kivételnek. Mert ilyenek is vannak.
Feltétlenül közéjük tartozik a díjnyertes szerzőpáros. Kutatási terepük munkahelyük – az NKE – által adott. Külön-külön és együtt is az érdekli őket, milyenek a hallgatók digitális kompetenciái, illetve a szaknyelvi és szakmai kommunikációs szintjük, és milyen lehetőségek vannak ezek fejlesztésére szűkebb szakterületük, a szaknyelvi oktatás keretében. Hogy felcsigázzam a leendő tanulmány leendő olvasóit, álljon itt egy idézet a pályamű tartalmi összegzéséből: „Vizsgálatunkban arra keressük a választ, hogy a hagyományos vagy az internet alapú megoldások/eszközök segítik-e jobban a szaknyelvi terminus technikusok elsajátítását a szaknyelvi órák keretében. Vizsgáljuk, hogy hogyan hat a kiterjesztett valóság alkalmazása a szaknyelvi és szakmai (digitális) kommunikáció fejlesztésére, valamint hogy a rendészeti közösségi oldalak pozitív hatást gyakorolnak-e az szaknyelvi és szakmai (digitális) kommunikációra.”
Mindkettejüknek egyúttal ez a doktori kutatási témájuk is, úgyhogy a következő éveiket jó eséllyel töltik elméletek tanulmányozásával, fogalmak definiálásával, kérdőívek, interjúk készítésével és elemzésével és remélhetőleg újabbnál újabb hatékony módszertani alapelvek és gyakorlatok kidolgozásával. Ehhez kívánok nekik ezúton is kitartó, kreatív és jó hangulatú, – témájukhoz illőn igazi és/vagy virtuális – alkotótereket, inspiráló, motiváló szakmai környezetet és sok-sok hallgatót, akiken „kísérletezhetnek”. Tapasztalataim szerint ilyen értelemben próbababának lenni nemcsak hasznos, de ráadásul még élvezetes is.
Nem beszélve arról a pedagógiai hozadékról, hogy várható kutatási eredményeiknek köszönhetően a rendészeti szaknyelv mint munkanyelv is elnyerheti végre méltó helyét a rendészeti felsőoktatásban.
