A tudomány ünnepe
Egy nyertes pályamű örömére
Az óévben még egy rövidke kis örömhírt szeretnék megosztani azzal, akit érdekelnek sikertörténeteim. Erre az eredményre most valahogy különösen büszke vagyok, s örömömben egy valaki biztosan ugyanígy osztozik: kedves szerzőtársam, Csomós István.
Történetünk kezdete még 2013 januárjára nyúlik vissza, amikor egy szerencsés véletlennek köszönhetően Pistában remek trénertársra leltem. A 112-es segélyhívó központ felállításánál bábáskodtunk együtt, ha mondhatom így: együtt oktattunk és jegyzetet írtunk. Trénertárs kerestetik; Ismét jegyzet született.
Akkor azt reméltük, lesz folytatás, s ha nem is hamar, de valóra vált egy része a terveinknek. A közös tréningek és a jegyzetírás után szerettük volna folytatni a munkát, amire ebben az évben egy tudományos pályázati kiírás kínált nagyszerű lehetőséget. A gondolatoknak igazán csak egy kis motivációra volt szükségük, hogy kiszabaduljanak belőlünk, s ilyenkor szokott jól jönni némi ihlető határidő. Pontosan ezt kínálta a Belügyi Tudományos Tanács és a Belügyi Szemle pályázati kiírása. A beadásra megjelölt október 15-i dátum a nyár közepén, amikor elhatároztuk, hogy készítünk egy közös pályaművet, még megnyugtatóan messzinek tűnt. Azt hittük, kényelmesen, ráérősen elvégezzük az eltervezett kérdőíves kutatást, megírjuk a 112-es segélyhívó nemzetközi és hazai történetét, a szakemberek képzésével kapcsolatos személyes tapasztalatainkat, sőt, a kiírásnak eleget téve még javaslatokat, ötleteket is megfogalmazunk, amelyek a szakemberek felkészítésének további lépéseihez jelenthetnének segítséget. Mindezt meg is tettük – ebből állt össze végül a beadott 84 oldalas szöveg, amelynek címe: „Az ESR-112 Hívásfogadó Központok ügyfélközpontú szolgáltatásának fejlesztési lehetőségei”. Jeligének pedig a következőt választottuk: „Ki és hogyan segít a bajban?”
Ám hogy ráérősen dolgoztunk volna, az költői túlzás. Nagyjából egy hónap alatt szedtük össze a hozzávalókat, s természetesen az utolsó előtti pillanatban készült el a nagy mű. Munkamódszerünk a szokásos volt: miután elterveztük, miről szóljon a tanulmány, elkészítettük a vázlatot, ki-ki megírta a maga részét, majd végül együtt leültünk, hogy véglegesítsük a szöveget. A módszer most is kitűnően bevált: a munka minden percét élveztük, a szorító határidő ellenére is örömmel alkottunk. A beadás előtti estén a nyomtatóból menetrendszerűen kifogyó festékpatron vagy a név nélküli jeligés boríték postai feladása körüli kisebb hercehurca sem szegte kedvünket. Anonim pályázat lévén az sem volt egyszerű, hogy a fájlról eltüntessük a szerzők nevét, de ezt az akadályt is vettük.
Azután már csak a majd’ másfél hónapos szurkolás következett, amit persze elsősorban a családtagokra és arra a néhány barátra bíztunk, akiknek elárultuk, hogy pályáztunk. Mi igyekeztünk félre tenni az aggodalmaskodást, útjára engedtük a művet. Azt mondtuk magunkban, hogy ha „csak” annyi haszna van az egésznek, hogy végre megírtuk, ami a témával kapcsolatban bennünk volt, az nekünk már jó. Ha a zsűri nem díjazza is, de publikálhatjuk a szöveget, az talán másoknak is jó. Ha meg elnyerünk valamit a pályadíjak közül, az csak ráadás. És amikor 2014. november 25-e körül meghívást kaptunk a BM november 28-i tudomány napi díjátadó ünnepségére, tudni nem tudtuk ugyan, de sejtettük, hogy az eredmény esetleg több lehet egy gratuláló kézfogásnál. S bizony így is lett: művünkkel a kategória I. díját sikerült elhoznunk. A mi tudományos életünkben szép sikerrel látszik zárulni az év. Reméljük, hogy a tanulmány hamarosan napvilágot lát, s olvashatják mindazok, akiknek ezúttal sikerült felkeltenünk az érdeklődését.
A szurkolóknak és a kérdőív felvételében közreműködő kollégáknak köszönjük a segítséget.
A 112-es központok híváskezelőinek pedig azt üzenjük, segítsenek jól, ha baj van! Főleg szilveszter éjjelén. Félek, lesz ma dolguk…
