Újabb mesterkurzus
Ítélet Magyarországon
Ha csak azt írnám: Ítélet Magyarországon, esetleg hozzátenném Hajdú Eszter filmrendező nevét, már elég lenne, hogy mester fokozatba váltsunk. A hihetetlen nemzetközi sikereket arató dokumentumfilm az utóbbi évek egyik legnagyobb vihart kavaró magyarországi bűnténysorozatáról, pontosabban annak bírósági tárgyalásairól szólva állít emléket a cigánygyilkosságok áldozatainak. Interjú Hajdú Eszter filmrendezővel. Aki nem ismeri, feltétlenül nézze meg. Ha azonban még azt is hozzáteszem, hogy a fenti film vetítése egy különös tanóra keretében 2014. november 29-én az egyetemünkön az őszi szemeszter mesterszakos kurzusának egyik csúcspontját jelentette, akkor lassan érthető, miért ezt a címet választottam.
Ami a váratlanságokat illeti, mesterszakos hallgatóim évek óta „edzésben” vannak, általam legalábbis biztosan. Mivel minden tanév tartogat valami újat a számomra a mesterképzésen, idén már meg sem lepődtem azon, hogy ezúttal az egyik kolléganőm állított újabb váratlan helyzet elé. A rá jellemző körültekintéssel megszervezett egy beszélgetéssel egybekötött filmvetítést, meghívta a rendezőt és a film egyik kulcsszereplőjét – majd egy laza mozdulattal rám testálta a beszélgetés moderálását. Sőt, még a közönségszervezést is. Szerencsére jó alibije volt: két hétre egy külföldi tanulmányútra kellett utaznia, amit az utolsó előtti pillanatban tudott meg, amikor a rendezvényt már nem lehetett lemondani. Másrészt pedig az időpont, mint végül kiderült, olyan hallgatóknak kedvezett, akiknek épp akkor velem lett volna órájuk. A tanárember mindig bajban van, ha órát kell „beáldoznia” valamilyen más elfoglaltságért, de ezúttal talán nemcsak én mondom, hogy megérte és igazán minőségi volt a csere.
Kifejezetten szeretek szakmai beszélgetéseket moderálni, s bár ritkán van rá alkalmam, eddig még soha nem jelentett nehézséget. De most, tekintettel magára a témára – cigánygyilkosságok – és az ezzel kapcsolatos közhangulatra – előítéletek, a magyarországi igazságszolgáltatás állapotai, az adott ügyben feltárt rendőrségi eljárási hibák és hiányosságok –, bevallom, okozott némi fejtörést és aggodalmat, hogyan fog sikerülni.
Az Ítélet Magyarországon című filmet még nem láttam, bár mivel témája szakmai érdeklődésembe vág, természetesen sokat hallottam róla. Valahogy azonban mindig csak halogattam, féltem tőle. Vártam a megfelelő alkalomra. Hát eljött. A teremben mintegy hatvanan – ahogy jeleztem, javarészt mesterszakos hallgatók, rendőrök, illetve néhány civil vendég – vártuk hasonló kíváncsisággal és feszültséggel a vetítést, de még inkább az utána kínálkozó lehetőséget, hogy beszélgessünk a rendezővel és a főszereplő bíróval. Előbbi az összesen 167 napból álló tárgyalássorozatot filmre rögzítette, utóbbi pedig tárgyalta. Egyik sem kis teljesítmény, akkor sem, ha csak az időt vagy az ügy terjedelmét vesszük alapul. Nem még az egész folyamat hihetetlen bonyolultságát, nagy társadalmi visszhangot kiváltó jellegét.
Az, hogy egy nemzetközi sikereket magáénak tudó rendező szívesen jön el filmjének vetítésére s utána készséggel áll rendelkezésre a közönséggel egy beszélgetésre, természetesnek mondható. Nem így van azonban azzal a bíróval, aki – bátorságáról és elhivatottságáról tanúbizonyságot téve – vállalja a szembenézést egyrészt saját magával, másrészt a közönség nagy részét kitevő rendőri középvezetőkkel. Az ő szakmai tapasztalataik, meggyőződéseik feltételezhetően még nehezebben fogadják be az ügy tárgyalása és a film nézése során élesen felvetődő kritikákat.
A nem mindennapi közönség is vizsgázott: érdeklődésből, türelemből és hozzáértésből. Mégpedig példásan. A film megtekintése után egy kis szusszanásnyi szünetre volt szükség, ezután következett a majd’ kétórás beszélgetés. Mint mondtam, a téma ma Magyarországon, sajnos, sikamlós, s ha egy kicsit is nem vagyunk észnél, a kellemetlen, sőt, kínos pillanatok veszélye is benne van a helyzetben. Talán sikerült megtalálnom a szokásosnál is óvatosabb moderátori felvezetőm kulcsmondatát. Segítségkérésként ezt találtam mondani-kérni: „Moderáld magad, hogy ne nekem kelljen.” S ez – máig azt gondolom – mindenkire hatott. A rendkívül fegyelmezett, összeszedett, professzionális és még hozzá élvezetesen beszélő Miszori László bíró derekasan állta a kérdéseket. A közönség tagjai pedig megérezték a helyzet rendkívüliségét, s érdekeseket, őszintéket, szakszerűeket kérdeztek tőle is, a rendezőtől is.
A végére persze elfáradtunk. Részben mert a film érzelmileg igencsak megviseli a nézőt. Részben mert a téma kulturált feldolgozása nagy odafigyelést, önfegyelmet igényelt, s ebbe minden jelenlévő komoly energiát fektetett. Köszönet érte. A legfontosabb tanulságot aztán már könnyű volt levonni. Sok ilyen beszélgetés kellene, sok közös gondolkodás az igazságszolgáltatás különböző ágainak szakemberei között. De nemcsak alkalomszerűen, mint most, hanem rendszeresen, szervezetten, például a képzés minden szintjén. Reméljük, hogy ez a találkozás nem marad folytatás nélkül…
