Vendégoldal – Anyja fia…
Pósch Krisztiánt négyéves kora óta ismerem. Láttam cserfes kisgyerekként az anyukájával feleselni. Pancsoltunk együtt az Adriában, és biztattam másfél órán keresztül, hogy hajlandó legyen késő éjszaka Trogirból a szállásunkra saját lábán hazagyalogolni. Állítólag ez senki másnak nem sikerült volna. Ennyi év után megsúgom: nekem is az segített azon az estén, hogy a hatéves gyereket játszva húzom-kergetem. Tőle kaptam első előnevemet, amin azóta is szólít (Kabóca Katalin).
Gimnazistaként az Eötvösben diáknapot szervezett, és meghívott előadni a reklámmanipuláció nyelvi technikáiról. Talán nem tudja, de abból nőtt ki aztán a gyűlöletbeszédről szóló néhány írásom is. A révfülöpi birtokon két pofára hol málnát és cseresznyét szedtünk-faltunk, hol éjszakába nyúló Scrabble-csatákat vívtunk, nagyokat kacagva jobbnál jobb hirtelen kreált szavakon. Már gyerekkorában nem egyszer legyőzött, s én ámultam huncut esze járásán, hogy aztán fiatal felnőtté cseperedve egyre többször bocsátkozhassunk komoly-szép beszélgetésekbe a családi ünnepeken, a mama méltán híres Sacher-tortájával és egyéb finomságaival megterített asztalánál.
Az utóbbi években már csak évente egyszer-kétszer, mert az eszes kisgyerek felnőtt, kedvesével Londonba költözött, hogy ott szerezzen doktori fokozatot. Alig több mint egy éve, hogy énekeltem az esküvőjükön, és most… most, hogy édesanyja örökre itt hagyott minket, remélem, hogy fájdalmában is támasza vagyok.
Ennek az is része, hogy magától értetődő, hogy honlapomon, mégpedig a Vendégoldalon helyet adok édesanyjáról írott nekrológjának, melyet az általa válogatott fényképekkel is illusztrálhatok.
***
Pósch Krisztián: Édesanyám, Kozáry Andrea halálára
Mit is írhatnék édesanyám emlékére? Nyilván képtelenség elfogulatlan portrét alkotni, hiszen annyi minden van, amiről írhatnék: saját emlékeim és megannyi történet, amit barátoktól, családtagoktól és tőle magától hallottam az évek során. Úgy döntöttem, hogy azokat próbálom itt összefoglalni, amelyeket ő a legfontosabbnak tartott. Remélem, hogy ez segít majd visszaemlékezni sokaknak, akik ismerték és jobban megismerni azoknak, akik nem vagy csak futólag találkoztak vele.
Társaság, utazás, Révfülöp
Gyermekkorom legmeghatározóbb élménye a folyton csöngő telefon volt. Barátok, kollégák, tanítványok sorra hívogatták, hogy együtt szervezzenek valamit, tanácsot kérjenek, vagy egyéb mindennapi dolgokról beszéljenek. Határidőnaplójában mindenkinek lejegyezte a névnapját és születésnapját, és sosem felejtette el őket felköszönteni. Igazi társasági ember volt, aki akkor érezte magát elemében, ha szervezhetett valamit – konferenciát, tanszéki bulit vagy egyéb összejövetelt. A szervezés során végig zsörtölődött, annak ellenére, hogy akkor volt a legelégedettebb, amikor láthatta, hogy mindenki más milyen jól érzi magát.
A másik fő hobbija az utazás volt. Folyékonyan beszélt németül és angolul, így könnyen meg tudta magát értetni a legtöbb emberrel. Európát keresztül-kasul bejárta, sokszor őrült tempót diktálva. Volt rá példa, hogy egy német és máltai út között pár napot még Brüsszelben is eltöltött. Ahogy egyre több nemzetközi projektbe kapcsolódott be, úgy jöttek az egzotikusabb utak: USA Kína.
Az évek során tucatnyi kollégával kötött mélyebb barátságot, akiket ő is gyakran látogatott, és ők is gyakran felkeresték. Külföldi előadásai után többször csábították, hogy költözzön külföldre (különösen Németországba), de nem élt az ajánlatokkal. Neki Magyarországon volt az élete, itt volt dolga.
Munkabírása legendás volt, a szaunázást, napozást és olvasást (történelmi monográfiák, Závada, Esterházy, Spiró) leszámítva nem tudott nyugodtan egy helyben megmaradni.
Az utolsó évében, mikor már az állapota miatt nem bírta a szokásos terhelést, többször próbáltuk rábírni, hogy menjünk el együtt sétálni, de ezt elhessegette. Nem szeretett „céltalanul bolyongani”. Ő az aktív kikapcsolódást kedvelte a legjobban, különösen a révfülöpi nyaralóban való robotolást. Nem csoda, hogy az egyik német barátja (aki amúgy maga is élvezte a kerti munkát) „munkatábornak” (Arbeitslager) nevezte el Révfülöpöt. Édesanyám legjobban akkor érezte magát, amikor leszüretelhette az általa permetezett és gondozott fák gyümölcseit és másoknak adhatott belőle. És persze a katedrán…
A Tanárnő
A legmeghatározóbb szerep számára soha nem a kutatói, hanem az oktatói volt. A „Tanárnő” megszólítás mellett egyetemi tanári kinevezése után is kitartott, soha nem várta el a hallgatóktól a „Professzor Asszony” címkét. Sok egyetemi oktató a csendőr pertut preferálja – tegezik a hallgatókat, akik visszamagázzák őket. Ő a kezdetektől a közös magázódás mellett volt, ezzel jelezve, hogy egyenlő partnerként kezeli a diákjait.
Mindig élvezte új kurzusok kidolgozását és a meglévők csiszolgatását évről évre. Folyamatosan igyekezett aktualizálni a tematikákat, és ha lehet, friss, nemzetközi példákat hozni. Külföldi konferenciákon használt jegyzettömbjeiben az egyes prezentációk leiratai mellett sorra lehet fellelni az erre vonatkozó utalásokat: „szociológia?”, „kommunikáció?!”, „összehasonlító szervezettan!!!”.
Hallgatói szerették és versenyeztek, hogy bekerüljenek az óráira. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy híresen vajszívűen osztályozott. Mindig igyekezett meglátni a hallgatók mondandójában az értéket. Ha valakin látta, hogy készületlenül érkezett, akkor megkérdezte, hogy miért nem tanult, és legtöbbször megegyeztek, hogy jöjjön vissza máskor, majd később beírják a jegyet. Sosem pártolta azt, hogy egy rövid vizsgaidőszak alatt arra kényszerítették a diákokat, hogy egymással párhuzamosan biflázzanak be megannyi különböző tananyagot. Fontosabbnak érezte, hogy a hallgatók megtanulják és átgondolják az anyagot és ezzel új látásmódot nyerjenek.
Legfontosabb feladatának talán a szakdolgozók, később a doktoranduszok támogatását tartotta. Órákat tudott tölteni egy-egy írással. A 2000-es években tollal jegyzetelt a margókon, a 2010-es években a számítógépen hagyott ajánlásokat. Ezt a munkáját olyan komolyan vette, hogy sokszor ugrattuk azzal: nem neki kell megírnia a hallgatók helyett a dolgozatokat. Ezeket a hecceléseket mindig lerázta magáról, és folytatta az éjszakába nyúló javítgatásait. A legjobbat akarta kihozni mindenkiből. Nem csoda, hogy a sok díja és kitüntetése közül az egyik legbüszkébb a 2015-ös Pro Scientia mestertanári aranyéremre volt, amivel a tanítványaiért tett munkáját díjazták.
A csendes aktivista
Életének az egyik legfontosabb sarokköve a szilárd alapokon álló értékrendje volt. Legtöbben tudtak baloldaliságáról, de arról kevesen, hogy ezzel szinte egyedül volt a családjában, ahol a szülők, a testvére, nagybácsik és nagynénik, sőt, múltbéli és jelenlegi élettársak is mind jobboldali elveket vallottak és vallanak. Értékrendje annyira fontos volt számára, hogy a család egy része meg is szakította vele a kapcsolatot, mikor a „mindenki hozzon magával még egy embert” révületében, 2002-ben, sikertelenül próbálták megtéríteni. Innentől az ő szemükben egy „kommunista” esetleg „hazaáruló” volt, akit ezért a saját keresztlánya is megtagadott. Persze mindez nagyon fájt neki, de nem engedett. Az apácák gimnáziumi neveléséből számára az ige magja maradt meg: a szegények, gyengék és elesettek védelme, a kirekesztettek támogatása és a kiközösítettek megsegítése. Nem tűrte az álszentséget és a kétszínűséget, így azokat sem, akik bár kereszténynek vallották magukat, a felebaráti szeretetről megfeledkeztek.
Ez az értékrendje irányította és ihlette csendes kutatói aktivizmusát. Alkatától idegen volt a politikai szerepvállalás, soha nem érzett vágyat arra, hogy a széles nyilvánosság előtt folyamatos kommentárt adjon. Ehelyett úgy gondolta, hogy felelős állampolgárként és kutatóként azzal tehet a legtöbbet, ha képes a mindenkori társadalmi változásokra szakmailag megalapozott válaszokat biztosítani. A 2008–2009-es romagyilkosságok ihlették a romák és rendőrök kapcsolatát feltérképező projektjét. A büntetőjog szigorítása és a három csapás bevezetésére válaszul a helyreállító igazságszolgáltatás és mediáció hatékonyságáról kutatott. Utolsó nemzetközi projektjében a migránsellenes propaganda arra sarkallta, hogy a gyűlölet-bűncselekményekbe ássa bele magát.
Ugyanez a csendes, határozott aktivizmusa a nemzetközi előadásai között is megmutatkozott. Törökországban úgy döntött, hogy a rendőrnők jelentőségéről prezentál egy csak férfiakból álló közönség előtt. Azerbajdzsáni előadásában a rendőrség demokratikus legitimitásának fontosságáról beszélt. De a „fejlettebb” nyugati országokba is mindig fontos üzenettel érkezett. Németországban a magyarországi szélsőjobb felemelkedéséről és a lehetséges rendőri válaszról beszélt, óvatosságra intve őket, nehogy a hasonló folyamatok ott is megtörténjenek. Ekkor még csak megmosolyogták a keletről érkező oktatót – egy évtizeddel az Alternative für Deutschland (AfD) megjelenése előtt.
2009-ben az Egyesült Királyságban, ahol több tiszt sosem járt egyetemre, a magyar képzési rendszer előnyeit fejtegette az angollal szemben. Szavait akkor még szkeptikusan hallgatták. Épp idén, 2020-ban tették kötelezővé Nagy-Britanniában, hogy a tisztek egyetemi papírral rendelkezzenek.
Talán a legfontosabb, hogy ő nem csak hitt ezekben az értékekben, hanem azok szerint is élt. A 2000-es évek elején a szociológia kurzus részeként több órát szenteltek a magyarországi cigányság helyzetének. A hallgatókat ilyenkor arra biztatta, hogy osszák meg a tapasztalataikat és gondolataikat, hogy azokat kontextusba helyezhessék a mindenkori kutatások eredményeivel. Az egyik ilyen órán a hallgatók felszólalásaik előtt odaszóltak az egyik társuknak, hogy „ne haragudj” vagy „bocsánat, de ezt el kell mondom”. Édesanyám értetlenül állt a dolog előtt, és egy idő után megkérdezte, hogy miért kérnek folyton bocsánatot az egyik hallgatótársuktól.
A Tanárnő nem látja? – kérdezte döbbenten az egyikük.
Mit kellene látnom? – kérdezett vissza elveszítve a türelmét.
Tanárnő, kérem, ő egy cigány!
Erre a Tanárnő zavartan elvörösödött. Nem, ő tényleg nem látta.
A végsőkig
Csendes aktivizmusát az orwelli újbeszéd által ihletett „Nemzeti Együttműködés” rendszere 2019 októberéig tolerálta. Ekkor döntöttek úgy, hogy koholt vádak alapján, negyed évszázados felsőoktatási karriert követően egyik óráról a másikra elbocsátják.
Nem ez volt az első alkalom, hogy szembe találta magát a mindenkori hatalommal. A nyolcvanas évek végén, a szocialista rendszer végnapjaiban, a rendőrök feltartóztatták, mert könyvet találtak nála egy kiretusált történelmi alaktól, Trockijtól. Nem sokkal később, német tudását felhasználva ő is segített az osztrák határnyitás előkészítésében a rendszerváltás során, amiért állami kitüntetést is kapott a Bajnai-kormánytól.
Ő az elejétől érezte, hogy ez az új rendszer nem lesz olyan elnéző. 2012-ben egy beosztottját (és jó barátját), Krémer Ferencet kormányellenes kijelentései miatt bocsátották el, azóta bizonyítottan jogellenesen. Az ő büntetése „csupán” tanszékvezetői státuszának és a tanszékének megszüntetése volt.
A 2019-es kirúgása viszont más volt, azért is, mert ezúttal teljesen ellehetetlenítették. Dékáni közbenjárásra megtiltották neki, hogy bármilyen formában folytassa a projektjeit vagy az egyetemen való oktatói tevékenységét. Az utóbbi fájt neki a legjobban – nem akarta cserbenhagyni tanítványait.
Alig pár héttel a kirúgása után lett először rosszul. Ő váltig állította, hogy a gyilkos kór nem alakult volna ki benne, ha nem bántak volna vele olyan méltánytalanul. Az utolsó pillanatig harcolt és reménykedett, hogy jobban lesz. A munkáját sem hanyagolta: még négy nappal a halála előtt, súlyos fájdalmai ellenére is a gépe előtt görnyedve dolgozott egyik projektjén. Remélte, hogy esetleg még egy-két utolsó utazás belefér majd neki. Legfőképp várta, hogy a karácsonyt a szerettei körében tölthesse. Sajnos ezekre már nem kerülhetett sor – december 15-én, röviddel éjfél előtt örökre elaludt.
60. születésnapján családja, barátai, pályatársai és tanítványai körében
A járványhelyzetre való tekintettel búcsúztatójára 2021. május 14-én a Szent István Bazilikában, a temetésére május 15-én a révfülöpi temetőben kerül majd sor.
