Vendégoldal – San Francisco utcáin
2020 első, újévi blogbejegyzése után a második írás a Vendégoldalra kerül. Bár az amerikai kaland, amiről ezúttal két utazó szól, még 2019. november közepére esett, a beszámoló az egyik szerző bokros teendői miatt áthúzódott erre az évre. De így is jó.
A San Francisco utcáin egy, a hetvenes években futó népszerű krimisorozat címe volt. A főszerepet a fiatal Michael Douglas és az akkor már érett színész, Karl Malden játszották. Az egymást jól kiegészítő nyomozópáros számára nem maradt felderítetlen bűnügy. Akkortájt a nyugati világot, különösen annak bűnözését – egyáltalán a bűnt – csak a képernyőről ismerhette a hazai közönség.
Gyerekként kifejezetten szerettem az izgalmas és fordulatos krimiket, de leginkább azt az okosságot, amilyenek a filmvászon hős rendőrei voltak. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer majd ilyen zsarukkal leszek körülvéve, sőt, tanítani fogom őket. Például gondolkodni, beszélni. Korosztályomnak nem kell bemutatni a sikeres tévésorozatok imádott figuráit, de a mai húszéveseknek szoktam ajánlani, hogy nézzenek bele ezekbe, mert ha a technikai fejlődés vitathatatlan is, az emberi tényező változatlan. Sokat tanulhatnának a régi jó szakiktól. És nem mellesleg: nagyon színvonalas filmekről és remek színészekről beszélünk!
Ez a kis nosztalgia most azért kapott el, mert két fiatal magyar kutató, akik egymást – még – nem ismerik, nemrégiben San Franciscó-ban járt, mégpedig ugyanazon a kriminológiai konferencián. Mégis mennyi az esélye annak, hogy a két említett ember nem találkozik össze – ha nem is San Francisco utcáin, de – egy konferencia színhelyén? Valószínűleg sokan úgy gondolják, szinte nulla. Kivéve akkor, ha a konferencia résztvevőinek száma több ezer. Ráadásul egyikük Budapestről, másikuk Londonból utazott a szimpóziumra. Nyilván nem is ugyanabban a szállodában laktak. Így hát nem csoda, hogy elkerülték egymást.
Ami viszont összeköti őket, igazán laza kis szálacskának tűnik: mindketten az én kedves ismerőseim. Egyikük egy rendőr kollégám, másikuk egy volt kolléganőm fia. Kiss Tibort pár éve, Pósch Krisztiánt viszont huszonhét esztendeje ismerem. Tibi a rendőri hétköznapokból kész szakemberként érkezett tanítani az egyetemre, már komoly felnőttként találkoztam vele. Krisztiánt édes kis óvodás korától láttam felnőni, szülei büszkeségére és örömére tudóssá érni.
De ha a mélyére nézünk a szellemi rokonságuknak, akkor ezt látjuk: mindketten frissen avatott doktorok. Mindketten tavaly védték disszertációjukat. Tibi a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológia Doktori Iskolájában „Agresszió a Cybertérben”, Krisztián a londoni School of Economics and Political Science-en „Társadalomtudományok módszertana és statisztika” címmel. Ez azért szép.
Érdekes virtuális találkoztatásuk egy újabb kísérletem arra, hogy ugyanazt a témát két különböző nézőpontból feldolgozva vajon van-e, és mennyi az átjárás. Én már tudom a választ. Örömömre mindketten elsőre belementek abba az itt a Vendégoldalon már hagyománynak számító játékba, hogy egymástól függetlenül írják le, mit tapasztaltak a nyugati partvidéken. Lássuk, mit hoztak haza, s hadd tudják meg ők is, hogyan látta a konferenciát a másik.
Tibor beszámolója a szokásosnál hosszabbra sikerült, és bár szabad kezet adott, nem sokat húztam a szövegéből, sőt, saját készítésű képei jó részét is benne hagytam. Így kerek a története.
***
Pósch Krisztián: San Francisco, az „arany bilincs”?
Úgy gondolom, hogy ezt az élménybeszámolót érdemes egy bemutatkozással kezdenem, ami talán betekintést enged majd a nézőpontomba. Immár hatodik éve élek kint az Egyesült Királyságban, a London School of Economicson (LSE) szereztem a doktorimat tavaly ősszel „társadalomtudományok módszertana és statisztikából”, most pedig már második éve vagyok posztdoktori kutató ugyanezen az egyetemen.
Hála különböző ösztöndíjaknak, az évek során már többször sikerült az Egyesült Államokba utaznom. Voltam egy alkalmazott pszichológiai konferencián San Diegoban 2011-ben, New Yorkban egy a társadalmi igazságosságról szóló tanácskozáson 2014-ben és New Orleansban az Amerikai Kriminológiai Társaság konferenciáján 2016-ban. Ezen felül 2017-ben két hónapig voltam Philadelphiában a University of Pennsylvania-n látogató kutató („visiting scholar”).
A sok ott töltött időnek hála, sikerült az USA-ról valamelyest árnyalt képet kialakítanom. Vannak olyan részei ennek az országnak, amelyekért odavagyok: ide tartozik New York és a Central Park, a Whole Foods szupermarketlánc hatalmas salátabárjai és a zseniális amerikai akadémikusok. Ezzel együtt az árnyoldalait sem tudom feledni: az alacsony fizetéseket kiegészítő kötelezően busás jattolást, a pocsék tömegközlekedést és a hatalmas egyenlőtlenségeket.
San Franciscó-ban viszont még sosem voltam. Az út előtt több barátom lelkendezett a városról, dicsérve az építészetét és a konyháját. Más ismerőseimre viszont a Twitter és Airbnb főhadiszállásának árnyékában élő rengeteg hajléktalan tett nagyobb benyomást. Az igazság nyilván valahol a kettő között van. San Francisco tele van gyönyörű kerületekkel, a XIX. századból fennmaradt amerikai-viktoriánus házakkal, a Golden Gate híddal és parkkal, ami mind csodálatos. Viszont nehéz szó nélkül elmenni a belvárosban lakó több ezer hajléktalan és az elképesztő drágaság mellett (az árak még londoniként is pénztárcába vágnak!). Mindez teljesen új értelmet ad John Steinbeck klasszikus hasonlatának, aki „arany bilincsként” jellemezte San Franciscó-t.[1] Örülök és szerencsésnek tartom magam, hogy eljuthattam ide, de nem ejtett rabul a város.
Ahogy fentebb említettem, három éve már volt alkalmam részt venni az Amerikai Kriminológiai Társaság éves konferenciáján, amit akkor New Orleansban tartottak. Ennek alapján sejtettem, hogy mire számíthatok, mert – sajnos – az esemény az akkori gyermekbetegségeit továbbra is megőrizte. Ide tartozik négy olyan negatívum, amivel semmilyen más hasonló rendezvényen nem találkoztam: (1) kilométeres sor a regisztrációnál, hacsak nem ér oda az ember már jóval nyitás előtt, (2) az önkéntesek szinte teljes hiánya, ami holdkórosként kóválygó kriminológusokhoz vezet, (3) a wifi hiánya (amit a borsos konferenciadíj ellenére sosem fizet ki a Társaság) és (4) a szünet nélküli program, ami miatt csak úgy tud az ember elmenni ebédelni napközben, ha lemond valamelyik izgalmasnak ígérkező szekcióról.
Ennyit a negatívumokról, mert innentől csak jót tudok mondani a konferenciáról. Az előadások rendszerint sokkal színvonalasabbak, mint a legtöbb európai konferencián. Ez részben annak köszönhető, hogy a kriminológia élvonalát továbbra is az angolszász országok adják, és az amerikaiak, kanadaiak, sőt még az ausztrálok és új-zélandiak is szívesebben repülnek az USA-ba, mint Európába. Ezt nyilván a leleményes európai (és ázsiai) tudósok is igyekeznek kihasználni, akik tudják, hogy ha egy angolszász tudós idézi az embert, az hatalmasat lökhet a személyes citációs indexen és egyben az ember karrierjén.
A konferencia jóval nagyobb még a legnagyobb európai konferenciáknál is, de az ezzel járó rengeteg résztvevő kétélű fegyver. Ezt magam is tapasztalhattam: a két prezentációm közül az első egy módszertani/statisztikai szekcióba került, amire – az előadókon kívül – csupán öten voltak kíváncsiak. A másik prezentációmat ezzel szemben egy rendőrségi szekcióba sorolták, ahol a késve érkezőknek már nem jutott ülőhely. Mindez azt is jelenti, hogy kis szerencsével rengeteg emberrel meg lehet ismertetni a kutatásodat.
Mint minden konferencián, talán itt is a kapcsolatépítés („netwörking”) a legfontosabb, amire kiváló lehetőséget biztosított a szálloda tetején található „The View” bár, melyről a neve ellenére a vastag köd miatt legtöbbször nem volt túl lélegzetelállító a kilátás. A környék megannyi kocsmája és étterme is kiváló lehetőséget biztosított arra, hogy régi és új ismerősökkel tölthessen időt az ember.
Összességében elégedetten távozom a konferenciáról, ahol sok inspiráló prezentációt hallottam, értékes és érdekes új és régi emberrel ismerkedtem meg vagy láttam viszont őket. Ha tehetem, a jövő évire is igyekszem majd elmenni, különösen mert az egy nagyon izgalmas helyszínen és időpontban lesz: Washington DC-ben, közvetlenül a választásokat követő hetekben.
***
Kiss Tibor: Az amerikai álom – és a valóság
Amikor kiderült, hogy mehetek az Amerikai Kriminológiai Társaság éves konferenciájára San Franciscóba, lázas készülődésbe kezdtem, részben egy angol nyelvű kerekasztal-beszélgetésre, részben egy olyan városnéző túrára, amelyről előre tudtam, hogy csak néhány világhírű látványosságot tudok majd belesűríteni. A hosszú utak szervezése alapvetően nem egyszerű, pláne, ha olyan város az úti cél, ahol legalább egy hónapra volna szükség ahhoz, hogy mindent egyszer alaposan körüljárjunk. És Amerikába utazni sem éppen egyszerű, rengeteg adminisztratív előkészület szükséges hozzá.
A repülőút Budapestről amszterdami átszállással San Franciscó-ba elképesztően hosszú, tizenhárom órás volt, ugyanis California állam a nyugati parton van, így nem csak a hosszú repülőutat voltam kénytelen végigülni, hanem a kilencórás időeltolódás hatásaival is szembe kellett néznem.
A landolást követően a tömeg egyenesen az ellenőrzőkapuhoz sodort, ahol egy nagyon alapos biztonsági ellenőrzés után egyenes út vezetett az Immigration Officer pultjához. Itt egy rendőrtiszt arról kérdezett, miért megyek Amerikába, mi a célom, meddig tartózkodom ott. Miután őszintén beszámoltam a hölgynek az úti célomról, az ujjlenyomatom és az arcképem szkennelését követően szabad utat kaptam.
Az első amerikai állampolgár, akivel a metróállomás bejáratánál találkoztam, ha hiszik, ha nem, egy rendőr volt. Amint meglátott, azonnal odalépett hozzám, és megkérdezte, miben segíthet. Akkor már a kezemben volt egy 10 dolláros, és csak azt kérdeztem tőle, hol tudok jegyet venni a Powell Street-ig. Ebben a pillanatban kirántotta a kezemből a pénzt, és szó szerint elkezdett futni egy automata irányába. Mire odaértem hozzá, a kezembe nyomta a jegyet a visszajáróval együtt, majd elmondta, hogy melyik kocsiba szálljak, hány percig utazzak, milyen kiejtéssel hallom majd a végállomásom nevét, és merre menjek a metrótól a hotelig. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mennyire meglepett ez a viselkedés…
A repüléssel együtt járó jetlag hatását már az első éjszakán éreztem, ugyanis ahelyett, hogy végigaludtam volna ezt az időintervallumot, olyan energikusan ébredtem fel az éjszaka közepén, hogy a hangokat is képes voltam látni. Mire eljött a reggel hét óra, úgy éreztem, megint eltelt egy nap az ébredésem óta, ezért ebben az érdekes állapotban indultam el a konferencia helyszínére. San Francisco reggeli arca olyan, mint a filmekben. Köd a levegőben, gőz a csatornákból, szabályosan felöltözött rakodómunkások a teherautók mellett és az épületek tövében, kávéval a kezükben rohanó emberek az utcákon. Számomra az öltözködésük sem volt megszokott. Vagy öltönyben/kosztümben és tornacipőben gyalogoltak, vagy nagyon laza ruhákban. Meglepő volt, hogy sokan kerékpárral, rollerrel közlekedtek vagy olyan elektromos járművekkel, amelyeken első ránézésre csak a kerekeket ismertem fel, minden más új volt számomra.
A három utcával arrébb található Marriott Marquis Hotel voltaképp egy pompás luxusszálloda a 4th Street és a Mission Street találkozásánál. Nem is lehetett volna alkalmasabb helyszínt találni az American Society of Criminology (ASC) sok ezer fős tudományos tanácskozásának. A hotel óriási közösségi terei és kisebb-nagyobb konferenciatermei bőven alkalmasak voltak a nagy létszámú résztvevő fogadására. Az évenként megszervezett eseményre az USA több államából és Európából is érkeznek kriminológusok és szociológusok. A konferenciának ebben az évben a szervezők a Criminology in the New Era: Confronting Injustice and Inequalities címet adták. A rendezvényen minden órában több, egymással párhuzamos prezentáció vagy kerekasztal-beszélgetés zajlott különböző emeletek különböző termeiben. Annak ellenére, hogy ezek közül több konferencia-előadás is nagyon érdekelt, csak töredékét tudtam meglátogatni személyesen. Számomra néhány alkalommal plusz kihívás volt az angol nyelvű prezentációk teljes megértése is, merthogy az angolnak ebben a pár napban legalább ötven árnyalatát hallottam mindenféle szlenggel dúsítva és össze-vissza harapdálva, amiről a beszélője tényleg azt gondolta, hogy minden egyes ember megérti, akivel vagy akihez ő beszél. Volt olyan előadás, ahol a moderátor megkérte az előadót, hogy egy kicsit lassabban beszéljen, mert ezt már az amerikai résztvevők sem értik. A konferencia további sajátossága az volt, hogy az európai konferenciákhoz képest elég korán kezdődött és késő estig tartott. Ennek egyébként pont az volt az értelme, hogy a rendezvényre érkezők széles időintervallumban tudjanak ismerkedni egymással informális környezetben is.
Sajnos én este hétre már annyira ki voltam ütve a fáradtságtól, hogy muszáj volt a szállásom irányába indulni. Viszont az utcakép felfrissített. Az első sarkon egy Michael Jackson imitátorral találkoztam, a másodikon egy jazzkoncertet adó együttessel és elképesztően sok hajléktalannal. San Franciscó-ban egyébként nagyon sok hajléktalan él, van egy városrészük is, ahol tömörülnek (Tenderloin).
A szórakozóhelyek és az éttermek nagyon látogatottak. Olyan zsúfolt pub is akadt, ahol az utcán álltak sorban a bejutásért. Az út széli Streetfood-okból sem volt hiány, de az ilyen pultok mellett csak az illatok miatt szoktam lassítani, vásárolni viszont sosem. Mivel a nekem tetsző éttermek nagyon telítettnek tűntek, maradt a bolti vásárlás. A második napon már feltűnt, hogy a kasszánál a pénztáros minden embert önkéntes adományozásra hívott fel. Én általában Magyarországon is adományozok, amikor fizetek, ezért ott is így tettem minden egyes vásárlásom alkalmával ‒ a pénztáros láthatóan örült ennek.
A harmadik nap elég izgalmas volt, hisz aznap este már nekem is szerepelnem kellett a Novel Research Methods in Criminology című kerekasztal-beszélgetésen a Research Methods for Behavioural Analysis in Cyberspace című saját témakörrel. Előtte viszont sokféle előadást hallgattam végig a fiatalkorú zaklatók individuális meghatározottságairól, az illegális kábítószer-kereskedelem online működéséről, az amerikai iskolarendőrségről és az online abúzus okairól szóló legfrissebb kutatásokról. A diskurzus egyébként nagyon jól sikerült, mindannyian bemutatkoztunk, és a témával összefüggő monológjaink felvezetését követően legalább másfél órán át beszélgettünk.
A negyedik napon csak délelőtt látogattam meg a konferenciát. Még Magyarországon előre lefoglaltam egy helyet a 33-as mólóról induló Alcatraz túrára. A világszerte ismert és közel 30 évig működő börtönsziget volt az első célzott állomásom a San Francisco-öböl közepén, amit ma már csak nemzeti parkként dédelgetnek. A szigetre egy elég nagy hajóval mentünk át, aminek egy kimondottan „őrült” kapitánya volt, ugyanis már az elején olyan sebességgel fordult ki a kikötőből, hogy a hajó utasai nem győztek kapaszkodni. Ezt leszámítva az enyhén ködös öböl csodálatos látványt nyújtott az indokolatlanul szélsebesen haladó hajóról.
Ahogy a szigetre érkeztünk, egy Ranger kezdett beszélni a sziget történetéről, amit nem hallgattam végig, mert szörnyen unalmas volt, és én már nagyon kíváncsi voltam a részletekre, így hát elindultam Cellhouse-ba. A sziget levegőjén már csak a narratívája tett túl. A város vezetése megpróbált mindent az eredeti állapotában megőrizni vagy így rekonstruálni. A börtön épületében a börtönnarratívákról korábban raboskodó elítéltek és börtönőrök meséltek audioguide készüléken rögzített felvételekről. Egyes helyiségekről, épületrészekről és rabokról külön történeteket hallhattam (például Al Capone-ról). A sziget egy része a különleges flórája és faunája miatt védett, így ide senki nem léphetett be ‒ pedig szép volt. Nem elhanyagolható a város látképe sem a szigetről, rengeteg fotót készítettem.
A szigettúrát követően elindultam a mólók mellett a város szélén, és betértem a híres 39. mólóra, aminek az egyik nevezetessége, hogy számos filmjelenet zajlott és zajlik itt. További különlegessége, hogy minden évben rengeteg fóka sütkérezik a partján és pózol az oda látogatók előtt.
Ezt követte a hajómúzeum, majd a San Franciscó-ban alakult és ugyancsak híres Ghirardelli csokoládégyár, ahol mindenféle édességet vásároltam ‒ részben a csokoládéfüggőségem miatt. Utána indultam a Golden Gate hídhoz. Bevallom töredelmesen: a Golden Gate távolról sokkal tetszetősebb, főleg, amikor ködbe burkolódzik. Visszafele meglátogattam a China Town-t és a Lombard street-et ‒ és mindezt gyalogosan a híres dimbes-dombos San Franciscó-i utcákon keresztül. Tervezni egyébként könnyebb volt, mint végig járni, ugyanis a térképen a domb is síknak látszik. A hosszú és fárasztó túra után visszatértem a konferencia helyszínére, ahol még két előadást hallgattam meg a családon belüli erőszak kezelésének alternatíváiról.
Az ötödik nap nagyon ködös volt. Bár korábban indultam a Marriott Hotelbe, mert egy reggeli előadáson mindenképp részt szerettem volna venni. Aznap reggel kevesen voltak az utcán, épp ezért figyelhettem meg jobban az épületeket, a boltokat, az utcák részleteit, az emberek tekintetét és a hajléktalan emberekből összeállt csoportokat. Nagyon érdekes volt, hogy az épületek többségének tetején amerikai zászló lobogott. De a nemzeti színű matrica vagy jelzés a gépkocsikon és egyéb közlekedési eszközökön is gyakorta látható volt. Tisztán kirajzolódott előttem, amit már korábban is tudtam, hogy San Francisco nagyon liberális város, emellett nagyon erős az emberek patriotizmusa ‒ függetlenül attól, milyen élethelyzetben vannak. Számomra példaértékű az az elfogadás, nyitottság és sokszínűség, ami első benyomásra a városképből kitűnik.
Ezen a reggelen találkoztam egy anyaszült meztelen, hosszú szakállas férfival, aki lila hajpánttal a fején egy jó nagy pocsolyában balettozott a korlátok mellett. Láthatóan jól érezte magát, pedig a közelében állt egy rendőrautó, attól nem messze két derekas rendőr, akik rá se hederítettek. És azok sem, akik elmentek mellette. Csak nekem tűnt fel a reggeli jazzbalett, bár a budapesti Blaha Lujza téren is láttam már cifra dolgokat, de ez azért volt különleges, mert senki sem háborodott fel, és nem akadályozták meg a férfit a feltűnő viselkedésében.
Az ötödik napon zárták a konferenciát egy össznépi ebéddel, ahol rengetegen voltak, de még így is csak töredéke annak a több ezres látogatósokaságnak, akik a konferencián így vagy úgy részt vettek. Mivel magyar kollégák is voltak az eseményen, ezért megbeszéltük, hogy az utolsó estén elindulunk egy közös túrára. Az első állomásunk a Salesforce Transit Center tetején található Salesforce Park volt. A lenyűgöző létesítmény a felhőkarcolók közötti különleges növényekkel és közösségi terekkel kiépített nagyon szépen gondozott terület. A szó szoros és átvitt értelmében is a nyugalom oázisa a betontengerben. A park alatt egy buszpályaudvar terül el, amit eredetileg egy közlekedési csomópontnak terveztek. A park egyik különlegessége az a székekkel és asztalokkal megrakott tér, ahol könyvek és társasjátékok várják az oda látogatókat korosztálytól függetlenül.
Ezután látogattuk meg közelebbről az Oakland Bay Bridge-t, majd a városon átgyalogoltunk és az elképesztően meredek Napier Lane-n felfelé a Coit Tower lábához mentünk, ahol a Pioneer parkban felállított Kolombusz Kristóf szobrot néztük meg közvetlen közelről. A domboldal és a park az esti naplementében gyönyörű, és onnan a város még szebb. A Coit Tower már elég magasan van ahhoz, hogy látható legyen a Golden Gate Bridge és az Alcatraz együtt, ahogy rászáll a köd. Nagy szerencsém volt, ugyanis mindent megörökítettem. A lefelé vezető út már az éjszakába nyúlt, ami azért volt nagy élmény, mert kigyúltak a város fényei. Egyes felhőkarcolók különleges megvilágítással hatásosabbá tették San Francisco városképét.
Ezzel az igazán álomszerű arcával búcsúzott tőlem a város. Azért szívesen visszatérnék ide, nem ilyen rohanósan, kutyafuttában, hanem alkalmat találva arra is, hogy egy ottani kollégától ne csak kedves útbaigazítást kapjak, hanem el is beszélgethessek vele. Vagy még inkább megnézhessem, hogyan dolgozik, amikor épp nem a magamfajta tanácstalan turistákon segít, hanem a hétköznapokban teszi a dolgát, vigyázva ennek az ezerszínű városnak a biztonságára…
[1] „Tudod, hogy micsoda San Francisco? Egy arany bilincs, aminek elhajították a kulcsát.” „You know what it [San Francisco] is? It is a golden handcuff with the key thrown away.” (John Steinbeck)
