Vendégoldal – Egy nyuszi, két nyuszi…

Vendégoldal – Egy nyuszi, két nyuszi…

Ez az írás most csak egy kedves húsvéti jó kívánság, semmi több. Azaz hogy mégis több. Mert nem egy, hanem két írás. Van egy vendégem ugyanis. Húsvéti meglepetés. És nemcsak az olvasónak, nekem is. Reggel feldobtam egy ötletet, és akinek feldobtam, hallgatott, hümmögött, rágta, és közben megírta ezt a Vendégírást. Ezek szerint nemcsak Katát könnyű táncba vinni. Ni csak, mi lapul a bokorban! És az egyenruha mögött… Az, hogy a blogger és vendége is mesét kanyarintott, természetesen most is a véletlen műve. 

***

Molnár Katalin: Húsvéti rendőrök

Egyik kedves bűnmegelőzési rendőröm ma reggel, húsvét napján ezzel a képpel kívánt kellemes ünnepeket a Facebookon.

Nekem meg a rendőrnyúl láttán azonnal megindult a fantáziám. Hivatkozhatnék Aromora, a fékezhetetlen agyvelejű nyúlra, Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő című meséjéből. És hivatkozom is. „Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk: fékezhetetlen agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású nyúl volt.”

Mivel negyedik hete a pandémia miatt magam is szabad foglalkozású (értsd: home office-os tanár) vagyok, azóta nem láttam rendőrt. Úgy értem, hús-vér valóságában, miközben – tanítványaim lévén – huszonnyolc éve naponta közöttük forgolódok. Talán furcsa, de hiányoznak.

Hallom, nézem, olvasom a veszélyhelyzeti híreket, persze, de ott nem feltétlenül azt a kedves arcukat látom, amelyet én ismerek. Ezeken a képeken, felvételeken komolyak, szigorúak, már-már marconák, hivatalosak. Tantermeimben viszont, ha nem is nyuszik, de szelídek. És mivel szabad foglalkozásainkon együtt és egymástól tanulunk, kiderül: eszesek. Ha olyat mondok, a fülüket is hegyezik. Azt is jól tűrik, ha ugratom őket. Ezt ne tessék félreérteni, nem testnevelést tanítok nekik. Kommunikáció és etika tanóráinkon az ész növelése mellett a lélek nevelése is zajlik, és az ezzel járó buktatókon átugratni a sok komoly egyenruhást nem mindig egyszerű. Kell hozzá humor, beugratás, nem is kevés. És nemcsak tűrik, cinkosok benne. Ebből sejtem: szeretik is.

Elfogultságom így talán érthető. Tanítványaimmal tele az ország, és közvetlenül tőlük, a tudósításaikból, beszámolóikból évtizedek óta tudom, hogy nemcsak ezekben a nehéz időkben állnak helyt. Csak ilyenkor felfokozott a jelenlétük a médiában. A világhálón is.

Utóbbin sok rendőrpoént is látni, ezeket különösen szeretem. Főleg, amikor saját magukat figurázzák ki, mert ilyen is van bőven. Az egyik kedvencem pár hete az a rendőr volt, aki a nappalijában a nagy képernyős tévé elé állította föl a háromlábú sebességmérő készüléket, és a filmen szembe jövő autókat mérte. Felirat: „Hiába… a home office az home office.”

Most ez a rendőrnyuszi kép annyira megfogott, hogy húsvét lévén, gondoltam, megengedek magamnak egy kis vicces képleírást. Nézzük csak meg még egyszer alaposan:

Az itt látható egyed közterületi, sőt, határ menti szolgálatra kiváltképpen alkalmas. Bár még pályakezdő lehet, mert a fűben lapulva igencsak megilletődötten néz, a rajta lévő Police feliratú mellényt már büszkén viseli. A póráz kissé szokatlan neki, de mivel fiatal, könnyen és gyorsan megtanulja, hogy viselése eleinte kötelező. Szolgálatban mégse ugrándozhat akárhogy. Felettese parancsszavára kell figyelnie, ám ha jól vizsgázik, a póráz lekerül róla. Ha elég fürge, fő-ugrifüles is lehet belőle. Látványa az állampolgárok körében nemcsak megnyugtató, de ünnepi alkalmakkor derűt csal az emberek, főleg a gyermekkorúak arcára. Jöttének örülünk, és nyugodt húsvéti szolgálatot kívánunk neki!

 ***

 Határőrnyuszi: Húsvét a határon…

Évtizedek múltak el fölöttem úgy, hogy amikor mások pihennek, ünnepelnek, családok ülnek össze, akkor mi, a határok őrzői kint vagyunk a végeken, a határátkelőhelyek sávjain, és arra várunk, hogy végre mi is magunkhoz ölelhessük családunkat, együtt ünnepelhessünk…

Sok-sok éve Európában százezrek kelnek útra és indulnak el a földrész egyik végéből a másikba, évente akár többször is azért, hogy az ünnepi időszakokat szeretteik, családjuk körében tölthessék. A határrendészek pedig ott állnak, ellenőriznek, mosolyognak, jó utat és kellemes ünnepeket kívánnak. Az elmúlt esztendőkben tömegek kíséreltek meg illegálisan átjutni országunk határain, de a határok őrzői ott voltak, és megakadályozták őket ebben.

Ez a húsvét más, és valószínűleg sokáig más ünnep sem lesz olyan, mint korábban.

Szokásomhoz híven, az ünnepi időszakban kimegyek a területre, és a zord ellenőrzés kifejezése mögött megkeresem a rejtőzködő, a figyelő, a lopakodó, az ellenőrző járőrkollégákat, a határátkelőhelyeken szolgálatot ellátókat.

Ez a húsvét más, mint a többi…

Már az utakon feltűnt, hogy a tavaly ilyenkor nyüzsgő világ, az utazók, a gyalogos vagy kerékpáros locsolkodók, a boldogan vigyorgó és csokival teli táskákkal szaladgáló kölykök, az utak mellett dülöngélő korosabb férfiak – nincsenek. Az egyik kicsi falu út menti non-stop kocsmájának bejárati ajtaján is csak egy nagy „ZÁRVA” felirat árválkodik a törzsvendégek csendes jelenléte nélkül.

A falvak útjairól letérve csak néhány munkagépet lehet látni, amelyek óriási vasakat húznak maguk után a szántóföldeken, előkészítve a talajt az idei termésnek. A dűlőutakról és erdei ösvényekről az átszűrődő napfény sugarai alatt békésen legelésző őzeket, figyelő és szaladgáló tapsifüleseket lehet csak látni gyűjtögető, piknikező kirándulók, játszó családok helyett.

A zaj most nem zaj. Amit hallani lehet, az a csend és néhány rigó dala, akik a világ gondjaival mit sem törődve, vígan dalolnak.

Az egyik határátkelőhelyre érkezve azt látom, hogy átlépésre jelentkező utas, jármű semmi… Csend, nyugalom, tisztaság, a szél sem a szemetet vagy a kipufogógázt fújja a betonon, hanem a virágágyás jácintjainak illatát. Az egyik kollégán arcvédő maszk, gumi védőkesztyű és egy hasonlóan védett hölggyel és egy hat év körüli kislánnyal beszélget. Hamar kiderül, hogy húsvéti ebédet vitt a kollégának a felesége és a kislánya.

A kislány egy igazi kis cserfes, copfos tündér, pörgős aljú virágos ruhácskában. A kezdeti megilletődése után megszólított:

• Bácsi, te vagy az, aki az apukámnak azt mondta, hogy ma is menni kell a határra?
• Igen, én vagyok…
• Tudod, először sírtam, mert reggel nem tudott velem jönni nyuszitojásokat keresni, de azt mondta, hogy azért kell elmennie, mert így tud rám vigyázni, meg anyura, meg a nagyira, a papira, az Etus nénire, a barátnőimre. És akkor én nagyon-nagyon büszke lettem az én apukámra. Tudom, hogy meg fogjuk keresni azokat a tojásokat, de addig is vigyáz ránk. Úgyhogy nem is haragszok már rád…

Mit lehet erre szólni? Felnéztem a kollégára és a maszk fölött a meg-megránduló szemöldökök alatt a könnybelábadó szemeit láttam.

• Tudod, a te apukád a határok őrzője, aki vigyáz rátok és vigyáz arra, hogy a betegség ne jusson el a kertedbe, ne betegítse meg a nagyit, a papit. Tudod, én is büszke vagyok az apukádra.

És valóban, büszke vagyok a kollégáimra. A rendőrökre, a katonákra. A határokat ők nem csak a nemzetközi utas- és járműforgalom ellenőrzésekor, az illegális átlépési kísérletek megakadályozásakor őrzik, hanem most is, a világméretű humánjárvány időszakában, húsvét napján is.

Állnak a betonon, az út mellett, a fák között, járőröznek a településeken, ha nem is a világ, de legalábbis kis hazánk végén.

Ők nem tehetik meg, hogy otthon maradjanak, de akik olvassák ezeket a sorokat, remélem, igen – és remélem, meg is teszik.

Nekik és a családjaiknak is jár az esti taps(i), a köszönet és az együttérzés hangja.