Vendégoldal – A rendőri kommunikáció gyakorlati tanítása

Vendégoldal – A rendőri kommunikáció gyakorlati tanítása

Úgy gondoltam, egy olyan intézkedés leírását és elemzését is megosztom, ami nagyjából tipikusnak mondható egy közrendvédelmi járőr életében. Az eset bemutatása talán kicsit hosszabb a szokásosnál, de érdemes végigolvasni, mert a következtetést is akkor értjük meg igazán.

Mostani vendégszerzőm közel tizenkilenc éves rendőri, ebből nyolcéves mentori tapasztalattal írta meg dolgozatát. Ebből a státuszból következően nem ritkán a rendőri munkára még teljességgel felkészületlen tanoncokkal a háta mögött kellett nem csupán az intézkedés alá vontakkal, de még saját kezdő kollégáival is megküzdenie.

Az alábbi történet épp egy ilyen szituációt mutat be, elárulom: szerencsés kimenetellel. De olyan jó volna, ha ez nem a szerencsén múlna. Ő azt is pontosan tudja, mi kellene ehhez. Dolgozata nyilván ezért is tetszett nekem, és így kaphatott helyet ebben a rovatban.

***

Romhányi Balázs: Egy lépés előre, kettő hátra…

Az eset úgy 8–10 éve történt, amikor egy esti szolgálatban utasítást kaptunk az ügyelettől, hogy jelenjünk meg a kertvárosban, mivel onnan családi veszekedésről érkezett bejelentés. Abban az időben – közel 8 évig – mentori feladatokat is elláttam. Mivel a szakzsargonban csak „cs.b.” (családi balhé) néven ismert bejelentések igencsak gyakoriak, remek alkalmat láttam arra, hogy két tanulót magam mellé véve induljak a küldésre.

Egy nő és egy férfi volt a társam, mindketten egy hónapja kaptak egyenruhát, és épp nyári gyakorlatukat töltötték a kapitányságon. Útközben elmondtam nekik, hogy nagyon gyakran fognak találkozni hasonló szituációval, és hogy a bejelentő hölgy már visszatérő ügyfél. Kértem, hogy csak figyeljenek, ne mondjanak és ne csináljanak semmit. Mivel korábbi intézkedésekből nagyjából ismertem a család hátterét, tudtam, hogy ők is az az idő tájt oly jellemző svájci frank alapú hitel áldozataivá váltak, emiatt igen nehéz anyagi helyzetbe kerültek. A családfő alkalmi munkákból próbálta eltartani a családját.

A helyszínre érve a szokásos helyzet várt ránk. A férj erősen ittas volt, de a feleségén is érződött az alkoholos befolyásoltság. Két kiskorú gyermekük, egy 6 éves kisfiú és egy 8 éves kislány sírtak, utóbbi jobb arcán piros folt, valószínűleg pofontól. A szoba falán odavágott pörköltszaft, felborított székek, minden jel arra mutatott, hogy a veszekedés már órák óta zajlott.

Ilyenkor nehéz egy szálon vezetni az intézkedést, mivel egyszerre van jelen a bejelentő és az, aki miatt a bejelentést tették. Egy tapasztalt járőrpáros ilyenkor egymással szinkronban tud dolgozni, és míg egyik beszél a sértettel, addig a másik le tudja nyugtatni a gyakran agresszív másik felett. Ez több szempontból is hasznos: először is a bejelentő lehet, hogy sok információt nem mer elmondani, csak négyszemközt, másrészt jó lehetőséget ad arra, hogy a járőrpáros másik tagja további információt gyűjtsön be a család többi tagjától.

Erre itt nyilvánvalóan nem volt lehetőség, mivel két tanulóval voltam. Ennek hátrányát sajnos elég hamar észre is vettem. A gyerekeket beküldtem a szobába, majd próbáltam meghallgatni a feleséget, aki elmondta, hogy a férje két napja iszik, terrorizálja a családot, veri a gyerekeket és elitta a maradék rezsipénzt is. A férj közben folyamatosan közbekiabált, dühöngött. Jeleztem a két tanulónak, hogy kicsit arrébb szeretnék menni a bejelentővel, próbálják addig szóval tartani a férjet, hiszen így nem hallok semmit. A szemem sarkából persze folyamatosan figyeltem őket, nehogy valami baj történjen.

Azt vettem észre, hogy mindketten kezdtek egyre idegesebben viselkedni. A férfinak még a keze is ökölbe szorult, de a kollegina is egyre emeltebb hangon beszélt. Gyorsan befejeztem az adat- és információgyűjtést a feleségnél, majd jeleztem, hogy most a férjjel szeretném megtenni ugyanezt, úgyhogy megkértem a tanulókat, most egy kicsit foglalkozzanak az anyával. Aránylag hosszú, 15–20 perces beszélgetés után sikerült a férjet megnyugtatni. Megígérte, aznap nem iszik többet, és ha elmegyünk, lefekszik aludni.

Úgy éreztem, lassan egy sikeres intézkedés vége felé közelítünk, már csak az volt hátra, hogy nyilatkoztassam a bejelentőt, hogy nem kíván élni a távoltartás intézményével, és már mehetünk is. Ekkor ismét a két rendőrtanulóra bíztam pár percre a férjet. Miközben töltöttem ki a szükséges papírokat, arra lettem figyelmes, hogy a férfi folyamatosan emeli fel a hangját, és a testbeszéde is egyre fenyegetőbb. Próbáltam gyorsan befejezni a papírmunkát, mert éreztem, hogy kezd kicsúszni a kezük közül az intézkedés. Ekkor észleltem, hogy – az amúgy rendkívül nyugodt természetű – kolleganő kicsattan: „Ha ilyen férjem lenne, én is elválnék!” A férj ennek hallatán valósággal tajtékzani kezdett a dühtől és visszaordított.

Ezután átvettem az intézkedést, és ismét negyedórás nyugtatgatás következett, amit csak úgy tudtam sikerre vinni, ha a két tanulót kiküldöm a lépcsőházba, ugyanis már a puszta látványuk is hergelte az apát. Nagy nehezen sikerült lehűteni a kedélyeket, a férj ismét lenyugodott, a feleség sem kért távoltartást, így elhagytuk a helyszínt.

És most jött a lényeg. A járőrautóban hazafelé természetesen szóvá tettem az esetet, és kérdőre vontam a tanulókat. Egészen meglepő dolgok derültek ki. Mindkettőjük családjában jelen volt az alkohol. A rendőrnő édesapja, a férfinak a keresztapja küzdött hasonló problémával. Azt is elmondták, hogy azóta nagyon nehezen tudják magukat türtőztetni, ha ilyen személlyel találkoznak. Elmondtam nekik, hogy ezeket az emóciókat nem szabad hagyni eluralkodni magunkon, hisz akkor érzelmekből intézkednénk, nem tudatosan.

Ha rendőrként nem megszüntetni segítünk a problémát, hanem még nagyobbat csinálunk belőle egy-két meggondolatlan mondattal, az nem lesz jó. Lehet személyes véleményünk, de azt ne az intézkedés helyszínén, hanem majd a járőrautóban beszéljük meg. A rendőri munkában nagyon fontos, hogy a személyes érzelmeink ne befolyásoljanak minket. A családi veszekedés pszichológiai szempontból amúgy is egy nagyon problémás intézkedési helyzet, mivel sok résztvevős, eléggé intenzív légkörű, és sohasem lehetünk teljesen biztosak az eset pontos körülményeit illetően. Arról nem is beszélve, hogy a résztvevők általában érzelmileg bonyolult viszonyban állnak egymással. Úgy éreztem, megértették, amit mondani szerettem volna nekik, és folytattuk a munkát.

Közel 19 évig tartó rendőri pályafutásom és 8 éves mentori munkám alatt megállapítottam, hogy (legalábbis a tiszthelyettesi) tanulói állomány egyáltalán nincs felkészítve kommunikációs szempontból a szolgálatra. Legtöbbjüknél még a magázás / önözés és a tegezés helyes megválasztása is gondot jelent egy intézkedésnél. Ha nem képesek gyorsan stílust váltani, az biztosan gondot okoz. Egy bejelentővel, aztán egy tanúval, majd egy sértettel, utána egy gyanúsítottal kell beszélniük, máskor egy turista kér útbaigazítást. Mindegyikhez más hangnemben, más nyelvi eszköztárral kell közelíteni. Az is jó, ha a tanuló alaposan megfigyelik, hallgatják, én hogyan csinálom, hiszen én is sok mindent így tanultam meg.

Azt is elmondtam, a rendőri munkában a legfontosabb fegyverünk a szánk. A problémák 90%-át meg lehet vele oldani, a maradékra ott vannak a kényszerítő eszközök. Ahogy a fenti eset és az általam említett hiányosságok is alátámasztják, a rendőri oktatásban központi szerepe kellene, hogy legyen a megfelelő kommunikációs és pszichológiai felkészítésnek. Fontos lenne, hogy a rendőrök megtanulják érzelmileg függetleníteni magukat a munkájuktól. Ennek a fenti eseten kívül számtalan aspektusa lehet: ilyen az első találkozás egy öngyilkossal, az első holttest látványa, a gyermek holttest, az első agónia látványa. Hogyan reagáljon egy személyeskedő sértésre, amit szolgálatban kap, hogyan viselkedjen stresszes helyzetben és még sorolhatnám.

Hiába felkészült a tanuló elméletben és fizikailag, ha nem tudja magát megfelelően kifejezni, akkor sajnos az az egész munkájára rányomja a bélyegét.