Zenebolondok II.

Zenebolondok II.

Mert a zene az kell…

„Lehet egy dal, vagy ritmus, vagy zaj, egy árva hang, egy jel.

A zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel.

Mert a jó, a rossz csak szó, olyan, ami sokszor változó,

de egy ismerős hang, az megmarad,

máris érzed, hogy védve vagy,

a dal egy biztos hely.

(Dés László: Valahol Európában – A zene az kell)

Íme a legutóbbi bejegyzésemben elkezdett zenés estéimről szóló beszámoló második része. Vigyázat, (ét)vágygerjesztő. Legalábbis annak – és nemcsak zenebolondoknak – szánom…

3. délután – Évtizedekre is elálló zenei csemegék ínyenceknek

Zeneklub, Művészetek Palotája, 2017. január 27., 17.30

Említettem már, hogy elég sokat áldozok a kultúrára, s az sem titok, hogy legfőbb zenei oltárom tíz éve immár a Müpa. Mivel ennek az intézménynek a működésével úgy, ahogy van, megnyitása óta folyamatosan elégedett vagyok, úgy érzem, az áldozat teljes mértékben megéri. Ezt azért így ritkán szokás kijelenteni. Olyan zenei finomságokat lehet itt fogyasztani, ami után a művészetre éhes közönség még a (hang)villát is megnyalná. Elnézést a furcsa és látszólag ide nem illő hasonlatért, de nem az én ötletem. Hozzáteszem: sajnos. A zenei csemegékre vágyó, kényes ízlésű ínyenceknek még az intézmény egyedi arculatát tervezők fantáziája is kifogyhatatlan éléskamrát kínál. Tessék csak nézni is, miről beszélek:

A hűséges közönség kényeztetése a Müpa+ hűségprogram jóvoltából immár több – például Ezüst, Arany és Platina – szinten zajlik. Sőt, mínuszból is indulhatunk, akarom mondani, oda is érkezhetünk. Az épület kényelmes és kulturált mélygarázsának -1. szintjén ugyanis a Platina szintű látogatók alkalomszerűen a saját rendszámukra szóló helyre állhatnak, az egyébként ingyenes parkolás mellett így a bejutás és főleg a koncert utáni kijutás is gyorsabb. További szolgáltatásként vásárlásaikból 15% kedvezményt kapnak; előfoglalási lehetőségük van a legkelendőbb programokra; külön, csak nekik szóló rendezvényekre, a szó szerinti kulisszatitkokat is bemutató épületbejárásra, múzeumi tárlatvezetésre, művészekkel való találkozásokra invitálják őket a kedves közönségszervezők. Ahogy itt a közönséggel bánnak, azt tanítani lehetne. És kellene is. A kedvenc a szintén a Hűségprogram tagjainak szóló Müpa Zeneklub. Ez a körülbelül havonta jelentkező programot így ajánlja a ház: „színes, történetmesélős előadás, amelynek házigazdája Fenyő Gábor, a Müpa komolyzenei szakértője. Az esten szó kerül mindenről, ami zene – művekről, komponistákról, zenekarokról, karmesterekről, szólistákról, intézményekről és még sok minden másról. A témákat általában a Müpa közelgő programjai kínálják, így ha valaki kedvet kap élőben meghallgatni valamelyik művet vagy előadót, a Zeneklub után néhány héten belül megteheti – amennyiben ezekre az eseményekre időben megváltja jegyét. Fenyő Gábor érdekességekkel megtűzdelt, hangzó illusztrációkkal és sokszor vetítéssel is kísért előadásaiban közérthetően mesél a zenéről. Feltárja a művek titkait, és közelebb viszi a hallgatókat a darabok megértéséhez, teljesebb élvezetéhez. A Zeneklubból mindenki élménnyel távozik, és akik úgy döntenek, hogy ellátogatnak valamelyik hangversenyre, amelyről az előadásban szó esett, felkészülten ülhetnek majd be a nézőtérre.”

Nos, pontosan ez történt: a 2017. január 27-i Zeneklubnak köszönhetően jó volt tájékozottabban és értőbben hallgatni a január 30-i orosz esten felhangzó egyik darabot…

4. este – Orosz–magyar nosztalgia

Művészetek Palotája, 2017. január 30., 19.30

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia – nyitányfantázia

Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára, op. 43

Bartók: A csodálatos mandarin – szvit, op. 19, Sz. 73, BB 82

Rimszkij-Korszakov: Seherezádé – szimfonikus szvit, op. 35

Hajdani orosz–magyar szakos bölcsészként, ha bármilyen orosz zeneszerző művét hallom, legélesebben egy régi egyetemi szeminárium emléke idéződik fel. Még Szegeden történt, hogy orosz irodalomtörténet órán – tanár szakosok is lévén – kedves oktatónk arra kért minket, hogy tartsunk előadást a csoporttársainknak egy tetszőleges orosz művészeti alkotásból. Teljesen ránk bízta a választást és a módszertani megoldást is. Mindegy volt, hogy képzőművészeti, zenei vagy irodalmi műről van-e szó, egy adott szerzőről, annak egyetlen vagy akár több művéről, egy bizonyos korszakról vagy műfajról, csak legyen minél érdekesebb a többiek számára, és a lehető legjobban tükrözze az előadó ízlését, világát, érzéseit. Ragaszkodott hozzá, hogy legyen személyes közünk ahhoz, amiről beszélünk.

Már az első pillanatban nagyon tetszett az ötlet, s azt is azonnal tudtam, milyen művészeti ágat fogok választani. Persze hogy a zenét. És persze hogy a legoroszabb zeneszerzőt, akit akkor ismertem: Csajkovszkijt. Mégpedig a balettzenéiről beszéltem. 1988-at írunk, tehát egy ócska kis kazettás magnón részleteket is megmutattam egy-egy műből. Az is lehet, hogy a csoporttársak közül már csak én emlékszem erre. De olyan lelkesen, mély átéléssel és elemzően sikerült valami elmondhatót megragadnom abból, amit ez a zenei romantika nekem akkor (is) jelentett, hogy sose fogom elfelejteni. Bevontam a hallgatóságot, megkérdeztem, ismerik-e az elhangzó zenét, s ha nem ismerték, annál jobb volt, hiszen így ösztönös érzéseikből, gondolataikból kiindulva lehetett együtt összerakni a zene hatására akkor és ott éppen aktuális közös valóságunkat.

Jó okom volt a személyes elfogultságra. Kisgyerekként balett-táncos szerettem volna lenni, s persze hogy a legromantikusabb szerepekre billegtem, ugráltam, hajladoztam, sorra lekoptatva cipőim orrát. De nem haragudtak érte a szüleim. Kedvtelve nézték, amint fehér hattyúnak és Júliának, Csipkerózsikának és Marikának képzelem magam. De ennyiben maradtunk: pár év múlva kinőttem a gyerekes vágyálmokból, s komoly elhatározással hegedülni kezdtem. Jóllehet a zeneiskola kitűnő elvégzésénél sose vittem többre, ám megszerettem és a mai napig is a legjobban ennek a törékeny hangszernek a hangját imádom. A balett-táncosok légies mozgása és a hegedű semmihez se hasonlítható, megindítóan éteri hangja tökéletesen összeillett a képzeletemben. S úgy látszik, nemcsak az enyémben, hanem a legszebb balettzenéket alkotó Csajkovszkijéban is, mert romantikus hősnőinek érzékeny világát kivétel nélkül mindig hegedűszólókkal jeleníti meg. A zene varázslatos hatásáról alighanem azon az órán is ilyesmiket mondhattam, mert igencsak megnyerte a hallgatóság és a tanár úr tetszését. Ráadásul akkor még mindezt oroszul, hiszen mégiscsak ez volt az egyik lényege a feladatnak.

Talán érthető, hogy ilyen előzmények után, amikor a Müpa műsorkínálatában megláttam ennek az orosz estnek a programját, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom ki. És jól döntöttem, mert óriási műsor volt.

Csajkovszkij Rómeó és Júlia című nyitányfantáziájával kezdeni a műsort nemcsak műfajilag volt telitalálat, de megadta a kivételes gonddal összeválogatott darabok tematikai alaphangját is. A négy elhangzó mű közül három magától értetődően oroszsága miatt is szorosan összetartozik. A műsorszerkesztő az orosz szerzők közé illesztette a magyar Bartókot, amit nyugodtan magyarázhatnánk azzal, hogy ily módon fejezte ki tiszteletét a hely névadójának. Hiszen ne feledjük: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ültünk. A két híres veronai szerelmes tragikus története kettős halállal végződik, Bartók csodálatos mandarinja egyedül pusztul bele a fiatal lány iránt gyulladt szerelembe, míg a Rimszkij-Korszakov által megidézett Seherezádé ezeregy meséjével elkápráztatva az őt halálra ítélő szultánnál végül megváltja saját életét. Helyben vagyunk. Ennél minden tekintetben nekem valóbb válogatást aligha kívánhatnék.

Kissé kilógni látszott ebből a tematikából Rachmaninov Paganini-rapszódiája, de aztán kiderült, hogy mégsem. És itt érthető meg a fent említett Zeneklub jelentősége. Éppen erről a darabról mesélt Fenyő Gábor három nappal a koncert előtt. Részletekkel illusztrálta is, mire érdemes figyelni – az egyik, már-már azonosíthatatlan Paganini-variáció meglepően filmzeneszerű jellegére és a szintén váratlanul felcsendülő híres középkori dallamra. Szeretem a Müpa koncertekhez kiadott igényes műsorfüzeteit is, mert ezekből olyanokat tudhat meg az ember, amit magától bizony nem. Ott olvasom a műsor előtt az alábbiakat „Rachmaninov az egyik variációban megszólaltatja a gregorián Dies irae dallamot, ezt követően pedig a mű hátralévő részében többször is visszatér hozzá, még a befejezésben is felidézi. Paganinit, ahogy kortársai nevezték, »az ördög hegedűsét«, a romantika emblematikus alakjaként, valósággal a kor zenei szimbólumaként tartotta számon a 19. század, s ugyanebben a században meghatározó volt a középkortól örökölt halálkultusz is. Nem légből kapott tehát a társítás, hanem nagyon is szerves, ráadásul a gregorián Dies irae-témafej (a Requiemben ez a részlet szól »ama végső harag napjá«-ról, vagyis az utolsó ítéletről) Rachmaninovnak egyébként is különösen fontos, más műveiben (többek közt A holtak szigetében, a II. szimfóniában és A harangokban) is többször idézi.” Akár akarta a műsorszerkesztő, akár nem – bár szívesen feltételezem ezt a fokú tudatosságot –, az első ránézésre nem passzoló zenei puzzle is a helyére került.

A halál és annak fenyegető réme, főleg legyőzésének reménye és e remény legalább időleges beteljesülése elemi erővel tud rám hatni. Rómeó és Júlia fájdalmasan gyönyörű szerelmének históriáját, amióta ismerem, nem tudom megunni. Számtalan feldolgozását láttam-hallottam már. Akárhogyan találkozom is vele – az eredeti Shakespeare-drámát olvasva, Franco Zeffirelli rendezésében filmvászonra álmodva, Csajkovszkij balettzenéjére koreografálva és eltáncolva, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán felejthetetlen klasszikusát sajnos csak felvételen látva, a darab összes szerepét eljátszó Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter modern kettősét viszont pár méterről élőben csodálva, zenében, musicalben hallva, képre festve, szoborba zárva –, mindig ugyanaz a vágyam. Hiába tudok betéve minden mozzanatot, szinte minden mondatot, hiába ismerem a drámai konfliktusban rejlő szükségszerű végkifejletet, újra és újra átélve a sorsukat, fáradhatatlanul és örökösen hinni szeretném, hogy egyszer másképp ér véget a történetük. Folyton azt remélem, hátha egyszer a valóságból mégiscsak mesebeli megoldás lesz: boldogan élnek, míg meg nem halnak… mert persze, úgyis meghalnak, hiszen emberek, de hátha nem ilyen tragikusan, fiatalon, fölöslegesen, mások ostobasága, bűne miatt.

Az előadók pontosan azzal az autentikus mélységgel szólaltatták meg a műveket, amelyet hírnevük alapján vártam. Az egyik legelismertebb orosz karmester, Valerij Gergijev dirigált, a vezetésével a világ élvonalába bekapcsolódó szentpétervári Mariinszkij Színház Zenekara és a nagyon fiatal zongorista, Sergei Redkin játszottak.

Igazi nosztalgikus, érzelmes orosz este volt, s talán érthető, miért lettem tőle olyan szentimentális…