Csak semmi feltűnés, avagy a vezetés csendes művészete
Az idén éppen tíz éve annak, hogy azzal is foglalkoznom kell – édes kötelesség! –, mi tesz elég jó vezetővé valakit. Az MA szintű képzés három egymásra épülő kurzusán a hallgatókkal egy egész éven át keressük-kutatjuk, gyűjtögetjük és szedegetjük (magunkra is) ennek a hozzávalóit.
Mivel a kérdés számomra gyakorlatilag állandóan napirenden van, érthető, hogy bárhová megyek, szaporodnak az ezzel kapcsolatos megfigyeléseim is. Afféle szakmai ártalomként nem tudom nem észre venni, amikor valami ebből a szempontból – ráadásul látványosan – nem elég jól működik. Ilyenkor persze igyekszem kellően felismerhetetlenné tenni a tapasztalat származási helyét és idejét, és a látottakat beleilleszteni azoknak a példáknak a sorába, amelyekkel aztán a vezetőképzési tréningeken lehet dolgozni. Ha azonban olyasmit látok, ami példaszerű, szívesen nevesítem, és bemutatom, mert hiszem: a jó példa ragadós lehet. Most épp egy ilyen élmény megosztása következik. Hogy mégis miért névtelenül, annak egyszerű oka van: baráti kérésre vállalt diszkréció.
Példamutató terepként – egyben szenvedélyemnek, a műélvezetnek és műelemzésnek is áldozva – legtöbbször a művészetek palotáira szoktam hivatkozni. Ezek „ügyfeleként” – azaz a közönség tagjaként – van ugyanis a leggyakrabban élményem arról, hogy ott egy sor olyan dolog is működik, ami máshol, például az állami szervezeteknél nem. Apró gyerekkorom óta járok művelődni a legkülönfélébb helyekre, de az állami szektor intézményeit is ugyancsak rég ismerem. „Ügyfélként” az iskolarendszer, az egészségügy vagy a közigazgatás nekem is, mint minden állampolgárnak, kikerülhetetlen. Ráadásul negyed százada az egyik kiemelten fontos állami szolgáltatónak, a rendészetnek belülről is ismerője lehetek, munkavállalóként pedig aktív részese vagyok a munkahelyi folyamatoknak.
Most egy olyan élmény kívánkozik ki belőlem, ami egyáltalán nem a művészethez, hanem egy nagyon is hétköznapi, manapság kifejezetten nehéz helyzetben lévő terephez, a középfokú oktatáshoz kapcsolódik. Mostanában erre, mint válság sújtotta övezetre szokás tekinteni, de példámból kitűnhet: egy középiskolát is lehet kifejezetten magas színvonalon vezetni. Sőt, ez aztán a művészet!
A történet megint évtizedekre megy vissza. Középiskolában tizenegyen jártunk orosz fakultációra, ahonnan szeretve tisztelt orosztanárunk hatására tízen mentünk orosz szakra, bár annak a nyelvnek éppen akkor – mint utóbb kiderült, csak átmenetileg – áldozott le a napja. 1987-et írtunk… Magam előbb a szegedi, majd a pesti bölcsészkarra kerültem. Itt ismertem meg azt a kedves jó barátnőmet, aki mostani történetem egyik főszereplője. Nevezzük Anikónak.
Velem ellentétben, aki az orosz nyelvet azóta nem használván csak felejtem, Anikó a diploma után tolmács-fordítóként helyezkedett el. Negyed százados közszolgálat után tavaly lett elege, s munkahelyével együtt odahagyta kedves munkáját is. Egy évig nem lelvén a helyét, várt a csodára, s végső elkeseredésében egy álláshirdetésre lett figyelmes. Egy lakóhelyéhez közeli gimnázium fél státuszban orosztanárt keresett. A tolmácskodás és a sok utazás mellett évtizedekig voltak ugyan magántanítványai, de soha nem akart tanár lenni, most mégis megmozdult benne valami. Elment az állásinterjúra, s azon nyomban ott is ragadt. Ahogy belépett az iskolába, és elkezdett beszélgetni az igazgatóval, megérezte: ez olyan közeg, ahol jól érezné magát. Tavaly szeptember óta itt dolgozik.
Múlt héten úgy esett, hogy egy hétköznap épp ráértem, s szívesen mentem neki segíteni. Régi szép szokásunk ez: családi-baráti események kapcsán szaladunk egymáshoz kreativitásunkkal és kétkezi ügyességünkkel szervezkedni, pakolni, sürögni-forogni esküvőtől költözésig, ami adódik.
A mostani apropó egy rendhagyó oroszóra volt, amelyet Anikó rendezett azoknak a gyerekeknek, akiknek oroszt tanít. Meghívott vendégként a budapesti orosz kulturális központ egy munkatársa tartott országismereti bemutatót. Őszintén szólva engem a segítő szándékon kívül a kellemes nosztalgia vonzott oda. Oroszul beszélgetni, szamovárból teavizet engedni és mellé finom orosz teasüteményt eszegetni régen adatott. És rám is fért a néhány órás kellemes kikapcsolódás. Hanem amit ott láttam és éreztem, az egészen elvarázsolt.
Először is: az iskola környezete. Semmi hivalkodó külsőség, inkább hívogató egyszerűség. A tanári szoba mellett teakonyha, szemben nyitott ajtajú igazgatói iroda. A belső terekben sok fény, burjánzó növények, a folyosókon és a helyiségekben tisztaságillat, zenélő csengőszó, a tantermekben praktikus rend. Pillanatok alatt klubhelyiséggé átrendezhető könyvtárszoba.
És az emberek: a bejáratnál kedves portás, a tanáriban órára készülés közben egymással beszélgető, mosolygó tanárok, a folyosókon élénk gyerek-élet. Kis zugokban, padokon, fotelekben susmorgó, nevető, tanuló fiatalok, kézen fogva közlekedő párok, lépcsőn leszaladó oroszul köszönő kamaszok. A rendhagyó oroszórán tapintható az élénk figyelem, röpködnek a tinédzser poénokkal tűzdelt kérdések. A gyerekek előzékenyek, segítőkészek, látszik, hogy ők is jól érzik magukat ezen a helyen.
Ha valaki ezeket olvasván nem jönne rá magától, hogy mitől ilyen az egész iskola légköre, annak tolmácsolom barátnőm magyarázatát: „Mitől? Inkább kitől! Az igazgató miatt van az egész. Először is él-hal a gyerekekért és a szakmájáért. Maga is kiváló tanár, és maga köré gyűjtött sok remek kollégát, akiket tisztel. Ez abból is látszik, hogy hagyja őket önállóan dolgozni, alkotni. Tudja, hogy az ő dolga megteremteni nekünk a munkafeltételeket. Két helyettesével megosztva közösen nem is irányítja, inkább menedzseli a folyamatokat.” Vagyis éppen annyit és úgy „igazgat”, amennyit és ahogyan kell. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Valóban ilyen egyszerű az elég jó vezetés receptje? Épp csak egy ilyen igazgató kell hozzá? Azért persze kell még jó pár más is, de ezeket most nem részletezem.
Csoda-e, ha Anikó kivirult? Elemében van, hiszen szervezőkészsége, pontosabban kedves tündérkedő lénye tanárnőként is kiteljesedhet. A gyerekek imádják, szétszedik (Lásd: „A tanárnő találta ki ezt a mai napot? A tanárnő egy tündér!”) Amióta átvette az oroszórákat, az amúgy lustaságra hajló kamaszok megtáltosodtak, elkezdtek tanulni, egészen jól kezdik érteni az anyanyelvi beszélőket is, egyre többet tudnak az orosz kultúráról, és vannak köztük, akik szeretnének oroszból továbbtanulni. Ezen a lelket simogató napon boldog voltam, hogy láthattam ezt a hétköznapi csodát. Örülök, hogy a barátnőm „hazatalált”.
