Lady Lear és a közteresek
Avagy a résztvevő színház varázsa
Nem sok színészt ismerek személyesen. Tulajdonképpen évtizedekig csak Tomival voltam közeli kapcsolatban, igaz, vele sok minden összekötött: a szülőhelyünk, az osztályfőnökünk, a Tápiómente Néptáncegyüttes, az Ági húgával ápolt barátságom, és persze az értékrendünk és a groteszk-idióta humorunk. Pár évig egy közös társasházban éltünk Zuglóban, s gyakori vendégek voltunk egymásnál. Egy szinttel följebb élte bohém életét a kedves Bori testvérpár, akikkel fiatalságunk sok bolondságát kacagtuk végig. Rég volt, de igaz volt és főleg szép.
Minő véletlen, hogy a második színész, akit személyesen megismertem, azonos vezetéknevet visel, mint az első. Bár nem rokonok, de mesterségük, tehetségük, elhivatottságuk és energikusságuk miatt mégis azt mondom: egy vérből valók. Viktorral 2015 augusztusában szedtük föl egymást a 99-es buszon ülve. Na nem úgy! Egy bűnmegelőzési projekt képzésének részeként egy háromnapos tréningen dolgoztunk együtt vele és színésztársával, Patonay Anitával.
Képletesen kell érteni a buszon ülést, ugyanis buszvezetőket tanítgattunk együtt konfliktuskezelésre. Akkor annyira megkedveltük egymást, hogy azóta is vágytunk az újabb közös munkára, és ez most megadatott. Megint a VIII. kerületben akadt dolgunk, de ezúttal közterület-felügyelők alkották a célcsoportot. Egy három hónapos projekt záró felvonásaként töltöttünk meg egy egész napot olyan helyzetgyakorlatokkal, amelyek egy izgalmas új szerepre segítettek felkészülni 15 embernek. Előbb a színészek által bemutatott karakterek, majd a résztvevőkkel közösen eljátszott jelenetek azokat a tipikus kerületi embereket és élethelyzeteiket illusztrálták, amelyeket a szakemberek munka közben nap mint nap átélnek.
Ám ott sosincs idő megállni és elgondolkodni egy-egy megnyilvánulás hatásán, nem lehet utólag kicserélni egy-egy szót vagy mozdulatot, visszajátszani a szituációt. A tréningen mint műhelyben viszont ezt is lehet. És lehet közben önfeledten nevetni, utána pedig jókat vitatkozni, beszélgetni arról, ki hogy látta, mit érzett, hogyan csinálná másképpen. Aztán komolyan levonni a tanulságokat és kívánni a folytatást, mert rájövünk, hogy ez jó, ez kell, ez hasznunkra van. S talán nemcsak nekünk, de mindazoknak, akikért végül is ez az egész szervezet dolgozik: az elégedett ügyfeleknek, akik egy-egy ilyen nap után képzettebb közterület-felügyelőkkel találkozhatnak. Így valahogy elmélkedtünk és dolgoztunk egész nap, s mondhatom, a végére jól el is fáradtunk.
A képzésnek vége volt, de a napnak még nem. Amióta megismertem Viktort és Anitát, azóta vágytam arra, hogy lássam őket saját, igazi közegükben is játszani. És most, hogy temették az egyik előadásukat, nem halogathattam tovább, éltem a kedves és ellenállhatatlan meghívással, és másodmagammal elballagtam a Lady Lear című előadásukra. Nagyon nagy kár lett volna kihagyni.
A KÁVA Kulturális Műhely a résztvevő színházaként nevezi meg magát. Filozófiájuk: „Azért vagyunk, hogy részt vegyünk a saját életünkben. Ne csak legyünk, hanem éljünk. Gondolkodva, cselekedve, közösségben. Olyan fórumként látjuk és láttatjuk magunkat, ahol a munkában, játékban résztvevők (színészek, nézők, kutatók, drámatanárok, dramaturgok, rendezők) azt kutatják, hogy mit jelent embernek lenni a jelen társadalmában, mi a viszonyunk az általunk felvetett emberi, erkölcsi, társadalmi kérdésekhez és problémákhoz.” Nagyon szimpatikus hozzáállás, bár elsőre nem feltétlenül gondoltam vonzónak magamra nézve. Mondtam is Viktornak, hogy vannak fenntartásaim azzal, hogy egy rögtönzött jelenet részese legyek, annak ellenére, hogy azért szorult belém némi exhibicionizmus. Nem véletlenül álltam énekesként színpadon 25 évig, s állok tanárként „katedrán” 26 éve. De ez azért mégis más. Azt mondta, ne aggódjak, tetszeni fog, mert semmi olyasmit nem kell csinálnia a nézőnek egy beavató színházban, amit nem akar. Hittem szép szavának, s nem is csalatkoztam.
A két felvonás egy-egy kisebb epizódjaként a fokozatosság és az önkéntesség elvét messzemenően betartva vonták be a közönséget. Inkább nevezném a dolgot egy szolid együtt gondolkodásnak, mint szereplésnek. Az előadás egy-egy pontján a jelenetet félbe szakítva négy játszó egyszer csak az amúgy is kevés számú közönség egy-egy kisebb csoportjához fordul tanácsért. Az első felvonásban csak látszólag, monologizálva, a másodikban azonban igazi párbeszédbe vonva minket.
Mivel a történet kifejezetten dilemmákra és döntésekre épül, ahhoz, hogy valamiféle megoldás felé indulhassanak a szereplők, adja magát a helyzet a történtek és a következmények megvitatására. Kis körökben, félhomályban a színész-drámatanárok a darab szereplőinek bőrében maradva kérdezgetik a nézőket a hogyan tovább-ról. Kedves, spontánnak ható, értő irányításukkal összeérnek az érvek, a kérdések, a felvetések és az ötletek. És egyszer csak rájövünk: körülbelül húsz percre a történések, tulajdonképpen a színház, végső soron a darabban megelevenedő emberi sorsok, akár a saját életünk színpadra vitelének résztvevőivé válunk. A beszélgetés után a folytatás azonnal kínálja a visszacsatolás jóleső élményét. Nézőként már nem egyszerű befogadásra, nem passzivitásra vagyunk ítélve, hanem azt érezhetjük, hogy a négy szereplő által begyűjtött véleményeinken keresztül befolyásunk van a darab kimenetelére.
Megoldást szerencsére nem kínál a darab, egyáltalán nem zárul le a történet, pláne nem megnyugtatóan. Mégsem zaklat föl, hanem csalafintán katartikus módon, a nézőt gondolkodásra késztetve hagyja nyitva a legégetőbb kérdéseket, amelyeket a történet a maga egyszerűségében felvet.
Kiváló apropó ehhez az a nehéz élethelyzet, amelybe egy család hirtelen belekerül. Úgy tudunk egyszerre minden szereplővel azonosulni, hogy eldönthetetlen, melyiküknek van igaza. Már nem egyiknek vagy másiknak szurkolunk, hanem egyszerre az egész társaságnak, a családnak, hogy sikerüljön valahogyan megoldásra jutniuk. A sötét játéktérben is napnál világosabb, hogy ehhez őszinte egymás felé fordulásra, valódi beszélgetésekre, figyelemre, lemondásra, rugalmas alkalmazkodásra és együttműködésre van szükségük. Ez a recept minden problémamegoldásra jó lenne. Kár, hogy a darabban szereplő orvos az erős nyugtató mellett ezt sem írja föl. Ezt ugyanis nekünk magunknak, ráadásul együtt kell kikevernünk.
Mondhatom, hogy a résztvevő színházat egy csapásra megkedveltem, ezzel a remek előadással egyből beetettek. De nem bánom. Ugyanakkor nem éreztem, hogy „iskolásan”, túl didaktikusan tanítva lennék. Egyrészt mert felnőttként, partnerként kezeltek mint résztvevőt, másrészt mert a realitásérzés folyamatos fenntartása közben tökéletesen hozták a színház jelleget is.
Az esztétikai minőséget a dísztelen díszletek, a jelképes jelmezek és a hiteles színészi játékkal megformált karakterek biztosították. A dramaturgiai ötletek egész tárházát vonultatták fel, frappáns megoldás volt, hogy az anyát és három fiát ugyanaz a három színész alakította, felváltva. Mindössze három ajtón jöttek-mentek szerepből ki és be. Mindegyikük más és más karaktert kölcsönzött a közösen játszott anyafigurának, azzal a súlyos üzenettel, hogy valami szétbogozhatatlanul összeköti őket. Tudniillik hogy valahol mélyen mindhárman anyjuk fiai, s ettől is olyanok, amilyenek. Családilag hordozzák magukban azt a drámát, amelyet az anyjukkal történtek által kénytelenek megélni. Hogy a megoldást sikerül-e megtalálniuk, azt nem tudjuk meg, de sejteni azért sok mindent lehet.
Nem egy vidám darab, bár ahogy a műsorajánlóban olvasható, fekete és barna humorral igyekeznek oldani a komolyságot. S valóban jókat röhögünk, kínunkban, a szereplőkben felismerhető önmagunkon. Aztán könnyes szemmel nézzük a legszebben megformált jelenetet. Az anya, tisztán értve helyzetének kilátástalanságát, tárgyiasult emlékeinek vizuális részét miszlikbe vagdosva inkább élete akusztikus maradékaiban merül el. A három fiút játszó színész egyszerre jeleníti meg őt és saját magát, amikor a valaha szebb napokat látott karvezető Ormay néni egy recsegő lemezt feltéve átszellemülten, sírva vezényli kedves kórusműveit. Ilyen felejthetetlenül és fájdalmasan szép színpadi megoldást ritkán láttam.
Viktor játszotta az egyik fiút és a mamát, felváltva, ki-belépve ajtón, átlépve egyik ruhából a másikba, fáradhatatlanul. Ezen az estén, az utolsó előadáson csak én tudtam, hogy karekterbeli fáradtságába egy egész napi megfeszített munka fáradsága is belevegyül. Egyszerre sajnáltam és irigyeltem, és boldog voltam, hogy itt is, ott is láthattam, hogyan dolgozik azzal az odaadó professzionalizmussal, amit úgy tudok tisztelni.
Ezen a kicsi játszóhelyen ott a XI. kerületben nincs művészbejáró. A színészek ugyanazon az ajtón jönnek ki, ahol mi, nézők. A ruhatárban magamra öltöttem kabátomat, s ahogy előre megbeszéltük, megvártam Viktort, hogy hazafelé útba ejtve a város másik végén lévő otthonát, hazavigyem őt kocsin. Ez volt a minimum, ami járt neki ennek a hosszú napnak a végén. Fáradtság ide vagy oda, lelkesen beszéltük át a tréning és az előadás élményeit, amelyeket talán valamelyest sikerült érzékeltetnem itt is, éppen huszonnégy órával később.
Isten veled, Lady Lear, és viszlát, Viktor! Remélem, hamarosan újra dolgozunk együtt, és látlak színpadon máskor is, másban is.
