Police Café Extra 3.
M(A)ester Café
A Café módszertanban sok mindent lehet szeretni, de legjobban talán azt, hogy mindenre használható. Akármilyen furcsán hangzik is, speciális értelemben igenis így van. Mindjárt elmagyarázom.
Határozottan emlékeztem, hogy írtam már itt arról, hogy mi az az Integrált társadalomtudományi ismeretek, de hogy pontosan mikor, annak bizony utána kellett néznem. És megdöbbentem: 2013. július 4-én, idestova öt éve! Elolvasva az akkori helyzetleírást, újabb meglepetés ért, hiszen a mostanihoz képest még csak gyerekcipőben járt az az elgondolás, amely azóta komoly módszertanná nőtte ki magát. Az akkori 54 hallgatóval próbáltam véghez vinni a lehetetlent, frontálisan berendezett tanterem helyett szakmai műhelyben dolgozni velük, ráadásul egyszerre mindannyiukkal, hiszen trénertársamat elvesztvén, magam maradtam velük.
Bár akkor már tudni véltem, mi az a Police Café, arról álmodni sem mertem, hogy annak tanulásra is használható változataként kávéházi asztalokhoz invitálhatom a mesterszakosokat.
Hosszú a sora annak, miért változott a képzés, és hogyan alakult át a műhely kávéházzá. Ha minden igaz, hamarosan meg lesz ez írva hosszabban is egy tanulmányban, hiszen idén tízéves a mesterképzés.
Itt most inkább csak azt a részét fejtem ki röviden, hogy ez a furcsa nevű kurzus a nevében rejti azt a lehetőséget, hogy integráljuk benne mindazt, amit csak lehet. Csak a szezont a fazonnal nem keverjük, egyébként ezen kívül mindent, legfőképpen a hallgatókat egymással: nem számít az életkor, a szakmai tapasztalat, a lakó- vagy szolgálati hely, a rendfokozat, a nem, a szakterület, a végzettség, a beosztás, a specializáció. Sőt, kifejezetten örömteli a sokféleségük, és ezt a keveredést hamarosan ők is elfogadják és megszeretik. Tökéletesen szimbolizálja ugyanis annak a társadalomnak a sokféleségét, amelyben a rendészet maga is elhelyezkedik. A rendészet társadalmi szerepe, külső és belső megítélése elválaszthatatlan attól, hogy milyenek a rendészeti szervezetek belső működési mechanizmusai. Ahány rendészeti szervezet, annyiféle szervezeti kultúra, mégis van bennük valami közös, ami összeköti – bizonyos értelemben integrálja – őket. És mindannyian keresik a helyüket – azaz igyekeznek integrálódni azokba a civil közösségekbe, amelyek körülveszik őket. Ennek sikerességétől nagyban függ, hogy mennyire képesek rendeltetésüknek megfelelően észlelni a társadalmi problémákat, amelyek egy részével ők is találkoznak, s dolguk, hogy ezek megoldásához saját szakértelmüknek megfelelően hozzájáruljanak.
Szervezeti kultúrájukat markánsan meghatározza az is, ahogyan a problémákhoz viszonyulnak. Legfőképpen pedig az, ahogyan a rendet értelmezik. Azt a szót, amelyik a nevükben – rendészet – is benne van. Ha nem jól – azaz nem korszerűen, nem adekvátan – definiálják ezt a központi fogalmat, az súlyos következményekkel jár. Kicsit olyan ez, mintha a cipész nem tudná, mi a cipő, amelyet pedig el kell készítenie. Ami a cipésznek az alapanyag és a szerszám, az a rendészetnek a jogi felhatalmazás és a szakértelem. Előbbit közvetve a közösségtől, azaz az általa választott politikai döntéshozóktól kapja. Már itt alapvető hibalehetőségek sorozata adódik, amelyeket jó lenne lehetőleg elkerülni. Például egyértelműen deklarált demokratikus értékrenden nyugvó, konszenzusos alapokra épített, koncepciózus rendészetpolitikából származtatott hosszú távú rendészeti stratégiával. Ez nálunk a rendszerváltás óta fájóan hiányzik, s viseli nemcsak a rendészet, de a társadalom is e hiány minden következményét.
A professzionalizmust pedig a rendészeti képzés volna hivatott garantálni, amely még mindig sok fejlesztést igényel. Mindezekről hosszasan gondolkodni nem ez a fórum a legmegfelelőbb, ám bőven esik szó róluk a kurzus 18 órájában, mégpedig intenzíven. A tipikus problémákat feltárva, analizálva, a sokféle hallgató helyzetéből adódó eltérő megközelítésmódok felől szemlélve a jelenségeket, folyamatokat folyik a szó, jár az agy és dolgozik a fantázia, gazdát cserélnek a tapasztalatok, születnek a jobbnál jobb ötletek és megoldási javaslatok, tisztul a kép, kristályosodnak az álláspontok, és a kezdeti ventilálás fokozatosan fordul át hatékony együtt gondolkodásba. Mindez a Café módszertannal, azaz egy igazán lazán, kellemesen, mégis igencsak fegyelmezetten moderált közösségi alkotó folyamatban. Jó hangulatban rajzos mesterművek készülnek, okosan érvelő viták közepette zajlik a munka a szellem műhelyében. Ezt nevezem! Nem másnak, M(A)ester Cafénak! Innen üzenem a mostani első évfolyamosoknak: elvárom őket az őszi folytatásra, biztosan lesz még mit kifőznünk együtt! Én már tudom, hátha ti is elhiszitek: az is finomnak ígérkezik! Persze előbb azért még a kollokviumon találkozunk, és remélhetőleg az sem lesz kellemetlen. Készüljetek!
