Egy fél csoport, egy kis lépés

Egy fél csoport, egy kis lépés

A múlt héten az első kurzusom a nappalisokkal igazán méltó tanévkezdés volt. A végzős évfolyam közlekedési szakaszának egyik feléről, tizenkét fiatal tisztjelöltről van szó. Soraim róluk, hozzájuk, de nemcsak nekik szólnak.

A rendészeti kommunikáció tantárgy szerény óraszámát igyekszem olyasmivel kitölteni, ami a hallgatóknak nemcsak hasznos, de érdekes is, és persze nekem is az. Ennek egyik része, hogy hosszabb, strukturált beszélgetést folytatunk arról a két nyári szakmai gyakorlatról, amelyet első- és másodéves koruk után végeznek. Ekkor van alkalmuk először belekóstolni abba a világba, amely majd pályakezdőként fogadja őket. A látottak nyilvánvalóan foglalkoztatják őket, meg is beszélik egymás közt, de azáltal, hogy néhány irányított kérdés mentén az órákon alaposan elemezzük és értékeljük az így szerzett tapasztalatokat, talán kerekebb lesz a képük. Tisztázni lehet, hogy hol fognak dolgozni, milyen munkahelyi viszonyok, kultúra, kollégák várják őket, s ebben az egészben hová helyezik önmagukat. Ebből aztán szépen ki lehet bontani, mi kell ahhoz, hogy pályakezdőként a velük szembeni elvárásoknak minél jobban és minél hamarabb meg tudjanak felelni. Ez ebben az életszakaszban igencsak érdekli őket.

Az egyes rendészeti szakterületek szubkultúrája eltérő. A szakmán belül is létezik egy kimondatlan hierarchia, amelyről most sem fogok beszélni. Maradjunk annyiban, hogy a közlekedési szakirány presztízse nem a legutolsó helyen áll. Leszámítva az éppen sebességet mérő és igazoltató-bírságoló kollégákat, a civilek is inkább kedvelik őket. A forgalmat irányító, helyreállító, a baleseti helyszínelő rendőrök az emberek többségéből inkább szimpátiát váltanak ki, segítő attitűdjük hamar egyértelművé válik. Ahogy mesélik (nemcsak a nappali tagozatos, gyakorlatról visszatérő hallgatók, hanem a levelezős, már dolgozó kollégák is), a közlekedési osztályokon országszerte magas fokú a szakmai hozzáértés, egyértelműen érezhető az egymás iránti tisztelet, nyilvánvaló a segítőkészség és az empátia. Korábban többször volt alkalmam baleseti helyszínelőket is tanítani. Kétségtelen, hogy belső használatra a saját mentális és pszichés túlélésüket segítő feketehumorral is rendelkeznek, de mélyebben elbeszélgetve velük életről-halálról, egyértelműen azt éreztem, szinte bármilyen körülmények között nyugodt szívvel rájuk bíznám magam. Technikai tudásuk, szakmaszeretetük és emberi hozzáállásuk bizalmat ébreszt bennem mint civil közlekedőben.

Az említett szakasz egyik fele, akikkel most három napig dolgoztam, fiatal koruk ellenére is, hasonló benyomást keltett bennem, s ez jó hír. Ahogy ismerősként fogadtak – hiszen elsőéves korukban már találkoztunk –, ahogy érdeklődve kérdeztek, ahogy lelkesen és nyíltan meséltek, ahogy felelősséggel gondolkodtak jövőjükről, mind nagyon rendben látszott lenni.

Kedves fiatal kollégák! Köszönöm Önöknek ezt az érzést. Kívánom, hogy ezt az emberi és szakmai elkötelezettséget őrizzék meg évtizedekig, és ahogy beszéltünk róla: adják tovább majdani utódaiknak. És majd vigyázzanak ránk az utakon is!