Menedék / Shelter
Egy kis szakmai kitekintés
Egy kis lépés, amely mögött azonban hosszú út van, és egy nemes kezdeményezés, amely mögött pedig – sajnos – nagy szükség. Egy projekt a gyűlölet-bűncselekmények áldozataival való kommunikáció fejlesztésére, ezúttal leendő orvosok körében. Mert az áldozatoknak lelki támaszt, menedéket szavakból is lehet építeni.
***
Vagyis inkább betekintés, sőt, bizonyos értelemben visszatekintés is. Az egészről Kozáry Andrea tehet. Azaz hogy a fia. Amikor Krisztián még gimnazista volt, megkért, hogy menjek el az Eötvös gimnázium nyílt napjára, és tartsak előadást a diákoknak a reklámmanipulációról. Én meg örömmel vállaltam. Bele is ástam magam kicsit a vonatkozó szakirodalomba, és örömmel szimatoltam bele a reklámok leginkább mosópor illattal csábító levegőjébe.
Persze itt nem lehetett megállni: a reklámok lágy szellője épp csak meglegyintett, a politikai propagandagépezet által keltett forgószél viszont fel is kapott. Akkoriban kezdte feltölteni manipulációs fegyvertárát a közbeszéd is. Egy kicsit – néhány tanulmány és sajtószereplés erejéig – hagytam, hogy beszippantson a gyűlöletbeszéd nyelvészeti elemzése, de aztán hamar odahagytam annak csak a szavak szintjén is rémisztő világát.
Felelősségteljes szakemberré válásom szép kezdő korszaka volt ez. Sokat segített a szintén szabadon gondolkodó tanszéki kollégáim társ(adalom)tudományokkal foglalatoskodó bűvköre is. Kozáry mint politológus és szociológus szintén akkor tájt kezdett ismerkedni a gyűlölet-bűncselekmények motivációjával, a szélsőséges ideológiákkal. De érdekelt ez valamennyiőnket akkoriban, hiszen rendőr tanítványaink a munkájuk során gyakran találkoznak a jelenséggel. Hittük, hogy ha ismerik, értik ezeket a társadalmat, a közösségeket bomlasztó jelenségeket, akkor jobban tudnak segíteni az ezek miatt kialakuló konfliktusokban is.
Érdeklődésünk odáig fajult, hogy a tanárnő amúgy is szövevényes nemzetközi kapcsolatait még inkább kiterjesztette, és komolyabbnál komolyabb kutatási projektekben kezdte aktivizálni alkotó és szervező energiáit. Jobb esetben erre az az intézmény, amelyet huszonhat évig képviselt, büszke lenne. A rosszabb esetet hagyjuk. Szóval az a projekt, amelyikről most szó van (Shelter: „Support and advice through health system for hate crimes victims”, azaz Menedék: Támogatás és tanácsadás a gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak az egészségügyi rendszeren keresztül), valahol ott is kezdődött. És hogy belekeveredtem, az, mint mondtam, a tanárnőnek köszönhető. Már tavaly ősszel is „turnéztunk” együtt a gyűlölet-bűncselekményekkel kapcsolatos ismeretekkel, akkor rendőrökhöz mentünk.
Ebben a szemeszterben az egyetem és a szomszédos orvosi egyetem közötti együttműködés keretében orvostanhallgatók alkotják a célközönséget. A téma pedig: a gyűlölet-bűncselekmények áldozataival való kommunikáció, különös tekintettel azokra a helyzetekre, amelyekben az orvos páciensként találkozhat velük. Nyilvánvalóan van ennek a kérdésnek egy orvos szakmai oldala, de van egy másik, sokkal érzékenyebb emberi. A projekt erre koncentrál. Az, hogy az orvos látókörébe kerülő ellátandó beteg sérülései vajon áldozattá válást is takarnak-e, nem mindig egyértelmű. Ennek felismerése a legtöbbször inkább csak (meg)érzés, gyanú. Kiderítése koránt sem egyszerű, az erről való párbeszéd pedig… hát lehet képzelni, mennyire nehéz. Márpedig ezt is lehet jól csinálni, főleg ha a szakember tanulja. Egy rövid előadássorozat persze nem ígér ilyesmit, de egy kis betekintést ebbe a különösen fontos készségbe igen. Ehhez a szervezők olyan szakembereket hívtak meg, akik ezen a terepen évtizedek óta dolgoznak, praxisukban ezernyi ilyen pácienssel, megrázó történetekkel, hiperérzékenységgel, tudással és ami a legfontosabb, e tudás átadásának vágyával rendelkeznek. Egyikükkel volt szerencsém két órát eltölteni az orvostanhallgatóknak szóló kurzus egyik alkalmán, 2020. március 11-én.
Hárdi Lilláról van szó, akiről a Wikipédia ezt írja: „Orvoscsaládba született, szülei mindketten pszichiáterek voltak. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem elvégzését követően pszichiáterként dolgozott a kistarcsai Flór Ferenc Kórházban, majd az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben 2007-ig. Veér András főorvos – akkor még elsősorban Hárdi angoltudása miatt – őt küldte egy, a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett nemzetközi kongresszusra, ahol a kínzásról és a bántalmazás következtében kialakult traumák gyógyításáról volt szó. Itt ismerte meg személyesen a dán Inge Genefkét, aki hozzásegítette a speciális szakterület szakmai alapjainak elsajátításához. Főállása mellett menekültek, háborús traumát átélők mentális ellátásával, gyógyításával a délszláv háború óta foglalkozott. Kezdetben egy alapítvány vezető munkatársaként az ENSZ Menekültügyi Főbiztosával együttműködve foglalkozott bántalmazottakkal – páciensei elsősorban menekültek közül kerültek ki. 1996-ban alapítója volt a Cordelia Alapítványnak, melyet a szervezett erőszak áldozatainak lelki megsegítésére hoztak létre. Kezdettől Hárdi ennek az alapítványnak az igazgatója, mely a világ 40 országában működő 244 traumaközpont egyike. Hárdi tagja az IRCT-nek (International Rehabilitation Council for Torture Victims – Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa), 2014-ben kapta meg az Inge Genefke-díjat, melyet 2004 óta adnak az áldozatokat segítő személyeknek.” (A netlexikon szócikkének helyenkénti pontatlanságát a szerző korrigálta.)
Ebből a rövid összefoglalóból is feltáruló óriási tapasztalata és az előadásában megnyilvánuló szelíd kedves lénye lenyűgözött. A rengeteg eset közül, amelyekben menekülteknek nyújtott lelki menedéket, Alberto példája áll hozzá a legközelebb. Mihelyt elkezdi mesélni, rájövök, hogy egy rádióriportban már hallottam tőle. A történet hosszú-hosszú terápiás munka révén szinte – és ennek a szónak jelentősége lesz – teljesen meggyógyult hőse válogatott kínzásainak netovábbjaként majd egy évet töltött egy olyan cellában, amelynek az alján tíz centi víz állt. És évek teltek el gyógyulása után, amikor újra találkozott a doktornővel, akinek kedves érdeklődő kérdésére, hogy hogy van, azt mondta: „Nagyon jól. De tudod, doktor, egy kis víz mindig marad a bőröm alatt…”
Nem enyhít bűnük súlyán, de a bántalmazás működési mechanizmusának megértésében – és legfőképpen a megelőzésben! – sokat segít, ha tudjuk: az elkövetők sok esetben maguk is áldozatok. Vagyis akiket bántanak, azok az áldozatok áldozatai. Nem körmönfont nyelvészkedés akar ez lenni – gondoljunk csak bele a mondat igazi, mély értelmébe. A kérdés azonban az: vajon min múlik és hol és mikor dől el, hogy aki maga gyermekkorától kezdve sorozatos traumák áldozata, az vajon elkövetőként tovább traumatizál másokat, vagy feldolgozva saját „élményét”, képes lesz azt átalakítani, és segítővé, gyógyítóvá válni. Minthogy erre is számos gyönyörűséges példát ismerünk.
A drága emlékű Buda Béla egykori anyaintézményében, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen ma már – épp az ő áldásos tevékenysége nyomán – van ugyan kommunikációoktatás, de… és innentől szerintem ki is lehet találni a mondat folytatását: elméletben, előadás formájában és kevés óraszámban. Pedig annak jó technikáit a gyakorlatban megtanulni ugyanolyan fontos lenne, mint az anatómiát vagy az orvoslás bármely szakterületén szükséges tudást és fogásokat.
Én ezt valahol sejtettem, de ilyen élesen most szembesültem vele. Az orvostanhallgatókon szabályosan lehetett érezni a vágyódást az olyan típusú kötetlen hangnemű és partneri beszélgetésre, mint amelyik e nehéz téma kapcsán – akárhogyan próbáltam oldalazni – mégis csak a páciens és az orvos közötti közvetlen kommunikáció mezeire terelődött.
De aki azt hiszi, hogy a szakmai kommunikációnak ez a szegmense csak a páciens érdekét – és mint láttuk, gyógyulását – szolgálja, téved. Aki ki tudja alakítani a pácienseihez való elég jó viszonyulást, azt magát is védi egy láthatatlan érzelmi burok, legfőképpen a kiégés ellen, ami valljuk be, ebben a szakmában sem ismeretlen jelenség. És nagyon finoman fogalmaztam. Az orvosi immunitás és reziliencia legfőbb titka – ez határozott meggyőződésem – a kommunikációban rejlik. Olyan tartalék ez, amelyhez mindig nyúlhatunk, kéznél van, és a tudatosságon kívül szinte semmibe sem kerül. Csak szándék és készség kérdése – a kommunikáció menedék is lehet.
Időközben a Shelter kurzus ezen a héten befejeződött, tekintettel a vírusveszély miatt hirtelen kialakult helyzetre – adekvát módon – egy távoktatásos online szemináriummal. Az összefoglalás mellett a kurzusvezetők a hallgatóktól érdemi visszajelzéseket kértek, szóban és írásban is. Mivel ez a projekt, illetve a felajánlott és a SOTE által befogadott kurzus az orvostanhallgatók számára egyelőre kísérleti jellegűnek mondható, a továbblépés szempontjából fontos tudni, mit szóltak hozzá a célcsoport tagjai. És igencsak büszkék lehetnek a szervezők. Bár a hallgatói létszám elsőre nem volt annyi, mint szerették volna, de talán a mostani első fecskék jó hírét viszik a témának és a kezdeményezésnek. Egyikük például máris jelezte: a színvonalas előadások után szívesen folytatná a témával való gyakorlatiasabb ismerkedést is egy második részben. És ez már beszédes. Legyen úgy!
